2023. december 4. hétfő
Ma Borbála, Barbara, János névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Régi történet

Régi történet

A szokásosnál halkabb szombat este van, lábujjhegyen közelít az éjfél, kicsit sajgó lelkemben hol Szabadkán, a Borovo utcájában lévő egyik belsikátorban, hol egy madárcseresznye fákkal borított zombori utca szuterénjében, hol pedig egy sör-bor-pálinka illatú topolyai lebujban, amely marokra fogta és úgy szorította a szívemet, szóval hol itt, hol ott dőlnek reccsenve egymásnak és szóródnak szét a tekebábuk. Meglepem ezzel magam is, de legalább elvonta a figyelmemet egyéb dolgokról, füleltem, jegyzeteltem. Holnap ünnep. A nyolcvanas évek közepén volt egyszer egy olyan teke világbajnokság, ahol mindhárom dobogós helyezett nevét elég könnyű volt kimondanunk. Világbajnok: Bice Gyula, Románia. Második: Csányi Béla, Magyarország. Harmadik: Mihájlovics Ferenc, Jugoszlávia. Minő könnyebbség - bíbelődök el a gondolattal -, ha a nemzeti kiválóságot nem mondjuk, hanem mutatjuk. Minő szerencse, hogy még vagyunk. Milyen jó lenne, ha mindig vigyáznánk egymásra. Igény lenne rá. Komáromi Ákos:

Valamikor, nagyon régen is már késő volt. Mindenre, amit elmulasztottam, amire nem figyeltem, amit nem csináltam. A barátaim például utaztak, mert lehetett. Kirajzottak, szétrepültek, olyasmi dalt dúdolhattak, hogy "szeretem a bőrönd illatát", és lettek élményeik, nagylemezeik, bölcs mondásaik. Jómagam a mi Szabadka-Zombor-Újvidék háromszögünkben éreztem jól magamat, fejlett volt a világ mifelénk is, már feltalálták a tüzet, a nyomdát; háziasították a lovat. Faszán volt a közlekedési eszközünk télen, traktorgumi-belső a hajónk nyáron, lobogott a hajunk a szélben, és még ma is, ha behunyom a szemem, de mondjuk lehetnek nyitva is, hallom a tekebábuk dőlését a kocsmákat szegélyző egysávosokon, a legendás debellácsi (Torontálvásárhely), topolyai, szabadkai kétsávosokon, és Újvidéken, Törökbecsén, Nagybecskereken, Nagykikindán... Tudom, el kellene ezt engedni, mit számít az, hogy kézzel álligatták a bábukat, a vasúti váltókat, oda kellett menni a tévéhez programot váltani, és aranyat ért a csoki meg a szaloncukor csomagolására szolgáló sztaniolpapír: a televízió antennazsinórjára tekerve, jó helyre csúsztatva, javította az MTV adásának láthatóságát. Nem is húznék le még egy bőrt egy régi történetről, ha nem gyűjtöttem volna tekét szerető barátokat az utóbbi időben. Így adódott, hálás vagyok érte, úgyhogy: Talán Topolya Az Egység-pálya ajtajában megjelenik Gyík Bandi alakja, mely elég terjedelmes ahhoz, hogy hirtelen kevés fény szűrődjék be közte és a félfák között. A múlt század hetvenes éveinek a vége. A kocsmaasztalok közönsége másodpercnyi hatásszünet után tovább duruzsol, Szoka tanár úr igazít egyet kockás zakóján, és szemügyre veszi frissen osztott kártyalapjait, valamelyik Fillér-gyerek halkan kérdi, látta-e valaki a Misit, nem ártana itt teremnie, mert a Bandi alighanem dobni fog, álligatni kell. Sokat. A fák ütemesen reccsennek szét a Gyík dobásaitól, az aszfaltborítás láthatatlan vályúja a jobb lyukba (a cár jobbról, majd a jobb dáma balról való érintéséről van szó) vezeti a golyót, mintegy távirányítással, hétfőn majd megint azt írja az újság, hogy Vígh András (a Bandi rendes neve) a tegnapi meccsen megütötte az ezer fát (kétszáz dobás volt az adag), vagy még annál is többet, ami nem elképzelhetetlen, amikor most is képes hat-hét reccset (egy dobásból mind a kilenc fát) ütni egymás után. Ezen az önérzetes Misi annyira fel tud húzódni, hogy ha egy dobás után, véletlenül, mégis fennmarad a bal paraszt, azt valamelyik döggel (leütött fával), tiszta erőből megcélozza, és közvetlen közelről lecsapja a helyéről, „b…dj meg Gyík, te is meg az is aki először idehozott”, majd csak ezután kezdi felállítani mind a kilenc fát, olyan táncművészi könnyedséggel mozogva köztük, hogy még egy aknamezőn is sértetlenül átjutna. Misi haragját egy dupla rum kiküldésével csillapítja a Bandi, aki egy másik lehetőséget is fontolgat, hogy esetleg megveri, de belátja, hogy az előzőben kevesebb az erőszak, és több a diplomácia. Aztán reccs, és reccs! A strike szót és vírushordozóját, a bowlingot ekkor még nem ismerem, csak hallgatom, ahogy a Gyík zenél. Béla király Ha jól emlékszem, akkor a szomszédos Vatrogasac pályán a Tóth Misit nem lehetett megverni ezekben az időkben, csakúgy mint Kazi Pétert Nagykikindán, Ridegh Tibit a vályúktól szintén nem mentes szabadkai Matica sávjain, Jáger Lacit Törökbecsén, a „Mestert”, Szénási Józsit Torontálvásárhelyen (Debelyacsán), mint ahogy Mohácsi Gyulát, Rácz Jancsit sem ugyanitt, aztán Boros Lacit Újvidéken, a Novi Sad pályáján, valamit Mihájlovics Ferit, vagy a világon a legszebben tekéző Mohácsi Zolit, szintén a tartományi székvárosban, a Vojvodina négy sávján. Hazabeszélek, Zoli az én testvéri szeretettel szeretett sógorom, amúgy festőművész, és egy emlékezetes nagy meccsen úgy rakosgatta oda kicsi arany kezével a golyókat az újvidéki deszkára, hogy az utolsó dobásig versenyben volt a sportág akkor verhetetlennek tartott világbajnokával, a Fradi csillagával, Csányi Bélával. Ezek a Vajdaság-szerte élvezettel hallgatott reccsek már tompábbak voltak, az automata tekepályák zsinóron lógó műanyag bábui hirtelen szétrebbenve már nem adták azt a hangot mint egy bepöccentett V12-es motor, olyanok voltak mint egy süllő rablása a csukáéhoz képest, csendesebben szanaszét fröccsenő, menekülő kishalakkal. Népzene Ok. A szokásosnál halkabb szombat este van, lábujjhegyen közelít az éjfél, kicsit sajgó lelkemben hol Szabadkán, a Borovo utcájában lévő egyik belsikátorban, hol egy madárcseresznye fákkal borított zombori utca szuterénjében, hol pedig egy sör-bor-pálinka illatú topolyai lebujban, amely marokra fogta és úgy szorította a szívemet, szóval hol itt, hol ott dőlnek reccsenve egymásnak és szóródnak szét a tekebábuk. Meglepem ezzel magam is, de legalább elvonta a figyelmemet egyéb dolgokról, füleltem, jegyzeteltem. Holnap ünnep. A nyolcvanas évek közepén volt egyszer egy olyan teke világbajnokság, ahol mindhárom dobogós helyezett nevét elég könnyű volt kimondanunk. Világbajnok: Bice Gyula, Románia. Második: Csányi Béla, Magyarország. Harmadik: Mihájlovics Ferenc, Jugoszlávia. Minő könnyebbség - bíbelődök el a gondolattal -, ha a nemzeti kiválóságot nem mondjuk, hanem mutatjuk. Minő szerencse, hogy még vagyunk. Milyen jó lenne, ha mindig vigyáznánk egymásra. Igény lenne rá.

 

2023. november 12.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A Vajdaságba véletlenül betoppanó szemlélő idilli hangulatról számolhat be

Akad két-három kritikus hang, két-három politikusra terjed ki a figyelmük, hogy ezen kívül ki és mit >

Tovább

Szerbiában továbbra sem lesz hiteles magyar érdekképviselet!

A magyar közösségnek a szerb parlamentben eddig sem volt és december 17. után sem lesz hiteles >

Tovább

Népszavazás Vučićról

Az esetleges választási lopás arra kényszerítheti a polgárokat, hogy ismét az utcára vonuljanak, mint 2000. október >

Tovább

A peremértelmiségi komplexusáról van szó

Vannak persze nagy kivételek, ilyen volt a szigorú és kritikus szellemű Tamás Gáspár Miklós, aki Budapestre >

Tovább

Közszolgálati napilap ez?

Az MNT irányítása alatt „a világ legjobb magyar nyelvű napilapjából” silány (párt)közlöny lett! Már huzamosabb ideje >

Tovább

Öncenzúra

Csak azt nem értem, hogy akik saját országuknak szuverén nemzeti jövőt vizionálnak, mit fognak szólni, ha >

Tovább

Nincs jövőkép – a lakosok csendben távoznak!

Tordán – Dobai cikke alapján – semmilyen komolyabb befektetés, munkahelyteremtés nem volt és még csak a >

Tovább

Lehet-e a nemzeti kérdésre nem nacionalista választ adni?

Rendben van, gondolom, mért ne lennének ellenvélemények, de azért a rendszerváltó eliteknek egyszer szembe kell nézniük >

Tovább

A tolerancia határai

Arra gondolok, hogy az elmúlt években tapasztalt terrorista hullámok és a Hamász izraeli terrorakciója után jó >

Tovább

A Magyar Nemzeti Tanácstól független szerkesztéspolitikát!

A magyar nyelvű tájékoztatásban is alkalmazni kell az említett törvény  idézett két kulcsfontosságú rendelkezését! Ha tetszik >

Tovább

Sosem panaszkodott másokra, legfeljebb diszkréten kételkedett

Útközben ért a hír: elhunyt Reményi József, magyar kritikus és esszéista. Nem voltam abban a szerencsés >

Tovább

Méltatlan emlékezési körülmények

Az 1942-es újvidéki vérengzés többségében szerb és zsidó áldozatait megnevezték. Emléküket Újvidéken a Duna-parton (a Razzia >

Tovább