2022. június 25. szombat
Ma Vilmos, Viola, Vilma névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Hontalanul

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Hontalanul
A Bódis család: a legfelső képen középen Klári néni és Lali bácsi, középen a családalapító Bódis Lajos és Katalni, az alsó sorban középen az édesapám, Sándor

Az elmúlt hetekben néhány folytatásban részleteket olvashattak a szerző: Az első félidő című önéletrajzi könyvéből. De ha azt hitték ezzel megúszták, nos, tévedtek. Mert jön a folytatás:

Lali bácsi katonás életformát rendelt el számomra: kilenckor meg kellett jelennem reggelinél, pontosan délben ebédre és hat órakor jött a vacsora. Előtte kötelező ír likőr, utána olaszrizling. Egy idő után ez a rendszabályozott életmód elkezdte éreztetni a hatását és én szégyenszemre meghíztam hat kilót. Migránsként. Viszont Szeged nem volt egy pezsgő város: amikor este fél nyolckor bezárt a Virág cukrászda, kihalt a város. Össze-összefutottam a sorstársaimmal: Bozsik Péter könyvet árult a Tisza Áruháznál, Sáfrány Ferit (a Napló Rikkancsa) pedig többször meglátogattam szegedi otthonában. Bódis Gábor:

Szeged

 

Ott fejeztem be, hogy 1991. október 26-án a délelőtti órákban, Évával együtt a Bački Bregnél (Bereg) levő országhatáron elhagytam a háborúba keveredett immár csonka Jugoszláviát és elindultam az emigráció felé. Ami esetemben Szegedet jelentette, hiszen ott élt a nagybácsim ifj. Bódis Lajos, a nagypapa elsőszülött fia, akit egyedüliként taníttattak a nyolcgyerekes családban és aki először Zágrábban, majd a volt Jugoszlávia szétesése után Szegeden járt orvosi egyetemre, majd lett szülészorvos, főorvos, kórházigazgató. Feleségével, Klári nénivel (Szabó) kalandos szerelmük volt, az ifjú Lajos a vészkorszakban naponta látogatta Klárit és annak Iván fiát az első házasságából (Wollner-Bódis Iván). A látogatás helyszíne nem más volt, mint a szegedi gettó. Ahonnan a családot végül Bergen-Belsenbe, az ottani koncentrációs táborba szállították, de élve megúszták mindketten, visszatértek.

A vagyonukat azonban a kommunisták lenyúlták. Később a rendszerváltás után Klári néniék valamilyen kárpótlási jegyeket kaptak, ami a vagyon visszaszármaztatás röhejes kategóriájába tartozott. Klári néni családjának (Szabó Béla bácsi ügyvéd volt) 6 (le is írom betűkkel: hat) kétemeletes bérház volt a tulajdonában a Stefánián. Ez a szegedi Tiszapart legelőkelőbb része, a Belvárosi hídnál. Rákosiék rendcsinálása után a hat épületből maradt két albérleti lakás az egyik lakóházban: az egyikben Szabóék, a másikban Bódisék laktak. Ez utóbbiban volt a nagybácsim privát rendelője is. Gyerekkoromban, emlékszem, pisszenünk sem volt szabad Klárikával, a nálam három évvel idősebb unokatestvéremmel, Lajos és Klári közös gyermekével a zongora alatt, amikor a Lali bácsinál páciens volt.

A kilencvenes évekig sok víz lefolyt a Tiszán: Iván New Yorkban futott be tudományos karriert (az MTA tagja is). Előtte 1956-ban Szabadkára szökött át, mert részt vett a forradalomban érettségizőként. Onnan sikerült Bécsbe mennie, majd Amerikába. Klárika angol tanárnő lett és ott tanított Szegeden, de saját lakása volt, úgyhogy 1991 októberében a lakásban már csak a nyugdíjba vonult egyetemi tanár Lali bácsi és a német-angol fordítóként dolgozó Klári néni maradt. Perfektül tudott németül és imádott utazni, de Bergen-Belsenben megfogadta, hogy Németországba soha többé be nem teszi a lábát. Be is tartotta.

Éva néhány napot velem töltött egy albérletben, majd visszautazott Újvidékre. Én pedig megkezdtem az emigrációs napjaimat. Nálam volt a kis Sony világvevő rádióm és azon hallgattam a szerbiai és horvátországi hadijelentéseket és próbáltam ezekből kiszűrni a legnyilvánvalóbb háborús propagandát. Ebben azért a BBC is segített. Így hát, mintha mi sem változott volna, folytattam a napi tudósításokat az MTI, a Szabad Európa Rádió és néha BBC Magyar Adásának. Nagyon büszke voltam, mert a magyarországi vidéki lapokban gyakran szerepeltek „haditudósításaim” a címoldalon. A fővárosi lapoknak voltak tudósítóik, viszont a többiek az MTI-t vagyis szerénységemet használták.

Lali bácsi katonás életformát rendelt el számomra: kilenckor meg kellett jelennem reggelinél, pontosan délben ebédre és hat órakor jött a vacsora. Előtte kötelező ír likőr, utána olaszrizling. Egy idő után ez a rendszabályozott életmód elkezdte éreztetni a hatását és én szégyenszemre meghíztam hat kilót. Migránsként.

Viszont Szeged nem volt egy pezsgő város: amikor este fél nyolckor bezárt a Virág cukrászda, kihalt a város. Össze-összefutottam a sorstársaimmal: Bozsik Péter könyvet árult a Tisza Áruháznál, Sáfrány Ferit (a Napló Rikkancsa) pedig többször meglátogattam szegedi otthonában.

Az MTI külpolitikai szerkesztője (Patak Károly) megszervezte, hogy legyen egy íróasztalom telefonnal a Tiszaparti sajtóházban, ahova eszem ágába sem volt elmenni. Bemutatkoztam, majd be nem tettem a lábam az utolsó napig. Home office: tranzisztor, írógép vagy az se, telefon és ennyi.

Az említett utolsó nap gyanútlanul kezdődött: valami rejtélyes ok miatt aznap bementem a sajtóházba, ahol több kollega körül ülte a rangidős kolleginát, aki beszámolót tartott budapesti útjáról. Hosszan, részletesen: vonatra hogyan fel, majd le, élmények csapkodnak ide-oda. Találkozások fontos pesti valakikkel.

Mintha a villám csapott volna belém: nekem Szegedből ennyi elég! Még hogy az élmény legyen, hogy valaki Pestre látogat. Élmény volt 1957-ben, amikor a Lali bácsival elmentünk a fővárosba: Klárikával pónin ültünk a Városligetben, az Astoria legfelsőbb emeletén laktunk: ilyen pici embereket addig még nem láttam. És annyi golyónyomot sem.

Másnap beültem a kocsimba (büszke, újvidéki rendszámú Renault Clio) és Budapestig meg sem álltam.

Előtte azonban még írtam egy Karácsonyi elégiát a Naplóba:

A békéről, a családról, a szeretetről kellene írni karácsony előestéjén. De vajon van-e erre joga a krónikásnak, ha hazánkfia? Aki, midőn kiejtette a száján a szót, hogy „hazánk", már azon kapta magát: nem is tudja pontosan, mi van e jobb sorsot érdemlő fogalom mögött. Meg vele.

Aztán mit gondolhatnak a szeretet és a család szent ünnepekor azok az ezrek és tízezrek, akik hontalanul bolyonganak valahol Európában? Jártam Zánkán, Bogláron és láttam a nagyapáti képeket. Lehet, hogy egyesek számára semmit sem jelentenek ezek a helységnevek. Az ott élő menekültek számára viszont ezekre a szavakra szűkültek le az egykor büszkén emlegetett pátriák.

Vannak azonban olyanok is, akiknek van okuk az ünneplésre, a harsány mellveregetésre. A csonka államelnökség, a világ egyik legravaszabb puccsának a végrehajtója, december 22-e, a „jugoszláv" fegyveres erők napja alkalmából kitüntetéseket és előléptetéseket osztogatott. Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! A megbékélés örökmécsese sem tudja visszatartani az elkerülhetetlen képzettársítást: emlékeznek bizonyosan azokra a képekre, amelyek 1945-ben készültek. Hitler Adolf tízegynéhány éves gyerekeket tüntetett ki azért, hogy életükkel védjék meg azt, ami megvédhetetlen: a hódító és eltipró eszmét.

A kutyaszorítóból az utolsó pillanat­ban került ki a „jugoszláv" eszme utolsó, nem szerb harcosa, Ante Marković. Személye a megváltóból a tragikomikus bohóc szerepére változott. A konvertibilis dinár megálmodója, a megvédhetetlen eszme állhatatos élharcosa elég olcsó kibúvóval hagyta el a világmegváltó porondot. Nem tudta megemészteni, állítólag, a hadi költségvetést, amellyel tovább akarják folytatni az öldöklést. Na nem, kedves Marković úr, ezt ilyen egyszerűen nem lehet lejátszani. Talán akkor kellett volna erre gondolni, amikor azokban a dicső időkben Slobodan Milošević mellett feszített a nagyszerb állam megszületésének pillanatában - miközben albán gyerekeket gyilkoltak csak néhány száz kilométerre délebbre. Vagy amikor az amerikai külügyminiszter hamiskás bólintására védtelen „jugoszláv" ifjakat küldött a szlovén fiatalok ellen. Vagy netalán nem ön volt annak a kormánynak az élén, ha mégannyira is báb volt, amelynek a nevében Vukovárból Hirosimát csináltak.

 

2022. június 9.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Vajon milyen jövő vár egy ilyen városra?

A folyamat lassú, mert sokan a saját becsületük kérdésének tartják mindenek ellenére is kitartani. Orvosok, tanárok, >

Tovább

Ez is az én Európám!

Európa messze volt, a szerb álkatonai egységek közel. Újvidék tele volt terepszínű egyenruhás patriótával. Akadtak csinos >

Tovább

Lesz-e kihívója a VMSZ-nek?

Félő, hogy – amennyiben a VMSZ-nek nem lesz ellenzéki alternatívája – az októberi nemzeti tanácsi választásokon >

Tovább

A Dagi

A nyolcvanas évek első felében volt két riportutam, mindkettőre elkísért Horváth Laci (a Dagi) operatőr barátom >

Tovább

Kérdezni mert – menesztették!

A sajtóhírekből azt a benyomást lehet szerezni, hogy Szabó Dékány Zsófia esetében olyan személyt váltottak le, >

Tovább

Szerbia: egyre távolabb az EU-tagságtól

A nyilatkozat egészen logikus és értelmes lenne, ha nem tudnánk, hogy Kovács a Vajdasági Magyar Szövetség >

Tovább

A lelkiismeretét megnyugtató behódoló értelmiségi réteg

Manapság senki sem kívánja megváltoztatni a világot, a mai értelmiségi establishment tagjai Musil Szakadék Nagyszálló teraszának >

Tovább

A nagy átejtés

Nem Fekete Elvirával van baj, hanem azokkal, akik hajbókoltak előtte. Elvira már javíthatatlan, sőt annyira negatív >

Tovább

Barnul már a határ

Tárgyi bizonyítékok ide, tárgyi bizonyítékok oda, lejárt a munkaidő. Elegánsan kellett hát megoldani a dolgot. Azt >

Tovább

Pesszimista tragikomédia

Véletlen? Korántsem, és mindent a Szerbiai Televízió elképesztő propagandájával sem lehet magyarázni. Észérvek itt már nem >

Tovább

Rongy Elek és a többiek

Mit fog mondani az utolsó szó jogán az Elnémult Nincstelenek Szakszervezete és annak becses generálja, Butrosz? >

Tovább

Fiúk, gyertek haza!

1992 végén Szerbiában (Kis Jugoszláviában) akkor sorsdöntőnek tűnt választásokat tartottak és a lehetőség annyira fellelkesített, hogy >

Tovább