2019. november 17. vasárnap
Ma Hortenzia, Gergő, Dénes névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Árpád

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Árpád
Az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségében (1987)

Csak így. Árpád. És nem Árpi. Így rögzült bennem.

Volt ideje rögzülni. Volt néhány évtizede.

Valamikor a hőskorban, amikor még létezett az Újvidéki Televízió, volt egy nagy pályázat, ahol magyar tévés palántákat kerestek. A hetvenes évek közepét írtuk, nemrég épült fel a székház. Egy negyed századdal később a NATO rombolta le, de csak fizikailag. Milošević és vazallusai a lelkét már korábban kioltották.

De 75-ben erről mit sem sejtettünk. Árpád, úgy emlékszem, egy hónappal előbb állt munkába. A riporteri hivatásra hangolódott rá. Nem győztem csodálni, ahogy magabiztosan, egy mikrofonnal a kezében, sorban álló embereket szólított meg. Nyomban éreztem, ez meghaladja az erőmet. Hogy őszinte legyek, el is ment egy kicsit a kedvem a tévézéstől. A szorongásomat súlyosbította, hogy az első „hangos” (tehát mikrofonos, interjús) riportomat (J) a tűzoltók évi konferenciájáról kellett készítenem. Mindenki tudta mit kell tennie, csak én nem. De ez nem is volt fontos: a parancsnok ugyanazt nyilatkozta, mint előtte minden évben, az operatőr ugyanazokat a vágó- (vajdaságiasan, persze szerbből tükör fordítva: takaró-) képeket forgatta. És ment minden, mint a karikacsapás.

Csak azután kezdtem Árpád módra feltalálni magam, amikor kegyes kényszerből a külpolitikára kerültem. Úgy hozta a sors, hogy az egyre gyarapodó ifjú televíziós gárdában valahogy vezető szerephez jutottunk. Hamarosan híradókat szerkesztettünk, ami minden valamire való tévében kulcspozíció. Politikai változáskor őket szokták meneszteni. A főnökükkel együtt.

Közben megszületett nekem Gabika, Árpádnak meg Éva egy hónappal később.

Nos, már a nyolcvanas évek elején trónkövetelőként léptünk fel. Emlékszem egy ilyen beszélgetésre az akkori megbízott főszerkesztővel egy félhomályos szobában, néhány pohárral az asztalon. Már nem tudom mi volt a beszélgetés eredménye, de az élmény valami miatt a „fontos” jelzéssel került foghíjas emlékezetembe.

Néhány évvel később, a nyolcvanas évek közepén aztán (virágozzék száz virág!) beérett a Magyarországon kívüli legerősebb magyar televíziós szerkesztőség. Több mint százan voltunk, a fényképésztől (ilyen is volt!) a főszerkesztőig. Hárman vezettük a csapatot, Árpáddal és Korpa Bécivel. Amit televíziózásban ki lehetett kísérletezni, azt meg is csináltuk. Amikor néhány évtizeddel később egy másik televízióba kerültem, az ottani gondolkodásmódot kőkorszakinak tartottam a mi nyolcvanas évekbeli gyakorlatunkhoz képest. Azóta az a tévé sem létezik.

Kétszer nyertünk híradós versenyt (Árpád szerkesztette őket) a Jugoszláv Rádió és Televízió neumi fesztiválján. Úgy hogy egy „fél ázsiai” nyelven adtuk elő magunkat!

’88-ban jött a joghurt és Milošević hordája. És mindnyájunknak el kellett menni. Előbb vagy utóbb.

Mivel kiszorultunk a tévézésből, magántévét akartunk indítani Árpáddal. Persze annyi pénzünk nem volt. Aztán egy bálban, a telepi Petőfi Sándor Kultúrotthonban, Árpád a söntésnél állva (csupa véletlen, rosszmájúak kíméljenek!) a Fórum nyomda akkori igazgatójával elegyedett beszélgetésbe. Rákérdezett: mennyibe kerülne egy hetilap nyomtatása? Így született meg a Napló.

Azaz utána hónapokig dolgoztunk éjt éjszakává téve, hogy minden összejöjjön. Árpád, mint igazgató a műszaki és gazdasági hátteret építette, én meg az eszmeit (Bácsmegyei Napló, szabadelvűség). Hatóságilag sem volt egyszerű, mert még egypártrendszer volt, de Kasza József akkori szabadkai polgármester segítségével eljutottunk 1990. május 8-ig, amikor is délután kezdett a nyomdában lepörögni a Napló első száma. Kevés felemelőbb pillanat volt az életünkben. És mögöttünk a csapat, a televíziósok, az értelmiségiek (Tolnai, Végel, Gerold…), belgrádi tudósítónk Aleksandar Tijanić (ismerős?), a zágrábi Jelena Lovrić, Moszkvából Bogoljub Lacmanović, Franciaországból Kopeczky Csaba, Bogotából Tót Laci, Los Angelesből és Londonból pedig a felejthetetlen haverok, Molnár Imre és Sándorov Péter. A szintén megboldogult Keszég Karcsi (a későbbi főszerkesztő) elárulta, hogy autonómista, Balázs Attila feltette a klasszikus kérdést: Faszikám, ki itt a fűtő? A néhai Mucsi Géza a mieinkről írt, Gáspár Misu pedig az optimistákról. Micsoda csapat!

Időközben Árpádnak megszületett Tamás, később nekem Timi.

Jött Vukovár, Dubrovnik. Mi meg mentünk. Én északra, majd nyugatra, Árpád (Hajnival együtt) a háborúba, főleg Boszniába. Hogy ott mit élt át, megírta több cikkében is. Talán tartozik nekünk egy hosszabb élménybeszámolóval is. Hitelesebb forrás aligha létezik környékünkön.

Münchenben és Prágában is találkoztunk, de főleg Pesten, a belga sörözőben. Szinte minden alkalommal ott velünk Rácz Jóska, legvidámabb és egyben legszívszorongatóbb emlékünk. Hiszen már csak az emléke maradt. A Bánsági dekameron halhatatlan szerzője és főhőse.

A 21. században ismét zártuk sorainkat. Ezúttal a Duna TV-ben, ahol Árpád már őshonosnak számított, én meg „dođoš“-nak. Ez is kihívás volt, de igen korlátozott keretek között. Visszagondolva ottani éveimre, jó buli volt néha, szakmailag azonban látványos visszalépés. Árpádnak gondolom volt néhány izgalmas éve itt is, de már nem volt Dominó, Művészklub, Szarajevó…

Aztán ismét gondoltunk egyet és felélesztettük a Naplót, ezúttal naplo.org alakjában. Feltöltöttük a régi cikkek válogatását és régi/új szerzőket szólaltatunk meg. Ez még csak egy kétszemélyes show, de ki tudja?

Tovább léptünk: régi haverokkal, Ottóval, Pepivel és Lacival megalakítottuk a Napló Kört, a szabadelvű, független értelmiségiek asztaltársaságát. Kibővültünk Balázs Attilával és Pressburger Csabával, majd Radics Viktóriával és Szerencsés Zsuzsival. És még gyarapodunk.

És most itt állunk.

Egy kép nem megy ki a fejemből: a Butch Cassidy és Sundance Kid utolsó jelenete. Emlékeznek rá, amikor Paul Newman és Robert Redford már több sebből vérezve, mielőtt kitörnének a rájuk váró puskacsövek elé, arról álmodoznak, hogy mindent újrakezdenek mondjuk Bolíviában vagy valahol másutt.

Tehát, Árpád, most hol és mit kezdünk újra?

2012. december 8.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Szerbiának két külügyminisztere...”

A magyar külpolitika tehát a nyugat-balkáni országok integrálását az Európai Unióba stratégiai fontosságúnak tartja, miközben teljesen >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A nemzeti kisebbségek helyzetét egy társadalomban/országban számos tényező együttes létezése alapján lehet csak megállapítani, amelyek közül >

Tovább

A jugoszláv rendszerváltás

Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A gond nem csak a képviselők számával van, hanem, sajnos, azzal is hogyan képviselik a délvidéki/vajdasági >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább

Összefoglaló (2. rész)

Ezekből az esetekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egykori egyenrangú használatból Vajdaságban mostanra joghátrány >

Tovább

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább