2020. szeptember 22. kedd
Ma Móric, Tamás névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Orbán Viktor azt üzente

„Állunk Európa közepén, szomorúan, társtalanul, önmagunkra utalva, de másokra mutogatva.” Hunčík Péter (Népszabadság):

Március idusán a magyar kormányfő világos és egyértelmű üzenetet küldött nekünk, kisebbségi magyaroknak. A határozott hangú szózat lényege az volt, hogy a magyar szabadságot egyedül mi, magyarok vívhatjuk ki magunknak, és ebben a harcban senki másra nem számíthatunk, csakis önmagunkra. Értsünk hát szót egymással, üzente a miniszterelnök úr, fogjunk össze és dolgozzunk keményen, hogy…

hogy mi is történjen? Hogy legyen végre magyar szabadság? Esetleg magyar jövő? Netán mindkettő?

Gondolom, a magyarországi polgároknak fel sem tűnt ennek az üzenetnek a nagyszerűsége és újszerűsége, mert ők már hozzászoktak ahhoz, hogy a világon csakis annak van értéke, amit a harc során értünk el, és ami magyar meg nemzeti. De mi, ott a messzi északon (Felvidék) meg keleten (Erdély) és délen (Újvidék) sikoltoztunk a boldogságtól, amikor megtudtuk, hogy végre eljött a mi időnk.

Pista, Laci, Böske, Géza, bocsánat Štefan, Ladislav, Alžbeta és Gejza, indulhattok harcolni! Megszabadulhattok végre azoktól a fránya szlovákoktól (románoktól stb.). Nem kell többé a parlamentben egyezkednetek velük, mert az úgysem vezet semmi jóra. Sőt maga a parlament is fölösleges,mert a magyar harcot nem a padsorokban kell megvívni, hanem a dicső harcmezőn. Szerencsétlen, naiv Petőfi Sándorunk mit össze nem hordott arról a Világszabadságról! Persze ő még nem tudta, hogy a magyar szabadság olyan bonyolult és komplex dolog, amit a vértiszta magyarokon kívül úgy sem ért meg senki.

A mi harcunkba tehát ne pofázzanak bele a senkiházi tótok és a büdös oláhok, mert mi nem tűrünk el semmiféle idegen beavatkozást.

Pozsony és Bukarest vegye tudomásul, hogy mi ezután csakis egymással fogunk össze, kizárólag egymást támogatjuk. Magyar farba magyar lófar és punktum. Minden magyar magolja be a Bogardus-skálát, és jegyezze meg, hogy az első szintnél tovább nem megyünk. Vége a közös kártyapartiknak és nyaralásoknak. Nincs több vegyes vállalat és munkahely! A vegyes házasságok azonnal felbontandók!

Mi majd minden magára maradt magyar lánynak és fiúnak találunk igazi magyar társat, akivel összefoghat és harcolhat a magyar ügyért! Brüsszel és az EU pedig tartsa a száját, és figyeljen! És persze támogassa az ügyünket. Nem baj, ha az urak nem értik a dolgot. Az sem baj, ha nem értenek egyet velünk. A lényeg az, hogy továbbra is jöjjön a brüsszeli zsozsó. Hát ennyit a beszéd nagyszerűségéről. Most nézzük az üzenet újszerűségét. Mindannyian tudjuk, hogy a kisebbségi problémák abból származnak, hogy mi, magyarok Trianon után kisebbségi helyzetbe kerültünk.

Március idusán a miniszterelnök azt üzente: a magyar harcot nem a parlamenti padsorokban, hanem a dicső harcmezőn kell megvívni.

Ha nem így történt volna a dolog, akkor a Kárpát-medencében nem lennének kisebbségi ügyek, mert mi, magyarok, „hűen” a Szent István-i útmutatás szelleméhez, minden kisebbséget úgy magunkhoz öleltünk volna, hogy mára már hírmondó sem marad belőlük. Mindezt természetesen „puszta” szeretetből tettük volna. Mert mi valójában tiszteljük a kisebbségi embereket. Závada úr a megmondhatója, milyen sok csabai szlovák beszéli még ma is az anyanyelvét. Beszélheti is, mert mi hagytuk neki.

Az persze igaz, hogy a mi szlovákjaink már egymás között is magyarul kommunikálnak, és tulajdonképpen nem is szlováknak, hanem magyarnak tartják magukat, de ez így helyes. Mi az ilyen kisebbségeket szeretjük. Itt, Magyarországon. De a határainkon túli magyar kisebbség meg ne próbáljon ilyen lenni, mert akkor kitekerjük a szlovákok nyakát. Hagyjuk a nyakatekert magyarázatokat arról, hogy a kisebbségi magyarok csak kulturálisan tartoznak hozzánk, politikailag viszont Szlovákiához!

Butaság. Államhatárok ide, szerződések oda, ami magyar, az összetartozik. És ha Brüsszelben ezt máshogy gondolják, az az ő bajuk.

De vissza az újszerűséghez. Szóval mindannyian tudjuk, hogy minden baj okozói azok a cudar szlovákok (románok stb.), akik nem hagynak minket élni és lélegezni. És ezt bizonyítani is tudjuk. Mondok egy példát: megérkezett Dunaszerdahelyre (Ipolyság, Komárom stb.) a magyar televízió stábja, és filmre vette az üzletek feliratát, az utcatáblákat, az óriásplakátokat, melyeken magyar szó bizony nem volt.

Eztán nyilatkozott a tragikus arcú kisebbségi politikus, és elmondta, hogy amióta „megtörték a magyarság gerincét”, azóta ez így van. És utána megszólalt a magyar–magyar kisebbségi-szakértő is, aki egy szuszra elsorolta az összes idevágó törvényt, és patetikus hangon figyelmeztette a szlovákokat (románokat stb.), hogy eddig és ne tovább. Mert ha nem változik a helyzet, akkor megyünk, és Brüsszelben fogjuk őket bepanaszolni. A néző először elszörnyülködik azon, hogy milyen gyalázatosak ezek a szlovákok (románok stb.), aztán kéjesen hátradől és összedörzsöli a tenyerét.

Milyen jó, hogy van ez a Brüsszel meg EU meg NATO. Legalább valaki megregulázza azokat a bitang szlovákokat és a cudar románokat.

Aztán egy év múltán újra megjelennek a pesti tévések, ismét filmre veszik az üzletek feliratát, az utcanév táblákat és az óriásplakátokat. Újra megszólal a gerincroppantó kisebbségi politikus és a brüsszelező magyar–magyar kisebbségi-szakértő. És újra lehet szidni a bitang szlovákokat és cudar románokat.

És így megy ez már jó pár éve. Mi sopánkodunk, panaszkodunk és mutogatunk. Ők meg nem tesznek semmit. De az még egyetlen szakértőnek sem jutott az eszébe, hogy konkrétan javasoljon valamit a kisebbségi magyaroknak. Senki sem szólt még arról, hogy mit kellene tenni addig, amíg várjuk a kedvező brüsszeli döntést. Senki sem javasolta például azt, hogy amíg a szlovák törvényhozók Brüsszellel vállvetve ügyködnek a diszkriminatív törvények módosításán, addig a szlovákiai magyarok elmehetnének az anyakönyvi hivatalba és átirathatnák a nevüket Štefanról Istvánra és Alžbetáról Erzsébetre.

Egyetlen szlovák törvény sem gátolja meg őket ebben, mégsem teszik meg. Felmérések szerint a szlovákiai magyarok mintegy nyolcvan százaléka továbbra is Štefan, Ladislav és Alžbeta „néven fut”.

A szlovákiai magyar úgy akar magyar maradni, hogy még a nevét sem hajlandó magyarul használni.

És az üzletek tulajdonosai is odabiggyeszthetnék a bejárat fölé, hogy élelmiszer, hentes vagy játékbolt. És óriásplakátok esetében sincs megtiltva a magyar nyelv használata.

És még a magyar tannyelvű iskolák kapuja előtt sem áll szlovák rendőrautó, ám a szlovákiai magyarok több mint egyharmada mégis szlovák iskolába íratja gyermekét. Még Dunaszerdahelyen is, ahol a lakosság hetvenöt százaléka magyar! Nos erre mondta a kisebbségi politikus, hogy „megtörték a magyarok gerincét”. Hát a kutyafülét. Ez nem gerincbántalom, hanem beszariság. És persze zsugoriság.

Tudja, uram, két felirat többe kerül, mint egy – panaszkodott a minap egy csallóközi hentesmester. – És minek is lenne a két felirat, ha az emberek értik azt az egyet is?”

Hát igen, ez is hozzátartozik a kisebbségi mentalitáshoz. Csakhogy ezt senki sem mondja el Pesten, és senki sem rója fel a szerdahelyi, komáromi vagy ipolysági polgároknak. A kisebbségi politikusok attól félnek, hogy ha bírálni merészelik választóikat, akkor elvesztik őket. Ezért inkább hallgatnak és mutogatnak. A magyar–magyar-politikus-szakértő meg azért nem beszél erről a jelenségről, mert ő a szlovák (román stb.) bírálatra lett „kalibrálva”. Jól tudja, hogy a hagyományos szlovák (román stb.) ellenességre mindig lehet építeni, a lelkiismeret-furdalásra viszont aligha.

És ami még ennél is lényegesebb: az „anyaországi” politikus/szakértő jól tudja, hogy elég a szlovákokra (románokra stb.) mutogatni, és akkor már nincs is több tennivalója. Mert ennek a mutogatásnak az az igazi mondanivalója, hogy „amíg érvényben vannak nálatok a diszkriminatív törvények, addig mi semmit sem tehetünk. Amíg ti nem léptek, mi sem mozdulhatunk”.

Természetesen Pozsonyban (Bukarestben) értik ezt az üzenetet, és nem lépnek. Minden marad a régiben. Megoldások helyett marad a sérelmi politika, a vádaskodás, a sopánkodás és nemzethalál emlegetése. A politikus/szakértő napjainkban sem arra keresi a választ, hogy a kisebbségi embernek mit kellene tennie ebben a „rossz” helyzetben. Pedig az embernek a cudar helyzetben is lépnie kell, különben elpusztul.

A puffogó frázisok helyett konkrét és reális tervekre lenne szükség ahhoz, hogy modernizálhassuk a kisebbségi társadalmat. Egy másik tervezet is kellene, hogy fokozni tudjuk a magyar tannyelvű iskolák versenyképességét, mert a magyar szülők „buzdítására” készült ajándékcsomagokkal nem lehet növelni a magyar iskolák vonzerejét. És még nagyon sok ilyen „konkrét és realista” terv kellene.

Ezek nélkül maradnak a márciusi meg októberi koszorúzások, a Szent István-napi patetikus beszédek a XIX. századból való idézetekkel és utalásokkal. A kormányfő márciusi beszédének igazi újdonsága az volt, hogy Orbán Viktor azt mondta, elég volt a semmittevésből. Nem várunk többé arra, hogy mások cselekedjenek helyettünk. Saját kezünkbe vesszük sorsunk irányítását. És hogy minden jól menjen, első lépésben véget vetünk minden párbeszédnek és együttműködésnek.

Nincs több empatikus odafordulás a gyengébbek felé, nincs értő kommunikáció. Nincsenek se szlovákok, se románok. Csakis mi vagyunk. Mi, szerencsétlen, önző, közönyös magyarok.

Állunk Európa közepén, szomorúan, társtalanul, önmagunkra utalva, de másokra mutogatva. Nem értjük a világ dolgait és azt ismételgetjük, hogy a világ nem ért meg bennünket. Nem tudom, a kisebbségi vezetők hogyan reagáltak Orbán Viktor beszédére.

De azt tudom, hogy a kisebbségiek zöme nem akar összeveszni a szomszédjaival, és semmi kedve sincs harcolni ellenük. Attól tartok, hogy ha a magyar kormány ilyen jövővel „kecsegteti” a Kárpát-medencei magyarokat, akkor hamarosan bezárhatja a „boltot”. Néhány radikálisan gondolkodó fiatal talán átköltözik Magyarországra, a nagy többség viszont a szülőföldjén marad, és hátat fordít az anyaországnak.

2015. március 22.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Botrány Újvidéken

Szerbia ezúttal kiállította saját igazolványát, az osztályzaton nem csodálkozom. Ellenben miért hallgatnak a polgárok? Félnek? Tudják, >

Tovább

Menekülés a magányból a forradalomba

A Menj és szenvedj te is, című, a Nyugatban megjelent naplójegyzetei elárulják, hogy semmiképpen sem az >

Tovább

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább

Örömünnep Szerbiában

Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >

Tovább

Konformizmus-vita

Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >

Tovább

Örök hála Bosnyák Istvánnak

Magától értetődő volt minden egyes mondata. Most azonban arra gondolok, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Csak abban >

Tovább

Szaxofon

A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy >

Tovább

Alternatíva nélküli kor

Hobsbawm szerint az a veszély fenyeget bennünket, hogy felülkerekednek „a jobboldali, demagóg, idegengyűlölő, nacionalista rendszerek, amelyek >

Tovább

Bret Easton Ellis: “a beszari nemzedék”

A kapitalista rendszerben érvényesülő kapitalista értelmiségi elitet nem kínozza a lelkiismeret. Úgy látszik azonban, hogy a >

Tovább

Laudáció Márti néni tiszteletére

Végülis kettejükben (a megjelenésükön kívül) abszolút van valami közös: mindketten csak hiszik magukat valaminek: egyik főszerkesztőnek, >

Tovább

Mozaik vagy periféria?

A kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A >

Tovább