2024. március 29. péntek
Ma Auguszta, Bertold névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

1294

Ha már ide jöttek, viselkedjenek alázatosan és tisztelettudóan akkor is, ha a határőrség rájuk ront, szervezett szabadcsapatok vadásznak rájuk és útjukat megvetés kíséri. Kocsis Árpád (Autonómia):

A szerzőnek a közelgő magyarországi népszavazásról szóló  cikkéből  egy Vajdaságra is vonatkozó részt emeltünk ki:

(…) Ebben az évben 25 ezer menedékkérőből 125-en kaptak menekültstátuszt, 184-en nemzetközi oltalmat és 8 fő befogadást. Míg a különböző offshore cégeken keresztül vásárolt letelepedési államkötvény révén az elmúlt három évben 2456-an jutottak letelepedési engedélyhez Magyarországon.

Ezek a Kajmán-szigeteken, Cipruson és Szingapúrban bejegyzett cégek ezáltal 82 milliárd forintos bevételt szereztek. Így az 1294 menekült, akiket az Európai Bizottság javaslata alapján Magyarországon szállásolnának el, Görögország és Olaszország menekülttáboraiból érkezne.

(…) A VAJDASÁGI MAGYAR PÁRTOK VÁLASZAI: AZ ELUTASÍTÁSTÓL A TANÁCSTALANSÁGIG

Azzal, hogy a vajdasági magyarság is részt vehet a népszavazáson, különös fordulatot vesz a referendum: sokunk ugyanis megtapasztalhatta a menekültlétet, s azt is, mit jelent menekültekkel együtt élni. Magyarországon ez a tapasztalás csak elenyészően keveseket érintett a második világháború óta. Ugyanakkor nem tűnik úgy, hogy a vajdasági magyar politikai pártjaink különösebb igazságokra jutottak volna a megélt menekültválságok révén. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke Tusnádfürdőn a brüsszeli betelepítéspolitika elutasítására szólította fel a Kárpát-medencei magyarságot, Rácz Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség elnöke egy korábbi körinterjúban összeesküvést sejtett a „menekültáradat” mögött, a Magyar Egység Párt „illegális bevándorlásról” beszélt, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége hangsúlyozta, hogy már a Vajdaságba visszatelepített koszovóiak és romák is hatalmas gondokat okoznak a magyar falvakban. A Magyar Mozgalom tanácstalannak tűnt, mint számos olyan politikai kérdésben, amelyben világszemléletben közel áll a VMSZ-hez, de hirtelen nem akad fogódzó önmaga megkülönböztetéséhez. Csorba Béla, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke pedig üdvözölte a magyar kormány menekültpolitikáját.

Jegyezzük meg: a népszavazás intézménye önmagában üdvös, és sajnálatos, hogy a mostani referendum pusztán a hetedik lesz Magyarországon a rendszerváltás óta. Ugyanolyan sajnálatos, hogy az alkotmány (Alaptörvény) immár csak „kivételes” esetekben teszi lehetővé a nép közvetlen hatalomgyakorlását. Ám ebben a „kivételes” esetben is a magyar állampolgársággal bíró vajdaságiaknak joguk van részt venni a népszavazáson akkor is, ha annak bárminemű kimenetele csak Magyarország területét érinti. Nem érdek diktálja ezt elsősorban, hanem a személyes meggyőződés és érzés. Így hát mindazok, akik megkérdőjelezik, hogy a határon túliaknak joguk van részt venni a népszavazáson, s azt mondják, a mi esetünkben felelősségről szó sem lehet és befolyásoltságunk bizonyos, méltánytalanul járnak el, és nem feltételezik, hogy rajtuk kívül más is képes az eredeti és önálló gondolkodásra.

A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy rámutassunk néhány olyan jelenségre, amelyek meghatározzák a vajdasági magyarság menekültekhez fűződő viszonyát, valamint megkíséreljük végiggondolni a migráció néhány kérdését.

LÉTBIZONYTALANSÁG TÁPLÁLTA BIZALMATLANSÁG

A vajdasági magyarság a második világháború után több alkalommal is találkozott nagyobb számú menekültcsoporttal. A nagyszüleink elbeszéléseiből ismert lehet, hogy az 56-os menekülteket vendégszeretettel fogadták Vajdaságban, a nemeslelkűséggel példát mutatva a jugoszláv kormányzatnak is. Az állam által fölállított menekülttáborokban, ahová ötezer embert zsúfoltak, akkor is számos visszaélés történt.

Tömegesebb csoportokkal a kilencvenes években találkozhattunk újra, noha a többségében magyarok lakta települések más nemzetiségűekkel történő földuzzasztása már a hetvenes években megkezdődött. Nem más miatt, mint a kisebbségekkel szembeni gyanú hatására – a modern államok több száz éves gyakorlata szerint. Eközben az emigráció mindvégig kísértette a közösségünket, s nem kevesen települtek vissza néhány év németországi vendégmunka után, hogy a kilencvenes években újra, félő, immár örökre, elhagyják Vajdaságot.

A kilencvenes években érkező boszniaiak és dél-szerbiaiak, koszovóiak Vajdaságba költözése is a hatalom félelemre és megfélemlítésre épülő politikáját erősítette. Nem volt elég, hogy a háború miatt nagyon sokan elvesztették szeretteiket és megélhetésüket, másodszor is egy nemtelen politika játékszerévé váltak.

Minden, máig tartó bizonytalanság és félelem gyökere az volt, hogy a létbizonytalanságba taszított vajdasági kisebbségek mellé kisemmizett más nemzetiségiek költöztek, akikkel a folyamat erőszakos volta és a háborús körülmények miatt kölcsönösen nem fedezhették fel a sorsközösséget.

Ismert, hogy nem egy menekült csoport átkozta a kormányt a háború hatásaiért.

Hasonlóan látta az állam szerepét valaha Csorba Béla is, aki a menekültválság következményeit enyhíteni kívánó történelmi VMDK tagjaként egy gyűlésen leintette cinikus társait: „Világosan szét kell választanunk egyfelől a szenvedőkkel szembeni magatartásunkat – ebben nem tűrhetünk meg semmilyen cinizmust –, másfelől azt a tényt, hogy a menekültek ügyét a magyarok ellen akarják felhasználni – ebben a kérdésben viszont makacsnak és hajthatatlannak kell lennünk, még ha velünk szemben a humanizmusra is hivatkoznak.”

A miheztartás végett: 1996 júliusáig 250 ezer menekültet számoltak össze Vajdaságban, 2000 tavaszán pedig 996 ezer főt egész Szerbiában.

PERMANENS RENDKÍVÜLI ÁLLAPOT

„A határt megvédeni virágokkal és plüssállatokkal nem lehet” – jelentette ki a magyar miniszterelnök Tusnádfürdőn. A háborús retorikára már alig figyelünk föl. Pillanatnyilag a „baráti” Szerbián kívül Magyarország minden más szomszédos országgal rossz viszonyban van: Horvátországtól és Szlovéniától is szögesdrót-kerítés választja el, a Romániával, Szlovákiával és Ausztriával fennálló viszonyt a kölcsönös bizalmatlanság és vádaskodás jellemzi, a polgárháborús Ukrajnával pedig, úgy tűnik, sem nyugati szomszédjainak, sem az Európai Uniónak nincs immár semmi dolga. Hasonló a helyzet Szerbiával, amely ismét komoly konfliktusba keveredett Horvátországgal.

A modern állam szuverenitásáért folytatott harc azonban nem csak külső, s nem csak Közép-Kelet-Európára jellemző. A permanens rendkívüli állapot kontinense lettünk. Például Franciaországban utoljára az algériai háború ideje alatt tartott ilyen sokáig a szükségállapot. Nem hallgathatjuk el: az állam ennek haszonélvezőjeként tűnik fel – a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálat nyíltan végezhetik azt, amit eddig csak suba alatt csináltak: engedély nélkül törhetnek be otthonokba, tömegrendezvényeket oszlathatnak fel, kisajátíthatják a tömegkommunikációs intézményeket, likvidálhatnak „gyanús” személyeket mindenféle jogi procedúra nélkül, amivel csak a bosszúnak ágyaznak meg. Ugyanakkor érdemes felfigyelni rá, hogy az állami önállóságot áthágó multinacionális cégek, nemzeteken túlnyúló bankóriások s megannyi tömegkommunikációs vállalkozás, de még néhány egyetem is különös bizalmat élvez.

Szerbia és Magyarország, csakúgy mint Románia vagy Szlovénia, tetemes összeget fizet nagyvállalatoknak, hogy marasztalják, vagy éppen minimális bérleti díj fejében odacsábítsák őket. Az alacsony munkabérek miatt a hatvanas-hetvenes években Ázsiába, vagy a kilencvenes évektől Kelet-Közép-Európába terjeszkedő vállalatoknál azonban most szembeötlő fordulat állt be: a kihelyezett termelési egységek visszaépülnek, s a munkaerő javát immár robotok adják. A háromdimenziós nyomtatási eljárással készült személygépkocsik gyártásához féltucatnyi ember is elég. Még szabadabban mozognak azok a vállalatok, amelyeknek alig van szükségük alkalmazottakra: a közösségi oldalak használói termelők is, azonnali fogyasztók is, csak éppen munkabért nem kapnak és nem tulajdonosok. A kisebb államok éves költségvetésével bíró, jogi ügyeit nemzetek feletti, választott bíróságokon intéző vállalatoknak, de pontosítsunk:

a tőkének nincs az a drótkerítés, ami útját állná.

Ebből is látható: a tőkének nem csak a megjelenése vált ki hatást, hanem a fenyegető távolmaradása is. Saskia Sassen így foglalja össze a jelenséget: „A gazdasági globalizáció a nemzetgazdaságokat megfosztja nemzeti jellegüktől, ugyanakkor a bevándorlás újra nemzeti felhangot visz a politikába.”

De mi is az voltaképpen, ami a kerítés túloldalán marad?

A KÖZÖS NEVEZŐ: AZ ÉHSÉG

Tény: Európa a mai gazdaságpolitikai berendezkedés mellett képtelen segíteni minden menekültön. De már nem is áll szándékában. Noha könnyen beláthatjuk, hogy

azok között, akik háború elől menekülnek, akiket üldöznek, akik környezeti menekültek és az ún. „gazdasági bevándorlók” közt nincs különbség.

Akinek elsivatagosodott a hazája és ezért marad élelem nélkül, vagy aki egy peremország társadalmának peremén él kenyér nélkül: azoknak az éhsége még ugyanaz. Hozzátehetjük: a városaink utcáin élő hajléktalanoké, az elszegényedett és elmagányosodott időseinké, a faluvégeinken élő nincsteleneké sem különbözik.

Tamás Gáspár Miklós jegyzi meg az Újvidéken tartott előadásában, hogy a második világháborút követő jogi gyakorlat erősen közelítette egymáshoz az állampolgár és az ember fogalmát. A kérdés természetesen az, hogy mindazokat, akik önhibájukon kívül elvesztették az állampolgárságukat – vagy mert háborúk során államuk megszűnt létezni, vagy elfoglalták, vagy sosem volt, esetleg elnyelte az óceán –, hajlandóak vagyunk-e egyenrangúan kezelni a többi embertársukkal.

Az a közmegállapodás, miszerint minden embert ugyanazok a jogok illetnek meg, az emberi jogi nemzetközi szervezetek eljelentéktelenedése után (hallottak róla, hogy tízezer menekült gyermek tűnt el az elmúlt évben, akik valószínűleg a gyermek- és szervkereskedelem áldozatai lettek?, létezik még az EBESZ?), megszűnőben van.

Minden következmény nélkül lehet menekülteket fogva tartani vagy jogi tárgyalás nélkül kiutasítani az országból. A menekült így válik állampolgárság híján gyanússá, a megkülönböztetésének oka pedig, hogy olyan kulturális jegyek hordozója, amely összeegyeztethetetlen a „mi” kultúránkkal. A menekült „barbár”, „civilizálatlan” vagy egyszerűen csak: „más”. Ám ha mindez így van,

mi a biztosíték arra, hogy azok a közösségek, amelyek egy nemzetállamon belül más kultúrát művelnek, lojalitásuk gyengébb az adott államhoz vagy éppen a gyanú mindig is rájuk vetült, nem jutnak hasonló sorsra a menekültekkel?

Az éhség már, mondtuk, közös.

A KULTÚRA VÁLTOZHATATLANSÁGÁNAK ESZMÉJE

A kultúra örök érvényűnek, változhatatlannak és teljességgel körülhatárolhatónak tűnik fel most. Az a nézet uralkodik, hogy a közel-keletiek és az észak-afrikaiak képtelenek társadalmat alkotni vagy megférni más kultúrák mellett. Ez a szemlélet ugyanakkor nem számol azzal, hogy a kultúrák egymás mellett élésének más történelmi gyakorlatai is léteznek, vagy hogy a közel-keleti eseményekbe minduntalan beleszólt és beleavatkozott Európa, s nincs tekintettel arra sem, hogy Afrika gyarmatosításának a mai napig ható következményei vannak. Franciaország máig adót szed a volt gyarmataitól, s „megelőző akciókat” hajt végre több országban is.

Simon de Beauvoir szavaival: „Bernard Shaw közismert mondása szerint lényegében az történik, hogy »a fehér amerikai, miután cipőpucolásra kárhoztatta a négert, ebből arra következtet, hogy egyébre nem is alkalmas.« Ez a circulus vitiosus hasonló körülmények esetén törvényszerűen áll: ha az embert vagy az emberek egy csoportját az alacsonyabbrendűség állapotában tartanak, az ténylegesen alacsonyabbrendű lesz; csakhogy e megállapítás a lét ige értelmezésén múlik; rosszhiszemű eljárás szubsztanciális értéket tulajdonítani a lenni-nek, egyedül a hegeli, dinamikus értelmezés a helyes, miszerint lenni annyi, mint valamivé lenni; azzá lenni, amivé az embert teszik.”

A kultúra változhatatlanságának eszméje elfed előlünk két mozzanatot: a menekültválság osztályjellegét és a Daesh (Iszlám Állam) működésének módját.

MITŐL LÉTEZHET AZ ISZLÁM ÁLLAM?

Mindenki számára egyértelmű, hogy a félperem- és a peremországok fölzárkóztatása az uralkodó termelési rendszerben lehetetlen. A munkaerő özönlik a centrumországok felé. Amikor Magyarország, Lengyelország vagy Szlovákia gátat kíván szabni az menekültek érkezésének, a saját emigrált honfitársainak a hazautalásait védi. Az elmúlt esztendőkben csak Romániából ötmillió ember emigrált, s a Romániában maradt családtagok számára a megélhetést jelenti a hazautalás. Az ellenkező erejű mozgás, amelynek eredője a centrum országok szociális ellátórendszereinek leépítése, katasztrofális következményekkel járhat a félperiféria és a peremországok számára.

Alain Badiou az előadásaiban kifejti, hogy a gazdasági egyenlőtlenségek végképp kirajzolták három osztály képét. A világ lakosságának tíz százaléka birtokolja a Föld erőforrásainak 86 százalékát, a megmaradó javakat pedig a középosztály. Az összlakosság fele nincstelen. Mindehhez mind a három osztály különböző szubjektivitást vett fel. A legjelentősebb összetűzés az önelégült („az emberiség egyenlő a Nyugattal”), de javait – jogosan – féltő, a lecsúszástól rettegő középosztály és a nincstelenek közt van. Értelmezése szerint azok a terroristák, akik a párizsi merényleteket elkövették, a nincstelenek osztályából kerültek ki, s mivel a nyugati jólét iránti vágyakozásuk az elérhető javak szerény volta miatt nem teljesedhetett be, a nihilizmus felé sodródtak. Második generációs gyerekekről van szó, akik nem találhatták meg az utat a társadalomba. Ők a külvárosok lakói, azoknak a gyermekei, akik egész életükben minimálbérért dolgoztak vagy még munkához sem jutottak, s osztályrészük a megvetés volt. Frusztrációik és sérelmeik így a merényletek végrehajtásában oldódtak fel. Ehhez az iszlám vallás csupán mázként szolgált.

Nincs ez másképp a Daesh esetében sem. Olyan kvázi-államról van szó, amely „állampolgárait” az interneten keresztül szervezi, a megszüntetett államok területén segélyeket oszt a családoknak, közben pedig a nyugati társadalmakkal folytat kereskedelmi kapcsolatokat.

A műkincs-kereskedelem virágzik, minden lerombolt kulturális örökség csak a megmaradó, az Iszlám Állam tulajdonába kerülő értékek árát veri föl.

A kérdés elsősorban nem az, hogy hogyan jött létre a Daesh, hanem, hogy milyen érdekek állnak a mögött, hogy még mindig létezik. Mindazok, akik különféle összeesküvés-elméleteket terjesztenek magabiztosan „háttérhatalmakról”, „titkos megállapodásokról”, „Európa menekültekkel történő elárasztásáról”, s egyre gyakrabban „a zsidó érdekekről”, sajátos csapdájukba esnek. Számukra minden hír egy hatalmas puzzle újabb darabkája, amelyet a helyére kell rakni. A tömegmédia ebben hasznos társuk. Gyakorlatuk az értelmezői hisztéria. Talán annak a leírása, amiről nem is tudják, hogy keresik, ott fekszik porosan a könyvespolcukon. Mi azonban nem összeesküvésekről, hanem összefüggésekről beszélünk.

A MENEKÜLT VISELKEDJEN TISZTELETTUDÓAN!

Elvárásaink hatalmasak és ellentmondásosak a menekültekkel kapcsolatban.

Alapvető követelésünk, hogy ne jöjjenek ide, vagy ha már ide „sodródtak”, álljanak hamar tovább.

Noha tudjuk jól, mik a háború következményei, s az sem titok előttünk, hogy földig rombolt városokból és fölperzselt falvakból, mérges gázok elől menekülnek az emberek, és csak kevesen jutnak Európába. Valamint az sem, hogy a közel-keleti háborúkban államaink felelőssége vitathatatlan: például

csak Szerbiából negyvenkilenc repülőgépnyi fegyver érkezett Szíriába.

Ha már ide jöttek, viselkedjenek alázatosan és tisztelettudóan akkor is, ha a határőrség rájuk ront, szervezett szabadcsapatok vadásznak rájuk és útjukat megvetés kíséri. Legyenek láthatatlanok, vagy ha már nem tudnak azzá lenni, fogadják el, hogy zsúfolt táborokba szállítják és megmotozzák őket, miközben a kiutasítás rémét el nem hessegethetik maguktól. Tiszteljék a kultúránkat, amikor mi nem ismerjük az övéket, nem érdeklődünk iránta és eleve lebecsüljük. Pedig nem egy keresztény szír is menekültté lett, de erről a magyar állami hírtelevízió ódzkodik tudósítani. Pedig legtöbbünk csak a tévében lát csádi vagy afgán menekültet. Ne éljenek a csempészbandák szolgáltatásaival, ne próbáljanak átmászni a kerítéseinken, és ne kockáztassák életüket a Tisza átúszásával. Még akkor se, ha a repülőgépek járataira nem engedik fel őket, a buszokról és vonatokról leszállítják a menekülteket, és a határőrség arra játszik, hogy a menekültkérelmüket ne adhassák át. A menekültek megterhelik a szociális ellátórendszereinket, s mi ugyanúgy nyomorgunk, mint ők, a háborúk nyomait mi is magunkon viseljük, rengeteg a szegény, magára hagyott ember köztünk is: ez igaz, noha szenvedésünk még a mai társadalmi berendezkedésben sem lenne szükségszerű.

A menekültek integrációja sikertelen, halljuk, és sok tekintetben ez is áll, s így is lesz, ha integrációra törekszünk, és ezt a bérmunka révén képzeljük el a továbbiakban is. Senki sem vitatja, hogy a menekültek gondot okoznak a közellátó rendszereinknek, mint ahogy azt sem, hogy a szalafista és kutbista erőszakszervezetek fenyegetőek az egész világra. De látnunk kell, hogy

az a tekintet, amellyel mi a menekülteket vizsgáljuk, a hatalom tekintete.

A Sorstalanság gyermekhősének tekintete, amely együtt válogat a lágerorvos tekintetével sorstársai közül: és őket jobbra vagy balra állítja. Mi tudni akarjuk, milyen iskolai végzettséggel érkeznek a menekültek, honnan van ennyi pénzük az útra, milyen kapcsolat fűzi őket a valláshoz, milyen betegségekben szenvednek és követeljük az irataikat. Ez a tekintet rokona annak, amellyel önmagunkat vizsgáztatjuk egy-egy pályázat alkalmával, vagy amikor önmagunknak kell kiállítani a bizonyítványt munkahelyünkön a saját teljesítményünkről. Az ellenőrző hatalomnak már föl sem kell tűnnie, nem is biztos, hogy létezik: a „melót” elvégezzük magunk. Kinek is akarunk megfelelni?

*

Történt egyszer, hogy egy ember fölkereste messzi élő legkedvesebb barátját. Emberünk már a kapuban részletezni kezdte mostoha körülményeit, hosszan tartó nélkülözését, és felelevenítette az út viszontagságait. Amikor azonban a ház bejáratához értek, s látta, hogy útjukat egy hatalmas szikla állja el, elnémult.

– Ilyen bivalyerős vagy? – kérdezte a barátja.

– Hogyhogy? – kérdezett vissza a másik megszeppenve.

– Nem kis dolog ekkora távolságból magaddal cipelni egy ekkora követ!

(Autonómia)

 

 

2016. augusztus 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

Tovább

Deli Andor, a megtollasodott pártkatona

Már most el lehet mondani, hogy Deli Andor vajdasági fideszes/vémeszes EP képviselő tíz évig ott volt >

Tovább

Mindenütt átutazó

Felidéztem egyik régi írását, amelyben arról számolt be, hogy Budapesten sem érzi magát se jobban, sem >

Tovább

Pásztor-kultusz építés

Pásztor István kitalált és érdemtelen személyi kultuszának építése, emlékművek emelése, kirakatünnepségek rendezése, alapítvány alapítása és díjosztogatás >

Tovább

Amikor jön a vonat

Ebből a történetből persze senki nem fog jól kijönni. Nem fogják megszólaltatni az olyan, Lovas és >

Tovább

Mindenki feleljen a saját tetteiért!

A fotón (Nyilas) mögött jól látszik,  a KJI molinója piros betűkkel hirdeti (az intézmény közösségi oldalán a >

Tovább

Hátha nem lesz csendes

Nem tehetek róla, az utóbbi időben nem a lúdtoll, nem is a kard jut eszembe, ha >

Tovább

Magyar alkotók szerepe a szerb avantgárdban

Annak ellenére, hogy a magyar avantgárd egyik vidéki centruma lehetett Újvidék és azon belül is az >

Tovább

Vigyázz, jön a vonat!

De kedvet kap-e egyetlen komoly ember is az újabb vezér személyi kultuszának az építésére, egy irányvesztett >

Tovább

Hátha!

Valójában a közép-európai fuvallatok egyre gyengébbek, az északról érkező orosz sztyeppe vonzereje egyre inkább elhatalmasodik. A >

Tovább

Pásztort választott magának a VMSZ nyája!

Pásztor Bálint a tisztújító közgyűlésen egyetlen szóval nem mondta, hogy számára a magyar közösség érdeke a >

Tovább

Szerbiában 10 éve csorbítják a politikai jogokat és a polgári szabadságjogokat!

A Freedom House szakértője azt is mondta, hogy „most Szerbiában fennáll a valós félelem attól, hogy  valamiféle >

Tovább