2020. december 4. péntek
Ma Borbála, Barbara, János névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Árpád

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Árpád
Az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségében (1987)

Csak így. Árpád. És nem Árpi. Így rögzült bennem.

Volt ideje rögzülni. Volt néhány évtizede.

Valamikor a hőskorban, amikor még létezett az Újvidéki Televízió, volt egy nagy pályázat, ahol magyar tévés palántákat kerestek. A hetvenes évek közepét írtuk, nemrég épült fel a székház. Egy negyed századdal később a NATO rombolta le, de csak fizikailag. Milošević és vazallusai a lelkét már korábban kioltották.

De 75-ben erről mit sem sejtettünk. Árpád, úgy emlékszem, egy hónappal előbb állt munkába. A riporteri hivatásra hangolódott rá. Nem győztem csodálni, ahogy magabiztosan, egy mikrofonnal a kezében, sorban álló embereket szólított meg. Nyomban éreztem, ez meghaladja az erőmet. Hogy őszinte legyek, el is ment egy kicsit a kedvem a tévézéstől. A szorongásomat súlyosbította, hogy az első „hangos” (tehát mikrofonos, interjús) riportomat (J) a tűzoltók évi konferenciájáról kellett készítenem. Mindenki tudta mit kell tennie, csak én nem. De ez nem is volt fontos: a parancsnok ugyanazt nyilatkozta, mint előtte minden évben, az operatőr ugyanazokat a vágó- (vajdaságiasan, persze szerbből tükör fordítva: takaró-) képeket forgatta. És ment minden, mint a karikacsapás.

Csak azután kezdtem Árpád módra feltalálni magam, amikor kegyes kényszerből a külpolitikára kerültem. Úgy hozta a sors, hogy az egyre gyarapodó ifjú televíziós gárdában valahogy vezető szerephez jutottunk. Hamarosan híradókat szerkesztettünk, ami minden valamire való tévében kulcspozíció. Politikai változáskor őket szokták meneszteni. A főnökükkel együtt.

Közben megszületett nekem Gabika, Árpádnak meg Éva egy hónappal később.

Nos, már a nyolcvanas évek elején trónkövetelőként léptünk fel. Emlékszem egy ilyen beszélgetésre az akkori megbízott főszerkesztővel egy félhomályos szobában, néhány pohárral az asztalon. Már nem tudom mi volt a beszélgetés eredménye, de az élmény valami miatt a „fontos” jelzéssel került foghíjas emlékezetembe.

Néhány évvel később, a nyolcvanas évek közepén aztán (virágozzék száz virág!) beérett a Magyarországon kívüli legerősebb magyar televíziós szerkesztőség. Több mint százan voltunk, a fényképésztől (ilyen is volt!) a főszerkesztőig. Hárman vezettük a csapatot, Árpáddal és Korpa Bécivel. Amit televíziózásban ki lehetett kísérletezni, azt meg is csináltuk. Amikor néhány évtizeddel később egy másik televízióba kerültem, az ottani gondolkodásmódot kőkorszakinak tartottam a mi nyolcvanas évekbeli gyakorlatunkhoz képest. Azóta az a tévé sem létezik.

Kétszer nyertünk híradós versenyt (Árpád szerkesztette őket) a Jugoszláv Rádió és Televízió neumi fesztiválján. Úgy hogy egy „fél ázsiai” nyelven adtuk elő magunkat!

’88-ban jött a joghurt és Milošević hordája. És mindnyájunknak el kellett menni. Előbb vagy utóbb.

Mivel kiszorultunk a tévézésből, magántévét akartunk indítani Árpáddal. Persze annyi pénzünk nem volt. Aztán egy bálban, a telepi Petőfi Sándor Kultúrotthonban, Árpád a söntésnél állva (csupa véletlen, rosszmájúak kíméljenek!) a Fórum nyomda akkori igazgatójával elegyedett beszélgetésbe. Rákérdezett: mennyibe kerülne egy hetilap nyomtatása? Így született meg a Napló.

Azaz utána hónapokig dolgoztunk éjt éjszakává téve, hogy minden összejöjjön. Árpád, mint igazgató a műszaki és gazdasági hátteret építette, én meg az eszmeit (Bácsmegyei Napló, szabadelvűség). Hatóságilag sem volt egyszerű, mert még egypártrendszer volt, de Kasza József akkori szabadkai polgármester segítségével eljutottunk 1990. május 8-ig, amikor is délután kezdett a nyomdában lepörögni a Napló első száma. Kevés felemelőbb pillanat volt az életünkben. És mögöttünk a csapat, a televíziósok, az értelmiségiek (Tolnai, Végel, Gerold…), belgrádi tudósítónk Aleksandar Tijanić (ismerős?), a zágrábi Jelena Lovrić, Moszkvából Bogoljub Lacmanović, Franciaországból Kopeczky Csaba, Bogotából Tót Laci, Los Angelesből és Londonból pedig a felejthetetlen haverok, Molnár Imre és Sándorov Péter. A szintén megboldogult Keszég Karcsi (a későbbi főszerkesztő) elárulta, hogy autonómista, Balázs Attila feltette a klasszikus kérdést: Faszikám, ki itt a fűtő? A néhai Mucsi Géza a mieinkről írt, Gáspár Misu pedig az optimistákról. Micsoda csapat!

Időközben Árpádnak megszületett Tamás, később nekem Timi.

Jött Vukovár, Dubrovnik. Mi meg mentünk. Én északra, majd nyugatra, Árpád (Hajnival együtt) a háborúba, főleg Boszniába. Hogy ott mit élt át, megírta több cikkében is. Talán tartozik nekünk egy hosszabb élménybeszámolóval is. Hitelesebb forrás aligha létezik környékünkön.

Münchenben és Prágában is találkoztunk, de főleg Pesten, a belga sörözőben. Szinte minden alkalommal ott velünk Rácz Jóska, legvidámabb és egyben legszívszorongatóbb emlékünk. Hiszen már csak az emléke maradt. A Bánsági dekameron halhatatlan szerzője és főhőse.

A 21. században ismét zártuk sorainkat. Ezúttal a Duna TV-ben, ahol Árpád már őshonosnak számított, én meg „dođoš“-nak. Ez is kihívás volt, de igen korlátozott keretek között. Visszagondolva ottani éveimre, jó buli volt néha, szakmailag azonban látványos visszalépés. Árpádnak gondolom volt néhány izgalmas éve itt is, de már nem volt Dominó, Művészklub, Szarajevó…

Aztán ismét gondoltunk egyet és felélesztettük a Naplót, ezúttal naplo.org alakjában. Feltöltöttük a régi cikkek válogatását és régi/új szerzőket szólaltatunk meg. Ez még csak egy kétszemélyes show, de ki tudja?

Tovább léptünk: régi haverokkal, Ottóval, Pepivel és Lacival megalakítottuk a Napló Kört, a szabadelvű, független értelmiségiek asztaltársaságát. Kibővültünk Balázs Attilával és Pressburger Csabával, majd Radics Viktóriával és Szerencsés Zsuzsival. És még gyarapodunk.

És most itt állunk.

Egy kép nem megy ki a fejemből: a Butch Cassidy és Sundance Kid utolsó jelenete. Emlékeznek rá, amikor Paul Newman és Robert Redford már több sebből vérezve, mielőtt kitörnének a rájuk váró puskacsövek elé, arról álmodoznak, hogy mindent újrakezdenek mondjuk Bolíviában vagy valahol másutt.

Tehát, Árpád, most hol és mit kezdünk újra?

2012. december 8.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Gonosz demokrata álarcot vett fel

A kilencvenes években a zúgolódókat elkergették a munkahelyükről, manapság a konformizmus könnyebben vállalható. A soft-autokrácia, a >

Tovább

Baljós gyermekbetegség

Napjainkban a baloldal elvesztette régi befolyását, sok országban egészen marginális, ám továbbra is észlelhető, hogy a >

Tovább

November 25. – a gyász napja!

A VMSZ tartományi képviselői is „megtehették volna, hogy legalább nem szavazzák meg a megalázó javaslatot. De >

Tovább

Isten veled, FüVÉSZ!

Az intelligenciát mérni lehet. A megszerzett tudást viszont nem lehet elvenni az embertől. A képzettségnek pontos >

Tovább

Mesterlövészek

Az 1991-ben kirobbant délszláv testvérháborúkban elkövetett szörnyű rombolás gyászos szimbólumaként maradt meg emlékezetünkben két város neve: >

Tovább

„Sokat elvittek, de sokan jönnek”

Így aztán nem lehet megállapítani, hogy közülük bárki is megkérdezte volna a dupla elnök urat, milyen >

Tovább

Lengyel-magyar párbeszéd

Magyar és lengyel berontanak egy korcsmába, s egy óra múlva magyar és lengyel deli táncra lendül.” >

Tovább

Demokrácia vagy posztfasizmus?

Tudom, sokféle válasz lehetséges: bűnös és kevésbé bűnös, de meggyőződésem szerint a legnagyobb bűn úgy élni, >

Tovább

Nyírő Józsefet olvasva

Kiváló részleteket olvastam, egy megrendült és megtört ember életéről, aki nincs tisztában a saját bűneivel. De >

Tovább

„Tizennyolc hónapig voltam katonaruhában”

Csonoplya vegyes lakosú falu. A háború kitörése előtt nem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy ki milyen nemzetiségűnek >

Tovább

„Ich habe alles geprüft und erwogen”

Nem tudom eldönteni, nem is szeretném, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök mai rádiós interjúját a sötét >

Tovább

„Úgy halok meg, hogy nem is láthatom a fiamat…”

Eddig mindig hazaengedték, amikor kértem, pár napra, ha valamilyen ünnep közeledett, vagy ha nagyon szerettem volna >

Tovább