2021. január 26. kedd
Ma Vanda, Paula, Timóteusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Mind kapcsolódunk egymáshoz

„Az egész Vajdaságra jellemző egy kis letargia, egy kis depresszió. Van valami a levegőben, amitől az emberek egy kicsit szomorkásabbak. Persze nem sírunk mi egész nap, de hajlamosabbak vagyunk elkeseredni, sajnálni magunkat, sajnálni egymást.” Izsó Zita (Pesti Nő):

Terék Anna fiatal költő és drámaíró, aki emellett iskolapszichológusként dolgozik egy sajátos nevelési igényű gyermekeket fogadó általános iskolában. Topolyán született, Szabadkán járt gimnáziumba, de az egyetemet Budapesten végezte el, és jelenleg is itt él. Amikor a beszélgetést közepén leállt a diktafonom, mert kifogyott az elem, csak nevetett, és rögtön megnyugtatott, hogy nincs gond, majd megoldjuk. Azt mondta, szereti az ilyen váratlan eseményeket, mert kiélezett helyzetekben működik a legjobban az agya. A mentora szerint ez talán a háborús helyzetnek köszönhető, amiben felnőtt. Mindenesetre a sajátos nevelési igényű gyerekekkel végzett munkája során ennek a rugalmasságának sokszor hasznát veszi. Szerencsére a dolog valóban gyorsan megoldódott, és sikerült folytatnunk az interjút: többek között irodalomról, a Vajdaságról és a traumák feldolgozásáról beszélgettünk.

A Vajdaságban születtél. Mikor és hogyan kerültél Budapestre?

Szabadkán jártam gimnáziumba, és filmrendező szerettem volna lenni, de akkor az egyetemen nem indult ez a szak, ezért jó ötletnek tűnt Magyarországra jönni nulladikra. Ennek az a lényege, hogy egy év alatt felkészítik a határon túl vagy szórványban élő magyarokat az itteni emelt szintű érettségire, amivel felvételt nyerhetnek egy magyar egyetemre, amihez ösztöndíjat is kaphatnak. A képzésen részt vett egy csomó dél-amerikai magyar, de sokan jöttek Németországból, Svédországból vagy Franciaországból is. Valamilyen csereprogram keretében sok ázsiai, illetve jemeni, szír és palesztin diák is járt erre a nulladik évre, elképesztően jó volt a hangulat. És sokan meglepően hamar megtanultak magyarul. A palesztinok ebből a szempontból félelmetesek voltak: január környékéig csak angolul beszéltek, január végére megszólaltak magyarul, és áprilisban már szóvicceket gyártottak. Ránk meg persze mindenki irigykedett, mert nem értették, hogy lehet az, hogy Szerbiából jövünk, és mégis tudunk magyarul. És akkor el kellett magyarázni, hogy ez azért van, mert ott is élnek magyarok. A képzésen sok horvát barátot szereztem, és ez adott némi otthonosság érzetet. Az az igazság, hogy én ennek köszönhetően, itt Budapesten tanultam meg rendesen szerbül és horvátul. Érdekes volt, hogy aztán hazamentem, és mindenki csodálkozott, hogy itt van egy magyar lány Szabadkán, miért erőlteti a horvát dialektust. (nevet)

Most már hosszú ideje Budapesten élsz. Az otthonodnak érzed ezt a várost?

Igen. Azt hiszem, ez akkor tudatosult bennem, amikor apukám meghalt, és valahogy sehogy se tudtam sírni. Magam sem tudom, hogy mi miatt, de feljöttem Budapestre, és akkor kezdett helyére kerülni minden, amikor már az úgymond saját utcáimon sétáltam a megszokott környezetemben, és akkor döbbentem rá, hogy én inkább itt vagyok otthon. Persze most sem találom teljesen mértékben a helyemet, de ezt most már kicsit fel is adtam, mert szerintem sehol sem fogom.

Hogy érted ezt, hogy nem találod a helyed?

Nem idegenségről beszélek, de valahogy más a hangulat itt, mint a Vajdaságban. Ott könnyebben lehet barátkozni. Valahogy egyszerűbb kapcsolatokat teremteni, és nem csak a kifejezésbeli eltérések vagy a kommunikációs stílus miatt, hanem egyszerűen más az emberek nyitottsága. Én a mai napig itt Pesten is sokkal több vajdaságival, erdélyivel vagy felvidéki magyarral barátkozom, mint magyarországival. Könnyebben nyitunk a másik felé, bár a szerbekhez képest még mi is nagyon zárkózottak vagyunk, és sokszor csodálkoznak is rajtunk, hogy jaj, ezek a komplikált magyarok. Pesten nem is zárkózottságot, inkább valami távolságtartást érzek, lassabban oldódnak fel a határok, lassabban engedi be az egyik ember a másikat a privát szférájába, hogy össze tudjanak barátkozni.

Szabadka milyen Budapesthez viszonyítva?

Egy falu. Nem is falu, inkább tanya. Nagyon pici, nagyon provinciális. Az ember tud ott is szórakozni és jó emberekkel együtt lenni, és megvan a maga szépsége, de számomra kicsit lassú és szomorú város. Az egész Vajdaságra jellemző egy kis letargia, egy kis depresszió. Van valami a levegőben, amitől az emberek egy kicsit szomorkásabbak. Persze nem sírunk mi egész nap, de hajlamosabbak vagyunk elkeseredni, sajnálni magunkat, sajnálni egymást. És azt hiszem, hogy sokkal könnyebben elmegy a kedvünk a dolgoktól, hamarabb feladjuk.

Ez rád is jellemző?

Igen, meg vagyok én is áldva ezzel. (…)

Megjelenés előtt álló kötetedben különböző női sorsokon keresztül a délszláv háború témája is megjelenik. Te hogyan élted meg ezt a helyzetet gyerekkorodban?

Nálunk otthon nem lőttek, messze volt az összes harctér. A környezetet sem érzékeltem félelemmel telinek, mert a szüleim meg tudtak védeni minket ettől. Ha együtt voltunk, mindig nagyon nyugodtak voltak. Lehet, hogy furcsán hangzik, de visszatekintve nekem inkább játékosnak tűnik az egész. Amikor eljöttem Magyarországra, akkor döbbentem rá, hogy ami nekem normális, az itt abszurdnak számít. Amíg nem kerültem át egy másik társadalmi közegbe, addig nekem szinte viccesnek tűnt, hogy nincs áram, nincs víz, nincs étel és kínlódunk, mert mindez valahogy a normalitásba csúszott át.

Én egyébként a mai napig küzdök azzal, hogy mi az, ami megtörténhet, és mi az, ami nem, vagyis hol van a realitás határa, mi a valószínűsége annak, hogy egy dolog bekövetkezik. Amikor már nagyobb voltam, és olvastam a különböző háborúkról, akkor szabadult el bennem a pokol, hogy bármikor megtörténhet bármi, és nincs, ami megvédjen. Mert mit élhettem volna át, ha Vukovárra, Szentlászlóra vagy éppen Szarajevóba születek? Utólag kezdtem el félni attól, hogy ha velük ez megtörténhetett, és nem védte meg őket senki, akkor én is bármikor átélhetek hasonlót. Szerintem ezzel mindannyian küzdünk, akik az akkori Jugoszláviában éltünk. Úgy érezzük, hogy van esély rá, hogy ez újra megtörténjen. Mert én egy idő után elvesztem abban, hogy pontosan mi az, ami előidéz egy háborút, és mi okozza a békét. Kiszámíthatatlannak tűnik a világ, és nem mindig tudjuk befolyásolni, hogy biztonságban éljünk.

És itt Magyarországon jöttem rá arra is, hogy nekünk mennyire mások a sztenderdjeink. Ahogy egy barátom mondta: mi abban gondolkodunk, hogy majd bombáznak és molotov koktélokat kell gyártanunk, miközben egy nyugati ember ezen teljesen megütközik. Miért bombáznának, vagy miért kellene bárkit is megtámadni molotov koktéllal? Vagy miért gondolkodnánk védekező álláspontokban? Egyszerűen mások az alapjaink, ami nem jobb vagy rosszabb, nem felkészültebb vagy felkészületlenebb, csak más.

Ezek az élmények hogyan jelennek meg a könyvben?

A kötetben öt halott nő életét és poklát próbáltam megírni. Szerepel benne többek között egy asszony, aki elveszti a fiát a háborúban, illetve egy bosnyák kislány, akit fiatalon megölnek. Engem nagyon érdekelt, hogy hol kezdődik a pokol, mikor hal meg egy ember, lehet-e élőhalottként élni, és az élet tud-e pokollá válni, mert szerintem igen. És nem csak egy háború lehet pokol, de egy rossz házasság vagy egy halálos betegség is.

Miért pont ezt az öt női sorsot választottad?

Nem tudom, valahogy megindult az egész. Kezdtem attól félni, hogy meg fogok bolondulni, mert jöttek ezek a történetek valahonnan, és nagyon bizonytalannak éreztem, hogy hol kezdődök én, és hol végződnek ezek a karakterek. Később rájöttem, hogy valahol mind az öt nő én vagyok.

Milyen érzés volt szembesülni ezzel?

Megnyugtató, mert volt egy olyan érzésem, hogy valahol mind kapcsolódunk egymáshoz, az összes ember, nem vagyunk egyedül egy adott helyzetben. (…)

2017. január 24.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Élvezettel ütötték…”

Józsit, azt a vékonyka, 160 centis fiatalembert, az engedetlensége miatt a katonai rendőrök, brutálisan összeverték. Élvezettel >

Tovább

Az iróniáról

Jöveteléről telefonon beszélgettünk, hangja már nem volt a régi, de örömmel fogadta a meghívást.  Volt egy >

Tovább

A kisebbségi magyar író a beszűkülő magyar világ hűséges foglya lett

Nem veszem észre, hogy az új nemzedék érdeklődését leköti a jelenlegi európai dráma, sorsát és világát >

Tovább

Kovács-jelentés: „Van még mit tenni”!?

Mivel a jelentésben, amely egy fontos regionális nemzetközi szervezet elé kerül, a Szerbiában élő magyar közösségről >

Tovább

Fideszes/véemeszes vezetőkből nem lesz hiány…

Deli Andor asszisztensei között néhány ismerős név is van: Abel PASZTOR (Pásztor István fia?), Fanni TERNOVACZ >

Tovább

Nem lehetünk kisebbségi politikai rezervátumba bezárkózó indiánok

Könnyű azoknak a kisebbségben élőknek, akik kozmopolita buborékba menekülve elegáns gesztussal túlteszik magukat a trianoni történeten, >

Tovább

Újfajta vírus terjed köztünk: a fake news vírusa

A legkényelmesebb olyasmivel vádolni az embert, amire még álmában sem gondolt. Ezzel kapcsolatban jut eszembe egy >

Tovább

„Szerbia nem ért el felmutatható előrehaladást”!

Kit és mit képvisel Deli Andor? 1. A hatalom részét képező magyar párt dicstelen szerepet játszott >

Tovább

Bethlen Gábor a főtéren

Aki Marosvásárhelyre látogat, nézze meg feltétlenül Bernády György szobrát a Teleki-ház előtt és a Bethlen Gábor-szobrot >

Tovább

Az ironikus kontrapunkt

Az életébe több ilyen patetikus esemény játszódott le, vallotta be, de az említettek miatt, nem írt >

Tovább

A legnagyobb távozott

Kihalt a bosszú vágya, csak romlott kompromisszumok léteznek, magyarázta. A társadalom manapság megveti Elektrát, aki itt >

Tovább

Az ég dörög, de a zivatar elmarad

Anikóval a teraszon ácsorogva szkeptikusan bámultuk az újvidéki mesterséges boldogságot és fényáradatot. Szabó Lőrinc verssorát ismételgettem: >

Tovább