2022. június 25. szombat
Ma Vilmos, Viola, Vilma névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Hontalanul (10)

Átokfutók

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Átokfutók
Mielőtt háborús propagandagépezetté vált, volt boldogabb időszaka is a tévének. Három volt főszerkesztő: Korpa Béla, Kovács László, Bódis Gábor.

Ha nem veszed személyeskedésnek, fölsorolom: Keszég Károly, Csíkos Zsuzsa, Hübsch Éva, Balogh Emerencia; azzal, hogy kényszerszabadságolták őket, beléptek a vajdasági magyar újságírás történelmébe. Közülük egyeseknek már korábban is ott volt a fenntartott helyük. Most azonban magától a Lucifertől kapták a bélyegzőt. Mielőtt azt mondanám, hogy békétlenség poraidra, engedd meg, hogy néhány szót ejtsek azokról is, akik maradtak, és reszketve várják, mikor kerül rájuk a sor. Ők már elszalasztották azt az alkalmat, hogy a konspirációnak becézett sunyiságukat egyetlenegyszer az életben bátorsággá minősítsék át. Akkor most mondom, hogy békétlenség poraidra. Ami belőled megmaradt, az újságírás szégyene. Bódis Gábor:

Ezzel a címmel búcsúztattam egykori munkahelyemet, az Újvidéki Televíziót, amely 1993-ben már teljesen áttért a nyílt háborús uszításra.

 

Hullarablók görcsös hada

fogason függ, rozsda marja.

 

Állok a sírod előtt, és nincsenek könnyeim. Pedig a szülői szeretet is megszólalhatna belőlem. De nem akar. Te jól tudod, miért.  Hosszú, súlyos betegség után múltál ki, nem csendesen, hanem rikácsolva, ahogy egy páváskodó médiumhoz illik.

Közvetlenül születésed után érkeztem hozzád, és másfél évtizedig együtt kalandoztunk. Időközben jutott időnk arra, hogy többnyire játszva elővarázsoljunk a semmiből egy igen erős szerkesztőséget. Hogy milyen erős volt, azt csak most lehet érezni, amikor a legtehetségesebbek másutt is nagyszerűen megálltak a helyüket. Agonizálásod még a joghurttal átitatott időkben kezdődött, amikor a Belgrádban már győzelemre jutott vidéki fasizmus elérte a kimúló Vajdaság székvárosát. A magyar szerkesztőség szempontjából ez olyan csapás volt, amelyet soha nem hevert ki. A volt Jugoszláviában, tehát még egy komoly konkurenciában is – emlékszel – sikerült az élre törnünk híradóinkkal. Az érthetetlen nyelvünk, a magyar ellenére is. Akkor még nem érvényesült az egyáltalán nem ártatlan autonomista vezetőség intézkedése, amely szektorosítás ürügyén, fordító-szolgálattá akarta „előléptetni” a szerkesztőséget Akkor még a mostani ellenzék tagjai is nagyban hirdették az eszperantó, azaz a zagyva nyelv szükségességét a soknemzetiségű Vajdaságban. Ahol mellesleg csak a magyarlakta területeken nem a szocialisták győztek, hogy szülővárosodról, Újvidékről ne is beszéljek. Itt ugyanis a nyíltan szélsőjobboldali párt adja a polgármestert. Az a kreatúra, amely utánad még folytatja a földi pályafutását méltó főnököket kapott. Amikor temetésedre jövet végigmentem az újvidéki utcákon, felvetődött bennem a kérdés, hogy a szemben jövők közül ki állt ellen a kísértésnek, hogy a zabolátlan sovinizmusra adja le a voksát. Miután útközben betértem, másfél év után, a két központi áruházba, egy csodás moszkvai kép tárult elém: polc polc hátán, üresen tátongva. Akkor értettem meg, hogy az újvidékieket idegesítik az üres polcok, és azért szavaztak a radikálisokra. Mert ők a polcokat is megszüntetik.

A joghurteső után egyesek azt hitték, eljött a demokrácia. Ennél nagyobb badarságot azóta sem gondoltak. Csak kevesen, természetesen mi, közvetlenül érintettek, fogtuk fel, hogy a miloševići fasizmust nem lehet megállítani, és bárki, aki azt hiszi, hogy kompromisszumot köthet vele, hatalmasat téved. Tudod, igazán nem tudom kárhoztatni ezeket a hiszékeny embereket, hiszen nagyobb kalibereket is átvertek a Belgrádban székelő (de nem belgrádi!) bolsinácik. Mint például Vance-t és Owent, akiknek olyan zavar keletkezett a fejükben, hogy képesek voltak háborús bűnösöket is meghívni Genfbe. Az ottani tanácskozás kimenetele pedig olyan hatással lesz a délszláv háborúk befejezésére, mint például egy pusztába kiáltott szóé.

Aztán, Neked emlékezned kell, menesztették azokat is, akik azt hitték, hogy demokráciát és pártatlan újságírást játszhatnak a fasizmus halálszorításában. És utána jöttek azok hozzád, a magyar részedhez is, akiket a középszerű jelzővel illetni harsogó dicséretet jelentene: egy eszelős nőszemély, akinek zártabb intézetben lenne a helye (Fekete Elvíra), egy műsorigazgató, akinek sportközvetítéseit a leghőbb hazaszeretet hatotta át (Bence Lajos), és aki nyugdíjaztatásakor azt írta le – ne forogj a sírodban! –, hogy mindenkor a magyar műsorokért vívott ádáz küzdelmet. A hazaszeretetéről annyit, hogy most horvát állampolgár, és valahol a tengerparton ápolja a magyar műsorokat. Aztán jött egy szerbül nem tudó szerb (Milenkovics Szvetiszláv), akinek körülbelül annyi köze van az újságíráshoz, mint Karadžićnak a békéhez. A többieket nem is érdemes említeni.

De mi történt a szerkesztőség többi tagjával, hiszen maradt még néhány újságíró? – tehetnéd fel a kérdést. Ők maradtak, mert, tévhitben ugyan, de azt gondolták, mint előttük sokan, hogy suttyomban javíthatnak a dolgokon. Hamarosan rájöttek, hogy ez lehetetlen, már csak az előbb felsoroltak miatt is, akik a besúgást összekeverték az újságírással. Igyekeztek minél kevesebb munkát vállalni. Nem lustaságból, hanem azért, mert szégyellték, hogy a háborús uszítók mellett kell dolgozniuk. Azt gondolták, hogy ez is elmúlik egyszer. Nem múlt el, hanem az történt, hogy a mottóként álló versike alanyai megvárták a kellő pillanatot, hogy megszabaduljanak tőlük.

Hidd el, nagyon büszke vagyok. Azért, mert halálod előtt, azokat ebrudalták ki belőled, akik közel álltak a Naplóhoz. Ennél méltányosabb elismerés nem kell a lapnak. Ha nem veszed személyeskedésnek, fölsorolom: Keszég Károly, Csíkos Zsuzsa, Hübsch Éva, Balogh Emerencia; azzal, hogy kényszerszabadságolták őket, beléptek a vajdasági magyar újságírás történelmébe. Közülük egyeseknek már korábban is ott volt a fenntartott helyük. Most azonban magától a Lucifertől kapták a bélyegzőt.

Mielőtt azt mondanám, hogy békétlenség poraidra, engedd meg, hogy néhány szót ejtsek azokról is, akik maradtak, és reszketve várják, mikor kerül rájuk a sor. Ők már elszalasztották azt az alkalmat, hogy a konspirációnak becézett sunyiságukat egyetlenegyszer az életben bátorsággá minősítsék át.

Akkor most mondom, hogy békétlenség poraidra. Ami belőled megmaradt, az újságírás szégyene.

1993. január 13.

 

2022. június 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Vajon milyen jövő vár egy ilyen városra?

A folyamat lassú, mert sokan a saját becsületük kérdésének tartják mindenek ellenére is kitartani. Orvosok, tanárok, >

Tovább

Ez is az én Európám!

Európa messze volt, a szerb álkatonai egységek közel. Újvidék tele volt terepszínű egyenruhás patriótával. Akadtak csinos >

Tovább

Lesz-e kihívója a VMSZ-nek?

Félő, hogy – amennyiben a VMSZ-nek nem lesz ellenzéki alternatívája – az októberi nemzeti tanácsi választásokon >

Tovább

A Dagi

A nyolcvanas évek első felében volt két riportutam, mindkettőre elkísért Horváth Laci (a Dagi) operatőr barátom >

Tovább

Kérdezni mert – menesztették!

A sajtóhírekből azt a benyomást lehet szerezni, hogy Szabó Dékány Zsófia esetében olyan személyt váltottak le, >

Tovább

Szerbia: egyre távolabb az EU-tagságtól

A nyilatkozat egészen logikus és értelmes lenne, ha nem tudnánk, hogy Kovács a Vajdasági Magyar Szövetség >

Tovább

A lelkiismeretét megnyugtató behódoló értelmiségi réteg

Manapság senki sem kívánja megváltoztatni a világot, a mai értelmiségi establishment tagjai Musil Szakadék Nagyszálló teraszának >

Tovább

A nagy átejtés

Nem Fekete Elvirával van baj, hanem azokkal, akik hajbókoltak előtte. Elvira már javíthatatlan, sőt annyira negatív >

Tovább

Barnul már a határ

Tárgyi bizonyítékok ide, tárgyi bizonyítékok oda, lejárt a munkaidő. Elegánsan kellett hát megoldani a dolgot. Azt >

Tovább

Pesszimista tragikomédia

Véletlen? Korántsem, és mindent a Szerbiai Televízió elképesztő propagandájával sem lehet magyarázni. Észérvek itt már nem >

Tovább

Rongy Elek és a többiek

Mit fog mondani az utolsó szó jogán az Elnémult Nincstelenek Szakszervezete és annak becses generálja, Butrosz? >

Tovább

Fiúk, gyertek haza!

1992 végén Szerbiában (Kis Jugoszláviában) akkor sorsdöntőnek tűnt választásokat tartottak és a lehetőség annyira fellelkesített, hogy >

Tovább