2019. július 16. kedd
Ma Valter, Irma névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Árpád

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Árpád
Az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségében (1987)

Csak így. Árpád. És nem Árpi. Így rögzült bennem.

Volt ideje rögzülni. Volt néhány évtizede.

Valamikor a hőskorban, amikor még létezett az Újvidéki Televízió, volt egy nagy pályázat, ahol magyar tévés palántákat kerestek. A hetvenes évek közepét írtuk, nemrég épült fel a székház. Egy negyed századdal később a NATO rombolta le, de csak fizikailag. Milošević és vazallusai a lelkét már korábban kioltották.

De 75-ben erről mit sem sejtettünk. Árpád, úgy emlékszem, egy hónappal előbb állt munkába. A riporteri hivatásra hangolódott rá. Nem győztem csodálni, ahogy magabiztosan, egy mikrofonnal a kezében, sorban álló embereket szólított meg. Nyomban éreztem, ez meghaladja az erőmet. Hogy őszinte legyek, el is ment egy kicsit a kedvem a tévézéstől. A szorongásomat súlyosbította, hogy az első „hangos” (tehát mikrofonos, interjús) riportomat (J) a tűzoltók évi konferenciájáról kellett készítenem. Mindenki tudta mit kell tennie, csak én nem. De ez nem is volt fontos: a parancsnok ugyanazt nyilatkozta, mint előtte minden évben, az operatőr ugyanazokat a vágó- (vajdaságiasan, persze szerbből tükör fordítva: takaró-) képeket forgatta. És ment minden, mint a karikacsapás.

Csak azután kezdtem Árpád módra feltalálni magam, amikor kegyes kényszerből a külpolitikára kerültem. Úgy hozta a sors, hogy az egyre gyarapodó ifjú televíziós gárdában valahogy vezető szerephez jutottunk. Hamarosan híradókat szerkesztettünk, ami minden valamire való tévében kulcspozíció. Politikai változáskor őket szokták meneszteni. A főnökükkel együtt.

Közben megszületett nekem Gabika, Árpádnak meg Éva egy hónappal később.

Nos, már a nyolcvanas évek elején trónkövetelőként léptünk fel. Emlékszem egy ilyen beszélgetésre az akkori megbízott főszerkesztővel egy félhomályos szobában, néhány pohárral az asztalon. Már nem tudom mi volt a beszélgetés eredménye, de az élmény valami miatt a „fontos” jelzéssel került foghíjas emlékezetembe.

Néhány évvel később, a nyolcvanas évek közepén aztán (virágozzék száz virág!) beérett a Magyarországon kívüli legerősebb magyar televíziós szerkesztőség. Több mint százan voltunk, a fényképésztől (ilyen is volt!) a főszerkesztőig. Hárman vezettük a csapatot, Árpáddal és Korpa Bécivel. Amit televíziózásban ki lehetett kísérletezni, azt meg is csináltuk. Amikor néhány évtizeddel később egy másik televízióba kerültem, az ottani gondolkodásmódot kőkorszakinak tartottam a mi nyolcvanas évekbeli gyakorlatunkhoz képest. Azóta az a tévé sem létezik.

Kétszer nyertünk híradós versenyt (Árpád szerkesztette őket) a Jugoszláv Rádió és Televízió neumi fesztiválján. Úgy hogy egy „fél ázsiai” nyelven adtuk elő magunkat!

’88-ban jött a joghurt és Milošević hordája. És mindnyájunknak el kellett menni. Előbb vagy utóbb.

Mivel kiszorultunk a tévézésből, magántévét akartunk indítani Árpáddal. Persze annyi pénzünk nem volt. Aztán egy bálban, a telepi Petőfi Sándor Kultúrotthonban, Árpád a söntésnél állva (csupa véletlen, rosszmájúak kíméljenek!) a Fórum nyomda akkori igazgatójával elegyedett beszélgetésbe. Rákérdezett: mennyibe kerülne egy hetilap nyomtatása? Így született meg a Napló.

Azaz utána hónapokig dolgoztunk éjt éjszakává téve, hogy minden összejöjjön. Árpád, mint igazgató a műszaki és gazdasági hátteret építette, én meg az eszmeit (Bácsmegyei Napló, szabadelvűség). Hatóságilag sem volt egyszerű, mert még egypártrendszer volt, de Kasza József akkori szabadkai polgármester segítségével eljutottunk 1990. május 8-ig, amikor is délután kezdett a nyomdában lepörögni a Napló első száma. Kevés felemelőbb pillanat volt az életünkben. És mögöttünk a csapat, a televíziósok, az értelmiségiek (Tolnai, Végel, Gerold…), belgrádi tudósítónk Aleksandar Tijanić (ismerős?), a zágrábi Jelena Lovrić, Moszkvából Bogoljub Lacmanović, Franciaországból Kopeczky Csaba, Bogotából Tót Laci, Los Angelesből és Londonból pedig a felejthetetlen haverok, Molnár Imre és Sándorov Péter. A szintén megboldogult Keszég Karcsi (a későbbi főszerkesztő) elárulta, hogy autonómista, Balázs Attila feltette a klasszikus kérdést: Faszikám, ki itt a fűtő? A néhai Mucsi Géza a mieinkről írt, Gáspár Misu pedig az optimistákról. Micsoda csapat!

Időközben Árpádnak megszületett Tamás, később nekem Timi.

Jött Vukovár, Dubrovnik. Mi meg mentünk. Én északra, majd nyugatra, Árpád (Hajnival együtt) a háborúba, főleg Boszniába. Hogy ott mit élt át, megírta több cikkében is. Talán tartozik nekünk egy hosszabb élménybeszámolóval is. Hitelesebb forrás aligha létezik környékünkön.

Münchenben és Prágában is találkoztunk, de főleg Pesten, a belga sörözőben. Szinte minden alkalommal ott velünk Rácz Jóska, legvidámabb és egyben legszívszorongatóbb emlékünk. Hiszen már csak az emléke maradt. A Bánsági dekameron halhatatlan szerzője és főhőse.

A 21. században ismét zártuk sorainkat. Ezúttal a Duna TV-ben, ahol Árpád már őshonosnak számított, én meg „dođoš“-nak. Ez is kihívás volt, de igen korlátozott keretek között. Visszagondolva ottani éveimre, jó buli volt néha, szakmailag azonban látványos visszalépés. Árpádnak gondolom volt néhány izgalmas éve itt is, de már nem volt Dominó, Művészklub, Szarajevó…

Aztán ismét gondoltunk egyet és felélesztettük a Naplót, ezúttal naplo.org alakjában. Feltöltöttük a régi cikkek válogatását és régi/új szerzőket szólaltatunk meg. Ez még csak egy kétszemélyes show, de ki tudja?

Tovább léptünk: régi haverokkal, Ottóval, Pepivel és Lacival megalakítottuk a Napló Kört, a szabadelvű, független értelmiségiek asztaltársaságát. Kibővültünk Balázs Attilával és Pressburger Csabával, majd Radics Viktóriával és Szerencsés Zsuzsival. És még gyarapodunk.

És most itt állunk.

Egy kép nem megy ki a fejemből: a Butch Cassidy és Sundance Kid utolsó jelenete. Emlékeznek rá, amikor Paul Newman és Robert Redford már több sebből vérezve, mielőtt kitörnének a rájuk váró puskacsövek elé, arról álmodoznak, hogy mindent újrakezdenek mondjuk Bolíviában vagy valahol másutt.

Tehát, Árpád, most hol és mit kezdünk újra?

2012. december 8.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább

Nemzetközi segédlettel

A nemzetközi és szerbiai jogszabályok ellenére folyamatban van – külföldi és szerbiai támogatással, ingatlanvásárlásra, épületanyag és >

Tovább

Több vagy kevesebb?

A nyilatkozatok és az ígéretek azonban most már – négyévi pereskedés után – nem tűnnek elegendőnek. >

Tovább

Gyerekek a röszkei migránsbörtönben

A politikai kannibalizmus pillanatnyi sikere majd elpárolog. Akkor majd mindenki röstellni fogja magát a passzív cinkossága >

Tovább

Ünneplés helyett megemlékezés

Mégis leginkább problematikus számomra az erkölcsi hozzáállás hiánya. Vállalta-e valaki az erkölcsi felelősséget az általa okozott >

Tovább

Intelmek fáradt fölháborodókhoz

Lehet, hogy ez a mizéria még hosszú évekig eltart, de a politikai munka – amely nem >

Tovább

Bűnbanda, maffia és dicshimnusz

A címben használt három szó – bűnbanda, maffia és dicshimnusz – jól kifejezi nem csak a >

Tovább

Választást nyertek

A Fidesz-fiókpárt(ok) (rövidítve: FfP) sikeresen túszul ejtette/ték, azzal együtt zsugorodó közönségüket, viszont formális legitimitásuk, de facto >

Tovább