2021. október 15. péntek
Ma Teréz, Aranka névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Az utolsó percig nem hittük, hogy ebből háború lesz

Az utolsó percig nem hittük, hogy ebből háború lesz
Dormán László fotója a zánkai menekülttáborban készült. A képen szentlászlóiak egy csoportja látható. A baloldalon Pavišić Jocó bácsi a két lányával és a két unokájával

És most, amikor hazamegyek, fáj a szívem, mert nem azt a falut látom, ahonnan annak idején eljöttem. Amíg éltek a szüleim, őket is kihoztuk, de nem tudták megszokni az új helyet. Édesapám mindig csak azt hajtogatta: „Édeslányom, csak egy kívánságom van, vigyél minket haza, ott akarunk lenni, ahol a fiunk csontjai vannak!” Még dolgozom, de jövőre már nyugdíjas leszek, és úgy tervezzük, hogy öregségünkre hazaköltözünk. A kórógyi temetőben szeretnénk majd igazán megpihenni. Szabó Angéla:

A 64 éves Silović Annát Kórógyról Svédországba sodorta az élet. A szülőfalujában 1980-ig élt, a következő évben átköltözött Szentlászlóra – a férjével ott építettek házat –, a délszláv háború kitörése után pedig Magyarországra kerültek, egy menekülttáborba, és csak utána következett Skandinávia. Reményei szerint azonban ez még nem jelenti a végállomást, mert úgy érzi, a háborgó lelke majd csak akkor nyugszik meg, ha ismét visszatérhet az ősei földjére, Kórógyra és Szentlászlóra.

– Gyermekkorában milyen volt az élet Kórógyon?

– Akkor még színtiszta magyar falu volt. A nyolcosztályos elemi iskolában száznál is több diák tanult. Az emberek leginkább földművelésből és állattartásból éltek, csak kevesen kerestek munkát a városban, a legtöbb fiatal otthon maradt, nem tanult tovább. Én 1957-ben születtem, és a mi generációnkból már többen is a továbbtanulást választották. Eszékre kerültem kereskedelmi középiskolába, az osztálytársaim közül Gyöke Pál és Posza Rudolf tanár lett.

– Utána hol kapott munkát?

– Tizenöt évig Eszéken dolgoztam, egy szupermarketben.

– Milyen jelei voltak annak, hogy valami rossz készülődik?

– Szentlászló körül is, Kórógy körül is mindenütt szerbek éltek. Nem volt velük rossz a kapcsolatunk, de 1990 táján már észrevettük, hogy valami megváltozott. Azzal riogattak bennünket, hogy majd véres húsvétunk lesz. Eltorlaszolták az utat Szentlászló felé – nem tudtunk egymáshoz átmenni, nem lehetett a rokonokat meglátogatni, én sem tudtam eljutni a munkahelyemre –, a telefonvonalakat elvágták, a nyugdíjakat nem folyósították. Ettől függetlenül, az utolsó percig nem hittük, hogy ebből háború lesz.

Később úgy adódott, hogy át kellett vennem a szentlászlói bolt vezetését, de akkor már nagyon nehezen lehetett áruhoz jutni. Egy János nevű kamionos fiatalembert kértem meg, hogy segítsen árut hozni Eszékről. Akkor már hullottak a gránátok, lőttek, az utak mellett árkokat ástak, sosem lehetett tudni, hogy mikor, honnan és kik támadnak ránk. Leginkább tartós élelmiszert, készételeket, konzerveket vettem. Valamennyi kenyeret is sikerült bekészíteni, tartalékolni, a hűtőkben tároltam. Néhányszor a katonák segítettek a szállításban. Még egy ideig próbáltam fenntartani a boltot, de miután az üzlethelyiség fölötti részt elfoglalta a katonaság, ott már nem lehetett megmaradni. A bolt ajtaját, ablakát betörték, az italok, az üvegek összetörtek, és az épület is megrongálódott.

– Hogy viselte mindezt a lakosság?

– Amikor támadták a falut, amikor potyogtak a házakra a gránátok, az emberek lementek a pincékbe. Nem féltünk. Összetartottunk. Hallgattuk a híreket, beszélgettünk. Előfordult, hogy a pince ablakán is bedobtak egy-egy kézigránátot.

– Mire emlékszik, mi volt a legszörnyűbb abban az időben?

– Amikor bejöttek az idegen katonák a faluba, az volt a legrosszabb. De nem a hadsereg katonái voltak. Öltek, gyilkoltak. Volt, akinek késsel elvágták a nyakát és a vérét felvették egy edénybe. Az egyik szomszédomat is megölték, fiatal volt. De a huszonnyolc éves öcsém is meghalt, a felesége éppen áldott állapotban volt, a gyerek soha nem láthatta, nem ismerhette az édesapját. Felnőtt, orvos lett belőle, többször előfordult, hogy megkért, meséljek, milyen ember volt az apja. Sok szörnyű történésről hallottam. A vejem várdaróci, ő az elejétől a végéig ott volt. A testvérét és két barátját brutális módon megkínozták és felgyújtották őket. Ha nem tévedek, 93-ban volt. De azt is elmondhatom, hogy már itt, Svédországban ismertem meg olyan vajdasági magyar fiatalokat, akiket a munkahelyükről vittek el tartalékos katonának, és akik éppen Szentlászlóra kerültek. Borzalmas dolgokat élhettek át, mert nem is akarnak róla beszélni.

Kórógyból kimenekítették a lakosságot, csak a hadköteles férfiak maradtak, ők védték a falut. Szentlászló tovább tartotta magát, mert ott megszervezték az ellenállást. A férjem mindenáron maradni akart, azt mondta: „Ha meg kell halni, akkor itt akarok meghalni a saját küszöbömön!” De nekünk is el kellett hagynunk a falut. Magyarországra kerültünk, Zánkára, a gyermeküdülőbe. Csak 1998-ban térhettünk haza. Először csak a férjem és a lányom merészkedett be a faluba. Nem lehetett ráismerni Szentlászlóra, a házakat lerombolták, az udvarokat felverte, a kerteket benőtte a gaz.

– Mi marad a szép családi házukból?

– Csak a külső falak. Mindent leromboltak, mindent elvittek. Még a kábeleket is kitépték a falakból, és a végén felgyújtották. Jajj! Jobb lett volna nem is látni! Semmit nem találtak a régi otthonunkból, még egy épen maradt tárgyat sem abból, ami a miénk volt. Az udvaron ráakadt a lányom egy kis törött kávéscsészére, el is hozta nekem Svédországba, de aztán visszakerült Lászlóra. Szintén az udvaron találták meg azt a sótartót, ami az esküvői ajándékunk része volt. Magyarországi rokonoktól kaptuk az étkészletet. Jó állapotban van, valódi porcelán, ez itt van velem Svédországban, több mint húsz éve őrizem. Nem maradtak fényképek, a gyerekeimnek nincsenek régi, gyermekkori képei.

Harminc éve Svédországban élünk, de a szívünk Szentlászlón, Kórógyon maradt, otthagytuk.

– Milyen gyakran járnak haza?

– Évente többször is, ahányszor csak lehet. Ha otthon vagyunk, akkor csak a temetőt járjuk. A sírkő az egyetlen emlékünk.

– Rokonok nem maradtak a faluban?

– Kihűltek a rokoni kapcsolatok. Az otthoniak talán azt gondolták, hogy nekünk itt nagyon jól megy sorunk, mi meg azt hittük, hogy nekik jobb, mert legalább együtt maradtak. Nekem is sok könnyet le kellett nyelnem. 

– Szentlászló nem a régi, teljesen újjáépítették.

– A mi házunkat is. A régiből csak a külső falak és a kémények maradtak meg, magukon viselték a gránátok, a golyók nyomait. A kúton meg is hagytuk, nem tüntettük el. Hatvanöt négyzetméter alapterületű házat igényelhettünk. Mi ennél nagyobbat szerettünk volna, és olyat, amilyen a régi volt. Ezt önerőből kellett megoldani.

– Sok tízezer svéd koronát hazaküldött, mire elkészült?

– Sokat. Nem számoltam, mennyit, csak az volt a fontos, hogy kész legyen. És most, amikor hazamegyek, fáj a szívem, mert nem azt a falut látom, ahonnan annak idején eljöttem. Amíg éltek a szüleim, őket is kihoztuk, de nem tudták megszokni az új helyet. Édesapám mindig csak azt hajtogatta: „Édeslányom, csak egy kívánságom van, vigyél minket haza, ott akarunk lenni, ahol a fiunk csontjai vannak!”

Még dolgozom, de jövőre már nyugdíjas leszek, és úgy tervezzük, hogy öregségünkre hazaköltözünk. A kórógyi temetőben szeretnénk majd igazán megpihenni.

 

2021. október 14.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az utolsó percig nem hittük, hogy ebből háború lesz

És most, amikor hazamegyek, fáj a szívem, mert nem azt a falut látom, ahonnan annak idején >

Tovább

„Úgy hullottak szét a családok, mint Jugoszlávia”

A békéről szeretnék írni, mivel sokat írtam már a háborúról. Most azt szeretném körüljárni, milyen az, >

Tovább

Civilizációs válság

Megbicsaklott a társadalmi önbecsülés és méltóságérzet, megszűnt a szolidaritás. Lepusztult és barbarizálódott a közélet, elhatalmasodott a >

Tovább

„Tűnés, míg a Dunába nem lőlek benneteket!”

Amikor a hídhoz értünk, megköszönte a fuvart, kiszállt a kocsiból, de abban a pillanatban érkezett meg >

Tovább

„БОЛДОГ СЗУЛИНАПОТ МЕГКЕСВЕ КИВАН НЕНА”

Már eddig is, de hat hónap múlva – vagyis éppen a választások után, amikor a törvény >

Tovább

Végtelenül sajnálatos a szabadkai politikusok mosakodása

Remélem, hogy előzőleg legalább a sajtóból értesültek és gondosan áttanulmányozták Dragan kapitány több évtizedes „humanitárius” tevékenységét. >

Tovább

Dvostruka zavisnost medija na mađarskom jeziku

Mediji na mađarskom jeziku se nalaze u dvostruko zavisnom položaju, s jedne strane, zavise od novčane >

Tovább

Bekezdések az előválasztásról

Az első forduló 2. és 3. helyén végzett személyek próbáltak trükközni? Inkább aludjanak? Hát persze hogy >

Tovább

Szembenézni a tényekkel!

Ha valamiben „konszenzus van”, akkor abban, hogy „a kulturális autonómiának becézett Magyar Nemzeti Tanács (MNT) nem >

Tovább

A vörös vonal

Nem kis erőfeszítésembe került, hogy ne lépjem át a „vörös vonalat” és ne váljak nacionalistává, mert >

Tovább

Az üdvös más

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek 2. – Az úr pantallója. Jelenkor Kiadó, 2021. Tolnai rendkívül eleven dialógust folytat folyton >

Tovább

Mi lesz, ha egyszer az árvák összefognak?

Nem kell messzire mennem a példákért, a jelenlegi vajdmagyar jobboldali  nomenklatúra ugyanolyan gyatra, mint amilyen gyatra >

Tovább