Ma Stefánia, Jakab névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Négyszemközt Végellel
Bence Erika
Végel László regényei, a Parainézis (2003), az Exterritórium (2000, 2016), a Neoplanta-trilógia, illetve a Temetetlen múltunk (2019) és, ezek német és szerb kiadásai jelentik azokat a narratívákat, amelyek írói munkásságának másik, jól kirajzolódó vonulatátának, naplóinak sorozatát kontextualizálják; képeznek velük összefüggő jelentéseket. A két vonulat azonban korántsem különül el egymástól sem keletkezéstörténeti, sem műfaji, sem olvasati szempontból olyan egyértelműen, miként az a fenti megállapításból kiindulva – első pillantásra – tűnhet. Bence Erika:
Peremvidéki élet című, 2000-ben (Forum, Újvidék) napvilágot látott esszékötete például esszéregényként is olvasható, Két tükör között – Időírás irodalommal (1991–2014) című 2016-os naplókötete (zEtna, Zenta) meg naplóregényként. És a fordítottja is igaz: Exterritórium – Ezredvégi jelenetek című művét regényként aposztrofálja a szerző, többek között a Két tükör között lapjain (Végel, 2016, 221), amelynek nyelve ugyanakkor az esszé eszköztárából építkezik.
Ha naplóinak sorát a regényektől függetlenül tekintjük át és vizsgáljuk, egy nagyformátumú olvasásnapló/-regénysorozat bontakozik ki előttünk, amely – a kiemelten fontos Márai-napló, a Négyszemközt Máraival (2014), a Danilo Kiš-, valamint számos klasszikus és kortárs olvasat mellett – az „önolvasás és -értelmezés” számos változatát és példáját tárja elénk: folyamatosan reflektál saját életművének recepciójára, méghozzá nem a kritika elutasításának igényével, hanem a kiegészítés, a hozzászólás gesztusaival.
A Két tükör között az 1991-től 2014-ig terjedő két és fél évtized feljegyzéseit tartalmazza, a Négyszemközt Máraival. Naplójegyzetek 1992–2014 (Noran Libro) is hozzávetőlegesen ezt az időszakot fogja be, míg a Peremvidéki palackposta 2020-ig terjeszti ki a naplóírás időszakát. Ez utóbbi közvetlen előzménye – legalábbis azoknak, akik szerb nyelven is követni tudják az életmű kiadásait – a naplósorozat 2018-ban, szerb nyelven megjelent darabja, a Vickó Árpád fordításában megjelent Novosadski dnevnik 1991–2016 (Akademska knjiga: Novi Sad), azaz az Újvidéki napló. Azon kívül, hogy négy évvel és négy fejezettel rövidebb időtartamot fog át, majdnem teljesen identikus a Peremvidéki palackpostával; a szerb nyelvű kiadás elenyésző számú pluszbekezdéssel rendelkezik, leginkább olyanokkal, amelyek a szerb olvasók által kevésbé ismert a társadalmi és irodalmi közélet jelenségeire, összefüggéseire hívják fel a figyelmet. Például: lábjegyzetekkel látta el a szerző vagy a szerkesztő, amelyek megjegyzéseket, magyarázatokat és adatokat közvetítenek, míg a magyar olvasó számára ezek kontextuálisan, illetve kulturális tapasztalatok révén is értelmezhetők. Másrészt a szerb kiadásból kimaradtak egyes, az anyanyelvre, a nyelvi vagy a közösségi identitásra vonatkozó, egy másik közösség perspektívájából kevésbé jelentéses bejegyzések, így például az 1992-es válogatás esetében a magyar kiadás két, az anyanyelvre és a szülőföldélményre, hontalanságra vonatkozó feljegyzést is tartalmaz.
Legmarkánsabb különbség a két kötet eltérő címe. Miért Novosadski dnevnik, vagyis egyszerűen csak Újvidéki napló, míg a magyar kiadás címe Peremvidéki palackposta és csak az alcíme az Újvidéki napló. A magyar cím többszörös jelentésátvitelt, metaforát rejt magában. A négy évvel tágabb időkeret egyszerű keletkezéstörténeti, nem pedig szemantikai aspektus: nincs különösebb jelentésformáló ereje. Sokkalta inkább a kisebbségi nemzeti közösség és irodalmi reprezentáció önmeghatározását jelenti: a peremvidékiség létformájára és önreprezentációjának elszigetelt, kívülálló jellegére, a megszólalás és az üzenethordozás palackposta-formává degradálódására mutat. A „peremvidéki” és a „hontalan lokálpatrióta”-lét tehát erőteljesen kisebbségi toposzok: jól kivehetővé, összefüggéseiben láthatóvá először Végel Peremvidéki élet című, említett esszékötetében vált, illetve definiálódott számunkra, hontalanok és peremvidéki palackposta-olvasók számára: „A hontalanság tehát kettős bűntudattal, de ugyanakkor kettős kizárással is járt. A nemzeti hovatartozásban a másság bűntudatként tárulkozott fel, az állami hovatartozásban pedig örökös hátrányt képviselt. Kizárás ez, mert az a világos felismerés következik belőle, hogy még a legjobb körülmények és feltételek között sem lehet egyenrangú” (Végel, 2000, 13). Ugyanez a problémakör a Peremvidéki palackposta lapjain: „Ott születtem, ahol haldoklik az anyanyelvem. Vele együtt játszódik le az én agóniám is. Most értem csak, milyen önpazarló erő gyülemlett fel abban a zsidó értelmiségiben, aki a nemzetállamból kitaszítva, puszta dacból az emberiséget akarta megváltani. De mi legyen azzal, aki a kisebbségben is kisebbségi, aki nem lehet zsidó sem, és semmi más, aminek köszönve a megnevezés jelentéstöbblettel ajándékozza meg. Aki akkor lép be a Jeremiás kertjébe, amikor mindenki elhagyta azt” (Végel, 2021, 22).
Az értelmező olvasó számára legérdekesebbek azok a részletek Végel naplóiban, így a Peremvidéki palackpostában is, amelyek reflektálnak a saját írói életművének darabjaira: ön- és újraértelmeznek, kontextualizálnak, rávilágítanak a napló-/esszéíró és regényalkotó munkásságának elválaszthatatlan együtthatására, betekintést nyújtanak egy-egy szöveg létrejöttének körülményeibe vagy folyamatába, műfaji argumentumokat tárnak fel, a színpadi adaptációkat értékelik, vagy a művekről íródott kritikákhoz fűznek kommentárokat. Ilyen bejegyzések bőségesen előfordulnak valamennyi naplókiadásban, a legutóbbiban is. Figyelmesen követve őket levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy az önreflexió és a recepció teremtette „kettős tükör”-ben a történő életmű virtuális magaslatán a Peremvidéki élet című esszékötet, illetve a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regény, a kettő termékeny átbeszélése, összefüggése áll. A 2000-ben napvilágot látott esszéfolyam, aminek másfél évtizeddel később egy trilógia (regényfolyam) lett a kimenetele: középső darabja a Neoplanta. Épp ezért érdemes hosszabban idézni a Peremvidéki palackposta vonatkozó részletét a 2016-os feljegyzések sorából: „A kisebbségi kultúrák a peremre szorultak, kis skanzenekké váltak. Újvidékből, az egykori példaértékű városból, amelyben a művelt középrétegű polgárság három nyelven: németül, szerbül és magyarul társalgott, egynyelvű város lett; a megapoliszokhoz viszonyítva ellentétes útra kényszerült. Pályám második részében ennek az alkonynak lettem az írója. A nyolcvanas évek végén megjelent Peremvidéki élet című esszékötetem [Život na rubu címmel jelent meg Vickó Árpád fordításában 1992-ben – B. E. megj.] nagy felháborodást keltett, noha végül is az említett állapotot ábrázolja. A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényem az örökös migrációról szól, az ígéret földjéről, a migrációval járó nemzeti konfliktusokról. A regény épp az alkony ábrázolásának céljából több helyen is magyar, szerb és német nyelvű anyaggal építkezik” (Végel, 2021, 210).
S nemcsak azért rendkívül fontosak számunkra ezek a kitételek, mert ennél konkrétabb és pontosabb – léthelyzetünkre kérdező – alkotói önértelmező eszmefuttatásokat kívánni sem lehetne, miközben a legjobban működtethető olvasási modelleket nyújtja számunkra, hanem mert saját és mindannyiunk „tanúszerepére” is rávilágít. Egyrészt, amikor a „kisebbségi alkony” írójaként határozza meg magát, másrészt amikor regényhősei, például Lazo Pavletić fiákeres, a Neoplanta egyik mesélője (a másik az író-elbeszélő), vagy Slemil örökös (külső és belső) emigráns léthelyzetét ábrázolja. Érdekessége ezeknek, hogy noha valamennyiük társadalmi helyzete a „történelem alattiság” állapotát jelenti (nem tudnak akaratlagosan beleszólni a történelem alakulásmenetébe), ugyanakkor nemcsak elszenvedői a rendszerek és ideológiák váltakozásának, háborúk térségi pusztításának, hanem a külső szemlélő tanú-magatartását is képesek bemutatni. Nem véletlenül jutott sokunk eszébe a Neoplanta kapcsán épp Pelikán József alakja, akit, mint Slemilt, a Balkáni szépség (a trilógia harmadik darabja) főhősét, minden hatalom fel akar használni, majd ki akar végeztetni.
A Peremvidéki palackposta nyelve a regények világából otthonosan ismerős: szellemes, keserű, ironikus. Ez sem marad reflektálatlan a feljegyzések között: „A Zmaj utcába tartva lelassítottam. Újvidék utcáin megjelentek az ünnepi fiákerek! Mintha csak a Neoplanta, avagy az Ígéret Földjének regényvilága játszódott volna velem. Lehet, hogy a várost irányító Szerb Haladó Pártban felébredt némi nosztalgia. Valaki ironizált is: bizonyára a városatyák olvasták a Neoplanta, avagy az Ígéret Földjét” (Végel, 2021, 224).
Végel László: Peremvidéki palackposta. Újvidéki napló 1991–2020. Noran Libro, Budapest, 2021, 279 oldal, 3590 Ft.
(Litera)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Öncenzúra
Csak azt nem értem, hogy akik saját országuknak szuverén nemzeti jövőt vizionálnak, mit fognak szólni, ha >
Nincs jövőkép – a lakosok csendben távoznak!
Tordán – Dobai cikke alapján – semmilyen komolyabb befektetés, munkahelyteremtés nem volt és még csak a >
Lehet-e a nemzeti kérdésre nem nacionalista választ adni?
Rendben van, gondolom, mért ne lennének ellenvélemények, de azért a rendszerváltó eliteknek egyszer szembe kell nézniük >
A tolerancia határai
Arra gondolok, hogy az elmúlt években tapasztalt terrorista hullámok és a Hamász izraeli terrorakciója után jó >
A Magyar Nemzeti Tanácstól független szerkesztéspolitikát!
A magyar nyelvű tájékoztatásban is alkalmazni kell az említett törvény idézett két kulcsfontosságú rendelkezését! Ha tetszik >
Sosem panaszkodott másokra, legfeljebb diszkréten kételkedett
Útközben ért a hír: elhunyt Reményi József, magyar kritikus és esszéista. Nem voltam abban a szerencsés >
Méltatlan emlékezési körülmények
Az 1942-es újvidéki vérengzés többségében szerb és zsidó áldozatait megnevezték. Emléküket Újvidéken a Duna-parton (a Razzia >
A párizsi tudósító
A tudósítás annak kapcsán született, hogy 1904 júliusában Ady úgy értesült, hogy öt párizsi színház is >
Milošević ma elégedett lehet a sírjában, hiszen számtalan „tanítványa” akad
Tudom, persze, hogy a populizmusnak komoly története van, de ezúttal arról a populizmusról beszélek, amelyet a >
A szabadság egyféle vákuumban él
Nem tudom ezt mással magyarázni, mint azzal, hogy a társadalom hangosabb része kemény rendszerpárti, a másik, >
„Az elnök meghalt, éljen az elnök”?
Elmondása szerint „testvéri viszonyban van Juhász Bálinttal (a Prosperitati Alapítvány ügyvezetőjével), Fremond Árpáddal (az MNT elnökével) >
Marko, te nem ismered az oroszokat
Az Informbíró határozata (1948) után Tito elhatározta, hogy Brioniba helyezi át nyári rezidenciáját, mire Ranković megjegyezte, >