2021. február 25. csütörtök
Ma Géza, Cézár, Vanda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Tito halálának évfordulóján

Most visszapillantva: az a rendszer maga a tökély volt a mostani pártvezetőségek által lelakott és kirabolt rendszerhez képest.

Vajdaság lakosságának túlnyomó többsége a 2. világháború után született. A többiek közül is már csak kevesen élték meg és túl felnőttként a nagy világégést. Így aztán évtizedekig egy irányított történelem-tudat alapján szocializálódott a legtöbb generáció. Ez nem annyit jelent, hogy ez teljesen hamis volt. Sőt. A titói stratégia (nem eredeti, a bolsevik Moszkvából eredeztethető) bevonta az összes „jugoszláv” nemzetet és kisebbséget a népfelszabadító háborúba (Petőfi-brigád). Ezáltal a vajdasági magyarok is részt vehettek a fasizmus feletti győzelemben. Pedig: Horthyék jóvoltából és nagy örömükben évekig a másik oldalon posztoltak. Ez a mozzanat lényegesen különböztette meg őket/minket (már aki túlélte) az ismét csonkára sikeredett anyaország lakosaitól.

Itt következett be egy szakadás a nemzeti/kisebbségi tudatunkban. Nem tudtunk, legalábbis óriási többségünk az 1944/45-es bosszúhadjáratról, amikor is sok ezer magyar esett áldozatul a partizánok és a szomszédok bosszújának/haszonlesésének. A Nagy Tabu annál is nagyobb volt, hiszen az egész ország területére kiterjedt. Még éjszaka, otthon, a paplan alatt sem lehetett megpisszeni arról a tisztogatásról, amelyet a kommunista partizánok hajtottak végre. Mert arányaiban minden nemzet (horvátok, szlovénok, szerbek stb, a németekről nem is beszélve) megszenvedte ezt a birtokba vételt. Pitiáner árulásokból vagy tudatos besúgásokból következtek be brutális tömeggyilkosságok.

Aminek természetesen előzményei is voltak, és itt maradjunk a saját házunk táján. Horthyék (akik – nem elég ismételni – Hitler segítségével vonultak be a korábban elcsatolt területekre) az ünneplő magyarok arcára fagyasztották a mosolyt, hiszen azonnal kivégezték a nem kívánatos magyarokat vagyis a zsidók/kommunisták egy-egy csoportját. Hogy ne legyen osztatlan az öröm. Mindez az újvidéki razziába torkolt, ahol már a szerbekre és a cigányokra is kiterjedt a gondos figyelem.

Ez utóbbiról tudtunk, a tankönyvekben benne voltak, utcák őrzik néhány áldozat nevét. Az ezt követő bosszú hadjáratról, a legnagyobb többségnek, mint már említettem, halvány sejtelme sem volt. Én is csak akkor döbbentem rá a 80-as évek második felében, amikor Pesten megvettem Cseres Tibor két regényét tartalmazó kötetét (évekkel a Hideg napok után) és már csak Újvidéken találtam meg benne a harmadikat, egy novellát. Ez volt A bezdáni ember és ebből értesültem életemben először, mi is történt a háború végén. Az 1990-ben induló Napló első számaiban folytatásban közölte (az író jóváhagyásával) a novellát. Akkor kezdte a VMDK és a Magyar Szó is kibontani ezt a súlyos, a vajdasági magyarság szempontjából meghatározó terhet.

A hangsúlyom azonban máshol van. Ez az előzetes leírás azért szükséges, hogy megértsük: úgy szocializálódtunk, hogy ez a tragédia nem vált kollektív emlékké. Hiszen nem is létezett a tudatunkban.

Tehát bennünket egy sikeres antifasiszta világgyőzelemben való részvétel és a kommunista (testvériség-egység meg a többiek) egyenlősdi irányított, nevelt. Sőt még Tito 1948-as szakítása Sztálinnal is az igazságért küzdő Dávid győzelme volt a gonosz és egyben nevetséges Góliát felett. A magyarországiak (persze nem ők mind, hanem Rákosi, de a kórus is tömeges volt) láncos kutyát kiabáltak. Nem elég, hogy (már megint) a vesztesek oldalán fejezték be a háborút, hanem most a másik főgonosz talpnyalóivá is váltak. Itt kezdett kialakulni a vajdasági magyarság egyfajta „felsőbbrendűségi érzése”. Később ez a nyolcvanas években a különálló vajdasági magyar nemzet gondolatában csúcsosodott ki.

A történelem kerekeit nem lehetett megállítani: a Sztálinnal való szembenállásért a Nyugat busásan jutalmazta Titót. És ebből jutott az országnak is. Beengedték a jugoszláv vendégmunkásokat Németországba, Ausztriába. A munkanélküliség réme helyett hozták haza a márkát, schillinget. Nemcsak hogy a jó oldalon álltunk, hanem még gazdagok is lettünk. Egy elmaradott balkáni országból iparilag jól fejlődő állam kezdett kialakulni. A gyarapodás a szocialista biztonsággal (biztos munkahely!) vegyítve szinte idilli állapotokat szült.

Triesztbe jártunk bevásárolni. Többször egy évben. Több millióan. Tellett rá. A magyarországiak meg nem is utazhattak. Hozzánk is csak ritkán. Mi voltunk nekik a Nyugat.

Nem csoda hát, hogy közülünk sokan nyíltan kimutatták „felsőbbrendűségüket”, azzal, hogy a magyar városokban a legalpáribb módon viselkedtek, megalázva az ottaniakat. Akár egy neveletlen, primitív „amerikai nagybácsi”. Ezt nem felejtették el az anyaországiak.

Az anyagi biztonság szülte önbizalmat fokozta, hogy a jugoszláv elnök egy (szovjet hátszéllel) megnyert háború győztes hadvezére, aki mindig elegáns marsalli egyenruhában jár, csajozik, a legdrágább órákat hordja és hasonlókat ajándékoz munkatársainak, jachttal utazza körül a világot többször is. Az erről készült színes könyvet, mi srácok egy celofános szemüvegen keresztül három dimenzióban láthattuk. Brioni szigetén mindenki megfordult, aki számít (II. Erzsébettől Liz Taylorig, meg ha kellett Hruscsov is).

Hozzá képest az árulással hatalomra jutott Kádár egy szánalmas proli, aki még gyilkos is.

A vajdasági magyarok látványos felemelkedése a csúcson volt, amikor meghalt Josip Broz. Meg az ország, a jólét, a testvériség-egység, meg az ingyen tenger. És a kulcsrendszer. Aki nem tudja megmagyarázom: a nemzetiségi arányok képviselete a föderációtól a helyi közösségekig ennek a rendszernek az alapján működött. Sokan kárhoztatták annak idején, hogy nem az a fontos ki milyen tehetséges, hanem hogy milyen nemzetiségű vagy esetleg nemű. Most visszapillantva: az a rendszer maga a tökély volt a mostani pártvezetőségek által lelakott és kirabolt rendszerhez képest.

Később sokak számára elérhetetlenné vált az imádott Adria is, ahol azelőtt, a békeidőben, az egyenlősdi jóvoltából több millió jugoszláv (beleértve a magyarokat is) nyaralhatott szinte ingyen.

Napló, 2012. szeptember 19.

2016. május 4.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Nesze semmi, fogd meg jól!”

Aki csak teheti, továbbra is tartson ki az elvett ingatlanok természetben való visszakövetelése mellett, ne fogadja >

Tovább

A közéleti vákuum depresszív hatása

A covid19 befagyasztotta az állapotokat, ami nem jelenti azt, hogy a társadalmi feszültségek nem növekszenek. Ezt >

Tovább

A harmincas évek újra meg újra felbukkanak

Az antifasiszta Európa kerekedett felül, az képviselte a többséget, és rossz érzéseim ellenére elégedett vagyok azzal, >

Tovább

Haiku és kapitalizmus

Inkább azon csodálkoztam, hogy ezek az államkapitalista kommunista milliárdosok verseket írnak. Mégpedig haikukat! Környezetünkben ilyesmi nem >

Tovább

Független sajtó

Aki saját eszmei értékrendjéhez ragaszkodik, legyen az akár szocialista, konzervatív vagy liberális, az Arthur Koestlerrel elmondhatja, >

Tovább

Bűn

Lehet, hogy a legnagyobb bűn a bűnhődéstől való menekülés. Azokra gondolok, akik Pilátusként nem akartak hallani >

Tovább

Kamberi: „Így még Milošević uralkodása idején sem volt”

A képviselők nem éltek/élnek az anyanyelv használatának jogával a szerb parlamenti felszólalásaik alkalmával. Kovács Elvira, a >

Tovább

Ami az embert igazából feszíti, azzal kéne foglalkozni

„Hogy az irodalom csak irodalom. Ennek vége van. Ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene fordulni, >

Tovább

Pásztor Bálint és a szabadkaiak folyamatos átverése

Pásztor Bálintnak a hatalmi koalícióban ülve nem most kellene ellenzékit játszania utólag, hanem még a tervek >

Tovább

Az Utolsó Vajdasági

Nem csak tőle, a most már halhatatlan énekes-költőtől búcsúzunk, hanem egy kicsit Vajdaságtól is. Attól a >

Tovább

A demokrata jelszavakkal sáfárkodók

Továbbra is rejtély előttem, hogy azok, akik húsz-harminc évvel ezelőtt tisztességgel kiálltak a szabadság mellett, miért >

Tovább

Sinkó, Herceg és Tito

Az a pár mondat mélyebben ragadta meg az összefüggéseket, mint azok a kaméleonok, akik versben továbbá >

Tovább