2024. március 29. péntek
Ma Auguszta, Bertold névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Hontalanul (5)

Az amerikai kártya

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Az amerikai kártya

Nos, a kétezres évek elején, amikor már prágai őslakosnak számítottam, egyik este az akkori barátnőmmel, Ljudmilával, a Lvov-i (ukránul Lviv, osztrák-magyarul Lemberg) nemzeti színház egykori primadonnájával, disszidenssel, a SZER ukrán szerkesztőségének a szerkesztőjével elmentünk a Dolly Bell nevű étterembe. Igen, a Kusturica-filmről nevezte el a szintén Szarajevóból származó tulajdonos és menő helynek számított. Belépésünkkor felismertem az egyik asztaltársaságot: az Újvidéki TV stábját, élükön Lukićtyal. Az akkori szerbiai állapotokhoz illő volt a megjelenésük: toprongyosak voltak, legfőbb díszük a szakadt tornacipő (bennfenteseknek: patika). Lukić készségesen felugrott és hozzámrohant, útközben elismerően végigmérte Ljudmilát és melegen kezet rázott velem. Mintha mi sem történt volna. Nem kis elégtételt éreztem. Addig viszont már nem mentem el, hogy fizessek is egy kört a fiúknak. Bódis Gábor:

Egy amerikai cég irodájában. Valamikor 92 januárjában. Végzem a napi teendőket. Odajön az egyik kolléga, és megkérdezi:

– Mondd, hogy lehet tárgyilagosan tudósítani Jugoszláviáról?

– Nehezen – mondom. – Nekünk, magyaroknak, csak annyiból könnyebb, hogy közelebb áll hozzánk a zágrábi észjárás, és így könnyebben kivehetjük, hogy az onnan származó hírekből mi a hiteles információ, és mi a mellébeszélés. A belgrádi információkról ellenben még azt sem tudni, hogy az ellenkezője igaz-e annak, amit állítanak.

Aztán március idusán újabb jelenetek játszódtak le a hontalanok hazájában:

 

Nagyon nehéz a tévhiteket kezelni. Ilyen tévhit lengi körül a legnagyobb magyar nemzeti ünnepet, március 15-ét.

Emlékszem, tavaly ilyenkor, még otthoni hazámban, a magyar tévések felkértek arra, hogy készítsek egy összeállítást arról: mit jelent március tizenötödike a vajdasági vagy délvidéki magyarok számára. Az ügyet illendőségből és némi hivatásszeretetből nem intéztem el azzal az egyszerű válasszal, hogy „vajmi keveset”. Viszont ez a színtiszta igazság. Tessék kérem már megérteni, hogy mi, a háború utáni generáció csak azt tudjuk, hogy hány győztes offenzívája volt a hős partizánoknak. Mi Vladimir Nazor Tito-versein nőttünk fel – és talán olvastuk Petőfit is. Jó, most azt mondhatják, hogy ez a mi hibánk is, nemcsak a történelem- és irodalomkönyveké. Mert bezzeg Erdélyben meg egy kicsit a Felvidéken is... Hogy teljes legyen a kép, azért azt is számításba kell venni, hogy eleinket igencsak „megnyirbálták” az utolsó világégés vége felé, a helyükbe lépők pedig szerény mindenük miatt aligha vezethettek bennünket a fényesebb jövő felé. Egy szó, mint száz, a magyarságtudat – vagy nevezzük bárminek – az eleinte brutális, majd később ravasszá vált titói politika hatására elkorcsosult. Ezt egyesek kozmopolitizmussal vagy jugoszlávsággal igyekeztek pótolni. Igen ám, de a világfiságig is egy természetes fejlődési folyamat során lehet eljutni (vagy nem).

Mindezek ellenére Budapestet fellobogózták március 15-re. Azért itt sem egyértelmű a dolog. A „nemzeti” és „polgári” ügyet önmaguknak kisajátító pártok vezérei rettegtek egymástól az ünnep előtt, hogy vajon ki mit fog átmenteni 1848-ból.

Valahogy így tekintenek anyaországunkban a környező országokban élő kisebbségekre is. Vagy pártpolitikai érdekekre használják fel őket, vagy bárgyú értetlenséggel bámulják az „idegeneket”.

Valahol Fél-Európában március idusa egészen másképp fest. Teljesen véletlenül akadtam össze az ünnep hajnalán K. úrral. Magyar anyától és szerb-román apától származik, Splitben él. Mesél. Az üzletelésről meg arról, hogy már Boszniába is csak vámvizsgálat után lehet bejutni. Egész Dalmácia Pag szigetén keresztül „táplálkozik”. Beszél arról is, hogy a Split melletti Kaštelekre, tehát 50 kilométerrel a front mögé olyan bombákat dobtak le a szövetségi (jugoszláv) erők, amelyek a levegőben felrobbantak, és belőlük golyóstollak meg öngyújtók hullottak ki. Ezek természetesen szintén felrobbantak, amint a gyanútlan járókelő kezébe vette őket. Eddig három tíz év körüli kisfiú vesztette életét az öngyújtók és a golyóstollak „jóvoltából”. Ennyit a Jugoszláv Néphadseregről – amennyiben K. úr nem hazudik pártosan.

K. úrnak azonban meggyűlt a baja a horvát Rambókkal is. Egyikük négy hónapra „kölcsönvette” vadonatúj gépkocsiját, mondván: „Ameddig én Horvátországért harcolok, addig te szerb létedre rajtunk gazdagodsz.” K. úrnak végül sikerült visszaszereznie az autóját, amit egyebek között annak is köszönhet, hogy magyarnak vallotta magát. Nocsak, valahol még hasznos dolog magyarnak lenni?

Március nem hozott megváltást Szerbiának sem. A március 9-ei tüntetés olyanra sikeredett, amilyen erős a szerb ellenzék. Utánuk az egyetemisták akarták kivágni a rezet, de a munkásság többszöri felszólítás után sem volt hajlandó cserben hagyni szeretett Slobóját, akivel még a tízezer százalékos infláció is elviselhető, sőt büszkeséggel tölti el a mindenáron egy államban élni kívánó nemzetet. Hiszen csak a „pénzhígulás mentheti meg a szerbet”. Ez lesz majd az új címerben, a már ismert négy „c” betű helyett.

Végtelen melegség töltött el, midőn egyetlen napilapunkban részletes tudósítást olvashattam a vajdasági újságírás hercegének és hercegnőjének megnyilatkozásáról. Hacsak egy pillanatra is, de ismét régi ismerősként merülhettem el Lukić elvtárs és Fekete elvtársnő (mert róluk van szó) mélyenszántó gondolataiban. Az alámerülés felfrissülést és üde életkedvet kölcsönzött ismét. Különösen Lukić elvtárs egyik szentenciája aratott osztatlan sikert háborgó lelkemben. Idézem korszakalkotó gondolatát „A végtelenségig becstelen dolog, hogy Szerbiában élnek és így befeketítik Szerbiát (mármint a magyar nyelvű sajtó – kiemelés tőlem). Ilyen sajtó nyilvánvalóan nem jelenhet meg Szerbiában, ezt egyetlen hatalom sem engedné meg a világon.” Eddig az idézet Lukić elvtárs valószínűleg nem tudja, hogy a márciusi ifjak mindenekelőtt a sajtószabadságért harcoltak. Olyan sajtószabadságért, amelyhez a hatalomnak semmi köze. Mert csak az olyan sajtó szabad. A Feketék és Lukićok értékrendszerében viszont a piramis tetején a mindenkori hatalom áll, ami annyit jelent, mint szolgálni az Ügyet meg az ügyeletes Ügyvezetőt.

„Talpra magyar, hí a haza!” De hova?

1992. március 18.

 

Lukić elvtársról jut eszembe egy későbbi prágai sztori. A jogurtforradalom farvizén felkapaszkodott újvidéki tévés kollega, aki annak idején Milenkovics Szvetiszlávval elcsente a súgógépről az el nem kötelezett országok belgrádi csúcsértekezletéről írt, enyhén szólva kissé elmarasztaló kommentáromat és azt lefordítani tetszettek ékes szerb nyelvre, majd a hatalmas példányszámú Radio TV Revija két oldalon lehozta (Bivši autonomaš pogrdno o Beogradu i nesvrstanima – azaz a Volt autonomista becsmérlően Belgrádról és az el nem kötelezettségről) a művet. Ez vezetett a második felfüggesztésemhez (közvetve a Napló megszületéséhez is).

Nos, a kétezres évek elején, amikor már prágai őslakosnak számítottam, egyik este az akkori barátnőmmel, Ljudmilával, a Lvov-i (ukránul Lviv, osztrák-magyarul Lemberg) nemzeti színház egykori primadonnájával, disszidenssel, a SZER ukrán szerkesztőségének a szerkesztőjével elmentünk a Dolly Bell nevű étterembe. Igen, a Kusturica-filmről nevezte el a szintén Szarajevóból származó tulajdonos és menő helynek számított. Belépésünkkor felismertem az egyik asztaltársaságot: az Újvidéki TV stábját, élükön Lukićtyal. Az akkori szerbiai állapotokhoz illő volt a megjelenésük: toprongyosak voltak, legfőbb díszük a szakadt tornacipő (bennfenteseknek: patika). Lukić készségesen felugrott és hozzámrohant, útközben elismerően végigmérte Ljudmilát és melegen kezet rázott velem. Mintha mi sem történt volna. Nem kis elégtételt éreztem. Addig viszont már nem mentem el, hogy fizessek is egy kört a fiúknak.

 

2022. június 12.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

Tovább

Deli Andor, a megtollasodott pártkatona

Már most el lehet mondani, hogy Deli Andor vajdasági fideszes/vémeszes EP képviselő tíz évig ott volt >

Tovább

Mindenütt átutazó

Felidéztem egyik régi írását, amelyben arról számolt be, hogy Budapesten sem érzi magát se jobban, sem >

Tovább

Pásztor-kultusz építés

Pásztor István kitalált és érdemtelen személyi kultuszának építése, emlékművek emelése, kirakatünnepségek rendezése, alapítvány alapítása és díjosztogatás >

Tovább

Amikor jön a vonat

Ebből a történetből persze senki nem fog jól kijönni. Nem fogják megszólaltatni az olyan, Lovas és >

Tovább

Mindenki feleljen a saját tetteiért!

A fotón (Nyilas) mögött jól látszik,  a KJI molinója piros betűkkel hirdeti (az intézmény közösségi oldalán a >

Tovább

Hátha nem lesz csendes

Nem tehetek róla, az utóbbi időben nem a lúdtoll, nem is a kard jut eszembe, ha >

Tovább

Magyar alkotók szerepe a szerb avantgárdban

Annak ellenére, hogy a magyar avantgárd egyik vidéki centruma lehetett Újvidék és azon belül is az >

Tovább

Vigyázz, jön a vonat!

De kedvet kap-e egyetlen komoly ember is az újabb vezér személyi kultuszának az építésére, egy irányvesztett >

Tovább

Hátha!

Valójában a közép-európai fuvallatok egyre gyengébbek, az északról érkező orosz sztyeppe vonzereje egyre inkább elhatalmasodik. A >

Tovább

Pásztort választott magának a VMSZ nyája!

Pásztor Bálint a tisztújító közgyűlésen egyetlen szóval nem mondta, hogy számára a magyar közösség érdeke a >

Tovább

Szerbiában 10 éve csorbítják a politikai jogokat és a polgári szabadságjogokat!

A Freedom House szakértője azt is mondta, hogy „most Szerbiában fennáll a valós félelem attól, hogy  valamiféle >

Tovább