2019. december 7. szombat
Ma Ambrus, Ambrózia névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Elárvult közösség

Végel László
Végel László

A saját fiatalságom elevenedik fel előttem, a spontán lázadás és az ártatlan remény korszaka. Örülnék, ha ezek a fiatalok nem feledkeznének meg saját lázadásaikról és reményeikről. Ebben megpróbálom bátorítani őket. Végel László:

Helyzet van

Október vége, belgrádi Nemzetközi Könyvvásár, ezúttal 61-dik alkalommal. Tisztelgő látogatást teszek. Örömmel nyugtázom, hogy a szerbiai kiadóm standján a Bűnhődés második kiadása. Még hozzá sem szokom a könyvvásári kavalkádhoz, amikor elszólítanak. Jók ezek a váratlan találkozások írótársakkal, olvasókkal.  A horvátországi könyveim kiadójánál találkozom Igor Štiksszel az Edinburgi Egyetem munkatársával. Az utóbbi években úgy alakult, hogy évi rendszerességgel valahol, valamelyik országban összefutunk október tájékán. Tavaly például az isztriai Rovinjban találkoztunk a Mirko Kovač emléknapokon. Igor dedikálja Az állampolgár, polgár, idegen, ellenség című könyvét, amely tavaly jelent meg angolul, idén készült el a horvát fordítás és arról az időről szól, amelynek a tanúja voltál, mondja a fiatal szerző. Késő éjszaka érkezem haza, amikor is értesülök a hírről, miszerint Jajincén az Aleksandar Vučić kormányfő szüleinek a lakása közelében lévő erdőben nagymennyiségű fegyvert találtak. A kormányfő gyakorta látogatja a szülői házat, emiatt a belügyi szervek merényletkísérletet gyanítanak. Az egy héttel ezelőtti jegyzetemre gondolok, amelyben a növekvő szerbiai zűrzavart emlegetem. Lám, lám, mennyire igaz! Káosz van! Szerbia útjain, teherautóval megrakott teherautók túráznak. E jelenség után másodlagos kérdés, hogy merényletkísérletről van-e szó, vagy sem.

Magányos kisebbségi tömeg

Az elmúlt héten a bácskai temetőket jártam. A szenttamási sírkertben a kút körül az asszonyok türelmesen várják a sorukat, pontosan úgy vannak felöltözve, mint az anyám volt. Egy idősebb férfi várakozik előttem, kérges kezével megengedi a vízcsapot, megtölti az öt literes műanyagot, szép az idő, meg kell locsolni a frissen palántált árvácskákat. Rám emeli tekintetét, int, hogy én vagyok a soron, arckifejezéséből látom, hogy ismerősként néz rám. Én is úgy tekintek rá, mintha ismernénk egymást, pedig egészen biztos, hogy soha sem találkoztunk. Két kannával indulok a kúttól vissza szüleim sírjához, amikor egy középkorú zöld utcai asszony szólít meg. Bevallása szerint tizenhat éve rendszeres olvasója a naplóimnak. Hálával tekintek rá, hisz időről időre elfog a kétely, egyáltalán akadnak-e még olvasók, akik kezükbe veszik írásaimat. Épp elég aggályom van, érthető tehát, hogy ez ügyben is gyanakszom. A visszaúton szemügyre veszem a közbe eső nyughelyeket, találkozom emberekkel, ismerősökkel és ismeretlenekkel egyaránt, figyelem az elhagyatott népet, nincs, ki lelket öntsön beléjük; gyerekeik - mint mondják - valahol odakinn vannak, az unokák nem járnak haza. Ha felkattintják a televíziót, inkább a sorozatfilmeket meg a szórakoztató műsorokat nézik, mintsem a híreket. Időnként meghallgatják a politikusokat, azonban abban már kevésbé hisznek, hogy azok nekik, hozzájuk szólnak. Egyszerűen nincs, aki megszólítsa őket. Csak a választások előtt keresik kegyeiket, hamis ígérgetésekkel áltatják őket, nem is érteni pontosan mit kínálnak, emiatt már oda sem figyelnek, tudják, hogy az ígéretekből soha sem lesz semmi, az urak levették róluk a kezüket. Nem marad más hátra, mint a Jóistenben reménykedni.

Elárvult közösség

Szüksége van-e a baloldalnak vezetőre, vagy Badiou nyomán: új Úrra? - teszi fel a meghökkentő kérdést Slavuj Žizek, akit „Európa új értelmiségi élcsapatának kedvenc gondolkodójának” neveznek. Igen, válaszolja Žižek. Szétesőben van ugyanis a jobboldalon megfogalmazódott Thatcher által fémjelzett „neoliberális hegemónia”, tehát ideje lenne Thatcher gesztusait ellenkező előjellel megismételni.  Viszont fogas kérdést, milyen legyen az Úr a baloldalon? Az utóbbi időben ugyanis, egyre többen tagadják a baloldali vezetők létjogosultságát és a spontán civil mozgalmakra esküsznek. Žižek szerint ez a horizontális hálózatrendszer, az „anarchikus horizontalizmus” nem hozott eredményt, kiderült, hogy mégis szükség van „élcsapatra”. Úrra! - ahogy Badiou mondaná. Csakhogy ez semmiképpen sem hasonlít arra a sztálinista vezetőre, aki a népnél is jobban tudja, mit akar a nép, hogy aztán a saját akaratát rákényszerítse. Arra a vezetőre sem emlékeztet, aki szüntelenül hangoztatja, hogy folyton folyvást hegyezi a fülét, a nép hangját figyeli, mert csakis és kizárólag a nép akaratát szeretné követni. Nem!  Žižek szerint az új Úr „nem arra próbál meg rájönni, mit akarnak az emberek; egyszerűen saját vágyainak engedelmeskedik, s az embereké a döntés, hogy követik-e vagy sem”.  Az emberek pedig hallják a szavát és felismerik benne saját vágyaikat. Ezeket a gondolatokat olvasgatva a szenttamási temető-látogatási élményem hatására, az elárvult vajdasági magyar közösségre gondolok. Vannak pártvezetőink, több is - ami még csak hagyján, talán rendjén is lenne - viszont nincs az egész közösség vágyait megszólaltató vezető egyéniség. A pártok akarva-akaratlanul is megosztók. Mostanában formálódik a magára sokáig várató horizontális hálózat, ami üdvözlendő hiszen korrigáló szerepe pótolhatatlan, ám a közösségi eszmények dinamikájának folyamatos ébrentartásában, nem játszhat főszerepet. Vajon hol rejtezik az elárvulás gyökere? A közéleti eseményeket folyamatosan követve arra döbbenek rá, hogy a vajdasági magyar pártok története, valójában a pártszakadások története. Tehát, a politikai reflexeket a folytonosan ismétlődő konfrontáció, az elhatárolódás határozta meg. Mindig ugyanez történt, a Másik megtagadása radikálisan elnyomta a szimultanitást, a párhuzamosság eszményét. A Másik ellenében és nem a Másikkal együtt kellett élni, tehát a „kisebbségi kard” ideológiája elnyomta az integráló eszméket és „vágyakat”. A kilencvenes évek elején az autonómia ideája képviselte a közös vágyakat, idővel azonban elvesztette varázsát. Ma már azok is fél-autonómiának nevezik, akik jogilag megfogalmazták. A csonka autonómia valójában a többségi és a kisebbségi politikai elitek egyezkedésének terepe. Természetesen Budapest éber tekintete előtt és nagyvonalú anyagi támogatásával. Mondhatja valaki: ez is valami! Nos, igaza lehetne, ám be kell látni, hogy ez többé nem jelenti a közös vágyak és akaratok megtestesítőjét. Legékesebben bizonyítja mindezt a Magyar Nemzeti Tanácsi választásokon való szerény részvétel! Foszladozó kis közösség lettünk, ami kiérződik az intellektuális berkekből is, sőt az egész közösségre rátelepedett. Úton-útfélén hallom a panaszt, „nem tartunk össze”. Bizony nem, hiszen nincs összetartó eszme, így tehát erősödik például az elvándorlást erősítő centripetális erő. Kiderül tehát, hogy a balszerencsés pártszakadásos „történelmünk” kitermelte az állandó kirekesztési reflexeket, amelyek ellehetetlenítették a pártok feletti eszméket megfogalmazó, hatalom nélküli személyek tekintélyének kialakulását, minek köszönve legalább szimbolikus tér születik olyan komplex személyiség fellépésére, aki az új Úr szerepét vállalva, saját vágyait követve, közös célokat fogalmaz meg. Merthogy ilyen egyén nem születhet légüres térben, ehhez szellemi térség, műhelymunka, kísérleti laboratórium szükségeltetik. Ezidáig mindez elmaradt! Ami megmaradt az az Úr nélküli elárvult közösség.

Hadgyakorlatok

Az oroszok Szerbiában hadgyakorlatot tartanak, a NATO Montenegróban. Szerbia kötéltáncot jár. Ide is, oda is, ide se, oda se. Úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy Josip Broz Tito, a nagy varázsló már régen nincs közöttünk.  Az orosz Duma alelnöke, Szergej Zselyezsnyak megfenyegette Montenegrót és arra buzdította a montenegrói ellenzéket, hogy folytassa kormányellenes akcióját. Az oroszok nem adják a Balkánt, mi több szeretnék megkaparintani a visegrádi négyeket is. Lengyelország biztosan nem fog behódolni nekik. A szlovákok és a csehek pedig határozottan bejelentették, hogy nem fognak radikálisan konfrontálódni Brüsszellel. Miközben a lengyelek Moszkvával konfrontálódnak, felelevenedik bennem a magyarok feltűnően barátságos viszonya Putyinnal. Lehet, hogy a visegrádi négyekből visegrádi 2+1+1 lesz.  Mini dulakodás az EU-ban.

Vérszomjas tömeg

Egy évvel ezelőtt nyilatkozta Svetlana Alekszijevics Nobel díjas írónő: „Bármennyire is szörnyű ezt mondani, de ez a hatalmas tömeg ma kész arra, hogy vért lásson.”

Neoplanta 60

Az Újvidéki Színházban szerény ünnepség keretében a társulat megünnepelte a Neoplanta 60. színrevitelét. Azt hiszem, a külföldi vendégszerepléseket nem számították be, mert számításom szerint, jóval túl vagyunk a hatvanon. Ezúttal is telt ház előtt játszottak és kedvemre főleg huszonévesek uralták a nézőteret. Urbán András az előadás rendezője épp Macedóniában rendez így nem lehetett velünk, tekintetem hiába kereste Gyarmati Katát a darab dramaturgját, ő is hiányzott. Bizonyára szintén úton van. Sebaj, színházaink, színházi embereink „kapósak” lettek. Sikerélmény: a vajdasági magyar színház jobban teljesít, mint a vajdasági magyar politika. Örültem az újbóli találkozásnak, időközben elmúlt néhány hónap amióta nem láttam a darabot. Elor Emina és Krizsán Szilvia színművésznők arról vallanak, milyen érzés számukra egy szerepet hatvanadszor játszani. Még soha sem volt ilyen élményük. Az igazgató várja az új drámámat. Jó hangulatban ünneplünk, többen a társulatból a Neoplanta 100-at emlegetik.

Zenta

Zentára utazom, ahol az zEtna XIII. Irodalmi Fesztiválja vette kezdetét. A meghívásnak köszönve a három napos rendezvény másnapján ellátogatok a nagymúltú, 140 éves Zentai Gimnáziumba. Élő irodalomórát tartunk Nagy Abonyi Árpád írókollégával, a gimnázium tanárával. Péntek van, bizonyára minden diák ilyenkor siet(ne) haza, ennek ellenére jó érzéssel tölt el, hogy szép számú érdeklődő jött össze. A saját fiatalságom elevenedik fel előttem, a spontán lázadás és az ártatlan remény korszaka. Örülnék, ha ezek a fiatalok nem feledkeznének meg saját lázadásaikról és reményeikről. Ebben megpróbálom bátorítani őket. A nap hátra levő részében és hétvégén találkozom régi munkatársaimmal, határon inneni és túli írókkal, irodalmárokkal, értelmiségiekkel. Az zEtna kiadó vezetője Beszédes István és a fesztivál fő szervezője találó mottót választott az idei találkozóra: A kimondhatatlan körülírása. Sokrétű, sokrétű párbeszédre sarkalló jelmondat. Ennek jegyében (is) abban bízom, hogy Zentán szerényen, csendben kialakul egy a Szkülla és Karübdisz között szerencsésen átevező szellemi műhely. Anikóval napsütötte időben kellemes Tisza parti sétát teszünk. Meglátogatjuk az emlékezés helyszíneit, megcsodáljuk a belváros gazdag építészetét. Az elmúlt években sokszor töprengtem a Tisza mente fontosságáról, ez a gondolat ezúttal is megkísértett.

Végel László Közéleti naplójának nyomtatott változata a Csalási Körben jelent meg.

 

 

2016. november 13.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb >

Tovább

Nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! (I. rész)

Lábra se tudott állni, olyan állapotban volt. A vörösmarti egyházközség akkori vezetője, a hatvanegynéhány éves Tűr >

Tovább

„Ej, ráérünk arra még!”?

Előre lemondani a választásokon való részvételről, a megmérettetésről, amikor – a magyarországi október 13-ai választásokhoz hasonlóan >

Tovább

A statisztaszerep bevállalása

Egy végtelenül cinikus álláspont fölvázolása következik a tavasszal esedékes szerbiai választás bojkottjával kapcsolatban, politikai kiskáté formájában. >

Tovább

Kifelé a Machiavelli-fasorból

Az Orbán-rendszer büszke arra, hogy egyetlen megállapodást sem tart be, semmiféle jogi és erkölcsi szabály, se >

Tovább

A migráns

A migráns halála nem érdemel gyászt. Tizennyolcezer halott a Földközi-tenger fenekén, legalább kétszer ennyi a Szaharában, >

Tovább

Védtük Szerbiát Horvátországban…

Aki nem volt ott, az nem tudhatja, hogy milyen érzés elvágni valakinek a nyakát. Az ott >

Tovább

Bence Erika nyílt levele a Magyar Mozgalom társelnökeihez

Hogy bárki értse: a VMSZ és elnökének politikáját továbbra is elutasítom! A Magyar Nemzeti Tanács által >

Tovább