2022. május 19. csütörtök
Ma Ivó, Iván, Milán névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

„Szégyelltük, hogy ott vagyunk”

A magyarkanizsai Fejsztámer Rudolf háborús emlékei

„Szégyelltük, hogy ott vagyunk”

A horvátországi Vukovár-Szerém megye három apró falujának 1991 őszén, a délszláv háború idején átélt gyászos története a napokban került említésre, amikor a 64 éves magyarkanizsai Fejsztámer Rudolffal (a képen) beszélgettem. Kanizsai és topolyai sorstársaival maga is megfordult ezeken a jobbára horvátok által lakott településeken. Egymással képzeletbeli háromszöget alkotnak: Mohovo (Monó) és Opatovac (Valkóapáti) közvetlenül a Duna mellett fekszik, a háromszög csúcsát pedig Lovas (Hosszúlovász) képezi – egymástól ötpercnyi kocsikázásra, Vukovártól pedig nagyjából 20 kilométernyi távolságra vannak, délkeleti irányban. Szabó Angéla:

Monónak az 1991-es népszámlálás idején 334 lakosa volt, 63 százalékuk horvát, 33 százalékuk szerb, magyarnak senki nem vallotta magát. A háború idején a horvát lakosságot elűzték, öt személyt megöltek, köztük a fiatal Matijević házaspárt a kiskorú gyermekükkel, akiknek holttestét egy olyan sírban találták meg, amelybe másik két személyt is eltemettek.

Akkoriban Hosszúlovász1681 lakosából 1441 horvát volt, 133 szerb és 10 magyar is élt a faluban. A bevonuló szerb csapatok október 10-én támadtak a falura, első nap 22 embert, másnap pedig 21-et öltek meg, 134-et elüldöztek, a 17. században épült, Szent Mihályról elnevezett katolikus templomát felgyújtották, majd le is döntötték, a papot, Ivan Burikot pedig meggyilkolták. Leginkább félkatonai alakulatok, a Dušan Silni nevű egység és a Fehér Sasok csapatai garázdálkodtak a faluban. Egyik harcosuk később büszkélkedett is azzal, hogy „megölte az usztasa papot”. A templom három harangját elvitték, és csak 10 év után, akkor is csak hosszas tárgyalásokat követően kerültek vissza Szerbiából. A megszállók 261 családi házat tettek a földdel egyenlővé. Négy ledöntött ház helyére pravoszláv templomot, a temetőben lerombolt kápolna helyére pedig újat építettek. Korábban soha nem volt ortodox templom a faluban.

A nem szerb lakosságnak a megkülönböztetés jeléül fehér karszalagot kellett viselni, és ugyanígy a házaikat is a kapura terített fehér lepedővel kellett megjelölni. A helybeli horvátokat bántalmazták, kínozták, nőket-férfiakat erőszakoltak és gyilkoltak meg.

Október 17-én a szerbek a település férfijait megbeszélésre hívták egy munka ígéretével. Másnap kiválasztottak közülük ötvenet az állítólagos szőlőszüretre. A mit sem sejtő csoport gyanútlanul indult útnak a szövetkezet udvaráról, át a falu központján, a kijelölt gazdaság felé. A település kijáratánál egy hereföldön a menetelőket megállították. Az áldozatok nem tudták, hogy a jugoszláv hadsereg korábban aknákat telepített a területre. A szerb félkatonai alakulatok tagjai fegyvereikkel arra kényszerítették az embereket, hogy egymás kezét fogva felgyalogoljanak az aknamezőre. Az első akna felrobbanása után tüzet nyitottak rájuk, 21-et megöltek, 14-et megsebesítettek. A vérengzésnek a hadsereg egyik katonája vetett véget, aki éppen a helyszínre érkezett. A sérülteket a šidi kórházba szállították, ott azonban a személyzet megtagadta az ellátásukat.

Később a történtekről, a túlélők visszaemlékezései alapján Krvava berba grožđa (Véres szőlőszüret) címmel dokumentumfilm készült, 2017. október 12-én mutatták be Zágrábban, Kortárs Szépművészeti Múzeumban, 18-án pedig Hosszúlovászon is, a művelődési házban. Az aknára terelésről a megsérült Ivan Mujić beszélt, egy nő pedig arról számolt be, hogy a családi házukba 32 csetnik fészkelte be magát, és végig kellett nézniük, hallgatniuk, amint ott részegen duhajkodtak, dicsekedtek azzal, hogy hány embert öltek meg, mennyi aranyat zsákmányoltak.

A történethez hozzátartozik az is, hogy majdnem17 évvel a tragédia után, 2008-ban az elkövetők közül 14 személyt bíróság elé állítottak Belgrádban – 70 személy meggyilkolásával vádolták őket. Az eljárás 11 évig húzódott, 194 tanút hallgattak meg, 4-8 év letöltendő börtönbüntetést kaptak az elkövetők, az ítéletet azonban rövid időn belül megsemmisítették, és a gyilkosok, ha még élnek, ma is szabadlábon vannak.

A faluban található tömegsír exhumálásakor – 1998. március 21-én – 68 áldozat holtteste került elő, 66-an helybeliek voltak.

Valkóapáti lélekszáma1991-ben 550-et tett ki: 238 volt horvát, 144 szerb és 116 magyar. A szerbek október 14-én foglalták el a falut, 320 személyt elüldöztek el, 85 helyi lakos esett áldozatul, 2 személy eltűnt. A falu olvasótermét börtönné alakították, oda zárták be a legtöbb horvátot és magyart. Vallatták, kínozták, kényszermunkára vitték őket. A településen összesen 40 embert tartottak fogva, 8 személyt pedig szerbiai fogolytáborokba (Begejci és Stajićevo) hurcoltak. A Rózsafűzér királynője tiszteletére szentelt katolikus templomot megszentségtelenítették és lerombolták, ezzel szemben a Szent György nevét viselő 1802-ben épült ortodox templom túlélte a háborút, de a nemtörődömség következtében ma már igencsak rossz állapotban van. A házak közül 15-öt ledöntöttek, 50 részben megsemmisült. Hosszúlovászon és Valkóapátiban is 2004-ben emlékkeresztet állítottak, 2006. október 18-án pedig emléktáblát avattak a háború áldozatai tiszteletére, a Krvava istina (Véres igazság) című könyv pedig elbeszéli a nem szerb lakosság szenvedését.

 

Fejsztámer Rudolf története

 

 – Engem 1991. július derekán vittek el tartalékos katonának, 108-110 társammal együtt a szabadkai makkhetesi erdőbe kerültünk. Mindannyian magyarok voltunk, néhány kivételtől eltekintve, de a behívott szerbeknek is valamelyik szülője magyar volt. Összejött ott egy ezred. Három hétig tanyáztunk az erdőben. Komolyabb tisztet nem rendeltek ki mellénk, szakaszvezetőnk meg zászlósunk volt – ők cseszegettek bennünket. Sátorban aludtunk, gyakoroltuk az éleslövészetet, és ahogy múlt az idő, egyre feszültebb lett a légkör. Közben otthon, a városban béketüntetések zajlottak, az asszonyok a főtéren gyertyákat gyújtottak, és több mint 100 család várta haza a férfiakat.

Egyik nap felsorakoztattak bennünket és beszédet tartottak arról, hogy miért kell elmennünk a háborúba. Akadtak köztünk olyanok, akik nem féltek, ők bátran ki merték jelenteni, hogy márpedig mi nem fogunk átkelni a Dunán, nem veszünk részt a harcokban. Elég laza volt a fegyelem, szeszes italt be lehetett hozni a táborba. Egyik este feltűnően nagy mennyiségű pálinkát kaptunk, a legtöbben be is rúgtak rendesen. Az volt a terv, hogy utána már könnyebben elbánnak velünk, teherautókra raknak bennünket és elvisznek. Útnak is indult a karaván Vukovár felé, de az ittas sofőrök balesetet okoztak, és amíg tartott a huzavona, a katonák kezdtek kijózanodni és ismét megmakacsolták magukat. Ezért aztán jobbnak látták, ha hazaengednek bennünket.

Én tudtam azt, hogy ennek a történetnek itt még nincsen vége. Október folyamán meg is hozták az újabb mozgósítási parancsot. Akkor Zomborba vittek bennünket, a repülőtéri kaszárnyában kaptunk szállást. Talán 3-4 napot töltöttünk ott, és már vittek is át bennünket horvát területre, Iloknál (Újlaknál) keltünk át a Dunán. Onnan csak 30 kilométer Vukovár. Akkor tudatosult bennünk, hogy hova is kerültünk. Az autóbuszból már láttunk szétlőtt épületeket, megrongált templomot, fehér lepedővel megjelölt horvát, szerb lobogóval jelölt szerb házakat. Mohovón kötöttünk ki, ott találkoztunk adaiakkal, Ada környékbeliekkel, akik megnyugtattak bennünket, mondták, hogy nincs okunk félelemre, a horvát lakosság már elmenekült, a faluban nyugalom van. A tisztek Hosszúlovászon rendezkedtek be. Mivel az én feladatom a felszerelés és az élelem beszerzése volt, naponta át kellett mennem.

Az Ilok felé vezető utat körülbelül 100-an őriztük. Láttunk elcsigázott, üres tekintetű szerb menekülőket, akik az anyaországba tartottak, és láttunk rabolt zsákmánnyal (mosógépekkel, hűtőszekrényekkel) megpakolt teherautókat is, szintén Szerbia felé igyekezve.   

Voltak közöttünk elszántabbak, vakmerőbbek is, bevallom, én inkább a nyuszik táborába tartoztam. Tudni kell azt, hogy ha az embert katonaruhába öltöztetik, akkor megváltozik a viselkedése. Ha a katonának meg van töltve a puskája, akkor állandóan viszket az ujja. Ezzel a feletteseink is tisztában voltak, és hogy valamelyest levezethessük a feszültséget, hetente egyszer éleslövészetet tartottunk. Lényeges ez amiatt is, mert mi semmilyen harcban nem vettünk részt – szerencsénk volt –, de persze hallottuk Vukovár felől az ágyúdörgést, és Tenja irányában is állandóan ropogtak a fegyverek.

Magánházakban laktunk. Láttuk, hogy éltek ott korábban a ház lakói. Én jártam olyan épületben, ahol tudni lehetett, hogy akik onnan elmenekültek, azoknak talán csak annyi idejük lehetett, hogy kiugorjanak az ágyból és magukra kapjanak valamit. Semmit nem vittek el. A gyerekszobában két kislány fényképét láttam, 6-7 éves lehetett az egyik, 10 év körüli a másik. A fehérnemű szanaszét dobálva hevert a padlón, sáros csizmákkal megtaposva. Akaratlanul is az itthon hagyott gyerekeimre gondoltam. Nem volt mindegy…

Abban az időben hiánycikknek számított és nagy értéke volt a sónak, a fűszerpaprikának, a petróleumnak, a lámpába való elemnek. Mivel közeledett a karácsony, pár társammal megbeszéltem, hogy az ünnep idején meglátogatunk egy idős horvát házaspárt, akik nem menekültek el, a házukban maradtak – de ezt úgy tesszük, hogy senki ne tudjon róla, nehogy emiatt bántódásuk essen. (Mindössze 3 horvát család maradt a faluban.) A kerteken, udvarokon keresztül jutottunk el hozzájuk, és átadtuk a mi karácsonyi ajándékunkat: két pár kolbászt, 2-3 kenyeret, 2 kiló sót és 2 liter petróleumot. Meghatottságában sírt a két öreg, mindketten 80 éven felüliek voltak, mi meg szégyelltük magunkat amiatt, hogy ott vagyunk…

Tudomásunk volt arról, hogy a szabadcsapatok a helyi szerbekkel karöltve milyen szörnyűségeket műveltek. Mesélték, hogy a horvát nőket, asszonyokat felkényszerítették egy olyan traktor pótkocsijára, amelyiknek levették az oldalát, így csak egymásba tudtak kapaszkodni, amikor teljes gázzal rohangáltak velük. Közülük többen leestek és meghaltak.

Január 9-én jöttünk haza. Elmentem az orvoshoz, mondtam neki, hogy semmi bajom nincsen, de nem vagyok képes arra, hogy emberek közé menjek.

 

2022. január 20.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A kígyóbőr táska és a DB

Ekkor jött a „rossz rendőr” duma, hogy maga egy magas posztot tölt be (főszerkesztő voltam az >

Tovább

Az enyhüléstől az elhűlésig

Irány egy mélyített tér egyik szegletében levő nagy önkiszolgáló bolt. Illedelmesen megkérdeztem a kasszást, hogy van-e >

Tovább

Egy görög dráma színésznővel

A sajtóigazolványunkkal simán bejutottunk. Az első, akibe beléptünkkor belebotlottunk, Melina Mercouri világhírű görög színésznő volt. Lelkendezve >

Tovább

Brezsnyev utolsó kongresszusa

Az utolsó Brezsnyev-kongresszus közben volt alkalmam kicsit körülnézni Moszkvában: Vörös tér, Lenin Mauzóleum stb. Az egyik >

Tovább

A tudósító

Később letiltattam a hitelkártyámat, majd elmentünk a jugoszláv nagykövetségre, ahol éppen egy vajdasági volt a nagykövet >

Tovább

Tanjug-huszár vígan diktál

Az igazi Dominó tulajdonosának a képe ugyanott lóg, ahol eredetileg is lógott, a söntés felett, de >

Tovább

Időközben Újvidéken: a TV aranykora

Ez volt a magyar szerkesztőség aranykora, és ezt azért merem ilyen szerénytelenül kijelenteni, mert a többiek >

Tovább

Újvidékre kéne menni

Persze mai szerény nézetem szerint a belpolitikai újságírás az Újságírás, csakhogy abban az időben számomra érthetetlen >

Tovább

Újvidék – primo tempo

A nyári szünet megszülte az első lépésemet az újságírás felé. Már pontosan nem emlékszem, hogy kitől >

Tovább

Az első félidő

Történelmi dilemma marad, hogy le kellett-e bombázni az Újvidéki Tv-t? Ha azt vesszük figyelembe, hogy a >

Tovább

Magyar egyetem nincs – csak egyetlen önálló magyar nyelvű felsőoktatási intézmény

Jellemző az is, hogy az Újvidéki Egyetem honlapja is csak szerb, angol és kínai nyelvű, ami >

Tovább

„Forradalom: megváltás!”

Száműztük emlékeinkből és a szótárunkból a forradalmat is, a megváltást is. Következett a bársonyos forradalom, de >

Tovább