Ma György, Fidél, Debóra névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Európa intellektuális csődje
„Mi történhet pl. azzal a személyi kultuszt építő államhatalommal, amely működéséből igyekszik eliminálni értelmiségi elitjének kritikus hangját.” Bence Erika:
Michel Houellebecq: Behódolás. Fordította: Tótfalusi Ágnes. Megvető, Budapest, 2015
Michel Houellebecq egyik könyvét, így a legújabbat sem vehettük kézbe úgy, mint egy felfedezésre váró, ismeretlen „világ”-ot, mivel megjelenését jócskán megelőzte híre, népszerűsége, botránya. Amikor a Behódolást olvasni kezdtem, már a negyedik magyar kiadással szembesültem, tele volt az internet a kalózpéldány ügyével, a szerző interjúival, a magyar kiadás borítója kiváltotta polémiával, a szerb és a korábbi kiadásokról szóló ismertetőkkel és kritikákkal. Olvasóként és kritikusként sem maradt más lehetőségem, mint hogy saját olvasatomat összevessem más interpretációkkal.
Korábban – több más mellett – Barcsi Tamás A kivonulás mint lázadás (Publikon, 2012) című tanulmánykötetében olvastam figyelemre méltó (nem irodalmi szempontú) elemzést az opusról. A filozófus szerző az európai értékválságokat, etikai értelmű katasztrófákat deklaráló, a szépség- és fiatalságkultusz egyéniségromboló hatását megjelenítő regények (pl. Bret Easton Ellis műveinek) sorába/mellé helyezi a Houellebecq-regényeket. Houellebecq a Behódolásban is a korábbi regények működtette, s az adott regényvonulatból ismert (pl. Ellis a Nullánál is kevesebb) sémákkal dolgozik. Kiégett, céltalanná vált főhősének, az egyetemi tanár François-nak sincs sem értékelhető szerelmi, sem baráti kapcsolata, s a szüleihez fűződő viszonyának értéke is „nullánál kevesebb” lenne valamely érzelmi skálán, főleg, hogy gyors egymásutánban, nyomot sem hagyva múlnak ki a világból. Általában „jó testű” egyetemi hallgató lányok közül választ magának partnereket, akikkel kapcsolata legfeljebb egy szemeszteren át tart, mígnem a lányok közlik vele, hogy „megismertek valakit”. Talán csak az utolsó barátnőjéhez, Myriamhoz fűzhetné érzelmi töltetű kapcsolat, a lány azonban a Franciaországban színre lépő – majd sikerre vitt – muzulmán hatalomátvételi törekvések elől Izraelbe távozik szüleivel, azaz „behódolás” helyett a „kivonulás” nem sokkal kecsegtetőbb megoldását választja. François-nak azonban – noha a lány megjelenése és magatartása szinte szuggerálja ezt a lehetőséget – már nincs ereje sem az egymásra támaszkodó jövőépítéshez, sem a hasonló alapokra épített lázadáshoz, főleg, hogy egyáltalán nem ismeri az olyan értelmi vagy érzelmi aspektusokat, mint szeretet/szerelem, kötődés, törődés, hit etc. A regényben elbeszélt idő 2022, s a francia társadalmi csőd nem elemi/katasztrofális vagy kozmikus eredetű, nem gazdasági, nem is szociális természetű, hanem intellektuális. A negatív utópia szerint a francia társadalmi elit eljutott egy olyan – egyszerre hedonista és nihilista – szintig, minek következtében akadálytalanul lehetővé vált a mérsékelt, Muzulmán Testvériség nevű párt, ezáltal az iszlám befolyás hatalomra jutása az országban és fokozatosan Európában is. A Behódolás abban különbözik más antiutópiáktól, hogy nemcsak lázadó hősei nincsenek, de hagyományos értelemben vett karakterei sem; a létrejött új és a klasszikus európai/keresztény értékeket éppúgy, mint a modern (globalizációs) kultúra szokásrendjét semmissé tevő muzulmán kormányformációval és társadalmi renddel szemben nem áll senki, csak a „kivonulók” és a „behódolók” csoportjai léteznek – ez utóbbiak sokkal többen. De a kivonulás választása (ezt teszi Myriam és családja, illetve François kolléganője Marie-Françoise és férje, Tanneur) sem hordozza magában a lázadásnak azt a jelentését, mint az 1960-as évek ellenkultúrája, azok a folyamatok, amelyekben a hivatkozott filozófus szerző, Barcsi Tamás a lázadás attitűdjét ismeri fel.
A regényben ábrázolt európai társadalmi/kulturális/etikai válság a hagyományos családi értékek megsemmisülésével, a – regényben erőteljesen elutasított – liberalizmus és humanizmus eszmei kirüresedésével, a kritikai gondolkodás hiányával, illetve a fiatalok lázadásának („hagyománytörő” törekvéseinek) irányítottságával függ össze. Jellemző, hogy a világot átható „szépség- és fiatalságkultusz” (Barcsi, 2012, 205) hatása alatt a fiatalok egyáltalán nem fejlődnek személyiséggé. Szinte természetes jelenségnek számít, hogy a párizsi Sorbonne élvhajhász és kellő megjelenéssel rendelkező tanárai kedvükre „válogathatnak” a reprezentatív külsejű diáklányok között, a komformizmus kényszerérzete alatt az élvezetek kielégítésének szükséglete működteti, hajtja át őket az életen; „a halál kilátása teljesen közömbös a számukra, egyedül az izgatja őket, azt tartják fontosnak, hogy amennyire lehet, megússzák a testi szenvedést” (Houellebecq, 2015, 291). Oktatói és tudományos munkásságuk is nagyrészt látszattevékenységet jelent; tisztességesen megírt, de nem túl innovatív doktori disszertációjuk megvédését követően véget is ér. Françoise „behódolásá”-nak, vagyis az iszlám törvények szerinti vallás- és életmódváltásának is ez a legnagyobb tétje.
Az adott társadalmi és kulturális állapotok közepette törvényszerű, hogy a felsőoktatásban és a tudományos közéletben is kontraszelekciós folyamatok nyernek érvényt. A minisztériumi posztokon és az univerzitás élén is a pártpolitikai céloknak való megfelelés és nem szakmai szempontok számítanak, minek következtében előfordulhat, hogy a tanári állásokért versengők a szó legszorosabb értelmében „benyalják magukat” a rektornál. Az is természetszerű jelenség, hogy az értelmiségi és szakmai elitjétől elfordult hatalmi nómenklatúrát könnyedén legyőzi és félreállítja a nálánál és az erőtlen/rendezetlen/megvásárolható ellenzéknél is sokkal életképesebb, ravaszabb, a tömegek anyagi komfortigényére és intellektuális restségére alapozó Muzulmán Testvériség pártja és vezére, a karizmatikus és mérsékeltnek tűnő Mohammed Ben Abbes. A Behódolásban Houellebecq egyaránt dolgozik fiktív és referenciális mozzanatokkal. A Muzulmán Testvériség párt (Franciaországban legalábbis) „még” hivatalosan nem létező politikai asszociáció, velük szemben ugyanakkor valódi politikai erők (pl. a Nemzeti Front és vezére, Marine Le Pen) állnak és – az utópia értelmében – veszítenek (mert a Muzulmán Testvériség szövetségre lép a jobb- és a balközép pártokkal) a választásokon. A vallási és meggyőződésbeli kérdéseket is eléggé óvatosan kezelő Ben Abbes azonban tudja, hogy ha a Sorbonne tekintélyét (vagy legalább a látszatát) fenn szeretné tartani, akkor nem alapozhat csak a karriervadász konjunktúralovagokra (pl. az egyetem élére kinevezett Robert Rediger-re), hanem igazi „nagyágyúkat” is meg kell nyernie. Mielőtt azonban François – elfogadva az iszlámra való áttérés anyagi, társadalmi és egzisztenciális előnyeit (házasságközvetítés útján több állandó feleségre is szert tehet, ami révén pl. megoldódhatnak érzelmi és szexuális gondjai) – végleg behódolna, az egyéni választás és kivonulás több lehetőségét is kipróbálja. Ebben – egy darabig úgy tűnik – segítségére lehet nagy példa- és előképe, a századforduló dekadens írójának Joris-Karl Huysmans-nek (1848–1907), A különc (1884), az Ott lenn (1891), az Úton (1895), illetve A katedrális (1898) című regények szerzőjének életműve, amiről doktori értekezését is írta évekkel korábban. François először elhagyja Párizst, vidékre utazik, barátai tanácsára a híres zarándokhelyre, Rocamadourba – számot vetni „milyen nagy civilizáció is volt a középkori kereszténység” (Houellebecq, 2015, 165) – is ellátogat, azonban a Fekete Szűz lábánál való „átlényegülés” sem hoz számára semmilyen enyhületet. Huymans nyomdokain járva elmegy a ligugéi apátságba – ahol az oblátus volt és felkészült a megtérésre – , azonban a „fény felé” tartó utat itt sem leli, mi több, szinte menekül a helyszínről, felismerve a megtért író életében is a komformizmus, a polgári boldogság hiányát elfedő gesztusokat.
Houellebecq több kritikusa meglepődésének adott hangot, amiért – úgy tűnik – Behódolás című regényében egyáltalán nem lép fel bírálóan az iszlámmal szemben. Azonban a hangsúly az „úgy tűnik”-en van. Igaz ugyan, hogy a regény elsősorban az európai fogyasztói társadalom kulturális válságának kritikáját megfogalmazó antiutópia, ugyanakkor nem lehet észre nem venni pl. azt a megváltozott és meglehetősen ironikus „tekintetet”, amellyel François az egyetem rektora, Rodiger iszlám törvények szerinti életmódjára (pl. több feleséget tart, amelyek közül az idősebbet a konyhába, míg a tizenötéveset a hálószobába helyezi) néz. Rodiger-nél tett látogatása és Tíz kérdés az iszlámról című művének elemzése viszont a jól működő demagógia eszközrendszerét és nyelvét leplezi le, talán épp azért hatásosan, mert nem indít az elbeszélésen belül az érintett jelenséget bíráló külön szólamot. De François önképe sem nélkülözi az iróniát; nem is leplezi, hogy intellektuális szabadságát egzisztenciális és lelki komfortja érdekében áldozza fel. Hasonlóan groteszk jelenetet tár elénk, amikor a vonaton a két fiatalkorú feleségével utazó arab üzletembert figyeli meg, megjegyezve, hogy „az iszlám rendszerben a nők – mármint, akik elég szépek ahhoz, hogy felkeltsék egy gazdag kérő vágyát – megtehetik, hogy gyakorlatilag egész életükben gyermekek maradjanak...” (Houellebecq, 2015, 235).
Ugyanakkor sem a fenti kommentárban kifejtettek, sem a „szépség- és fiatalságkultusz”, amely az előnytelen adottságok, a szegénység, az öregség vagy a betegség által „kikezdett” (női) külsőt megvetés tárgyává teszi a modern társadalomban, nem lehet magyarázata annak a – hihetőségét eléggé megkérdőjelező, s a kritikusok által gyakran felvetett – hiányosságnak, miszerint a regényben ábrázolt iszlamizálódás (az európai társadalmat átható nihilizmus és konformizmus ellenére is) hihetetlenül könnyen megy végbe: a fellépő – a nyugati civilizáció szempontjából mindenképp – diktatórikus rendszerváltásba mindenki, átmenet nélkül, a legkisebb ellenállás nélkül belenyugszik, azok is, akik – mert pl. nem térnek át, vagy mert vidéken, a tőkeforrásoktól távol élnek – kívül esnek az arab nagytőke által biztosított bőségkosár vonzatkörén.
Nem hihető az sem, hogy a női társadalom azon része, amely a szépségkultusz által perifériára szorul a modern társadalomban, csak azért hajlandó átmenet nélkül áttérni az iszlámra és bevonulni a konyhába, elfogadva a számukra kijelölt egyetlen lehetséges életteret, mert a burka elrejti a testi előnytelenséget, ugyanakkor az iszlám törvény minden feleség számára egyforma életfeltételeket biztosít. Nagyon nehéz elképzelni, hogy az önállóság elvesztését mindenféle konfrontáció és ellenállás nélkül elkönyvelné az a világ, amelynek ez a demokratikus előjoga már megvolt, létezett. Ugyanis a józan ész azt diktálja, hogy sokkal nehezebb lemondani arról, ami már egyszer megvolt, mint belenyugodni a sohasem volt hiányába. A társadalmi átalakulásfolyamatokat még a kifejezetten autokratikus/diktatórikus/patriarchális társadalmakban is csak nagyon nehéz visszafordítani.
Az elbeszélésből az sem derül ki számunkra, hogyan lehetséges, hogy választási verségét követően az egyébként hatalomra törő Nemzeti Front nyomtalanul eltűnik a politikai szintérről, illetve miképp sikerülhet Ben Abbesnek direkt, mindenféle konfrontáció nélkül teljesen „kikapcsolnia” a világból az iszlám radikális irányainak és törekvéseinek jelenlétét és hatását.
A Behódolásnak ellenutópisztikus sajátosságai ellenére sincsenek sem kifejezetten prófétikus, sem didaktikus/példázatos szólamai. Persze víziója révén jól láthatóvá válnak bizonyos lehetőségek: mi történhet pl. azzal a hedonisztikus törekvésekre alapozó, személyi kultuszt építő államhatalommal, amely működéséből igyekszik eliminálni saját szakmai potenciálját, illetve értelmiségi elitjének kritikus hangját.
(A Magyar Szó Vélemény rovatába készült cikk közlését a lap főszerkesztője nem engedélyezte.)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >
SZEREPZAVARBAN
Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >
Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat
Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >