Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek 2. – Az úr pantallója. Jelenkor Kiadó, 2021.

Tolnai rendkívül eleven dialógust folytat folyton a világgal, élő és holt emberekkel és anyagokkal, művészekkel, tárgyakkal, állatokkal, növényekkel, dolgokkal. Úgy magányos, hogy nem magányos sosem. A magány nála ontológiai lehetetlenség. A sokszólamú, a hangszerelt magányra mindenesetre ennél jobb példa nincs az irodalomban. Ő érdekes módon egyszerre kifelé és befelé forduló alkat. A figyelem mestere, aki kilát magából mindenfélére, de odabenn is sok minden történik nála, zajlik az élet. Ezeket a szálakat kötögeti össze és „kócolja”, mint mondja. Radics Viktória (Litera): 

Tolnai elbeszélése hérakleitoszi folyó, mindig ugyanaz és mindig más, az olvasó nem fogja ugyanazt kétszer ugyanúgy olvasni; megragadhatatlan színjátszó mondatfolyam, az ismert motívumok is mindig más fénytörésben tűnnek föl, és magukhoz vonzanak valami újat. Végtelen, önmegtermékenyítő elbeszélés, én nem tudnám megmondani, hol az eleje, és a regénytervekből ítélve vége sem lesz. „Folytatása következik...” – így nem ér véget a Szeméremékszerek második könyve, Az úr pantallója, mely az első folytatása és a harmadik előzménye.

Nem szeretem erre a folyamra a „próza” szót használni. Mert lírai, az érzelmi megrendülés fodrozódik rajta folyton-folyvást, megrezdülések végenincs sorozata: csupa nedv próza sok-sok humorral, az intellektualitás és a teremtésben való érzelmi részvétel ezer színe játszik a víztükrön. Beleélős olvasót kíván, aki oda tudja magát adni a sodrásnak, mint mikor úszunk. Tolnait úgy is lehet olvasni, ahogy festményeket nézünk – nem kell megmagyarázni a könyveket. Élvezd, csodálkozz, figyeld meg, hogyan helyezkednek el és hogy mozdulnak a színek/motívumok, hagyd, hogy beszippantson ez a teremtett világ.

Vlaminck és Vuillard, ez a két huszadik század eleji francia festő a képzőművészeti háttere ennek a második kötetnek, az egyiknek a fauve metafizikus tájképei, istenesen drámai egei, a másiknak az idilljei, enteriőrjei, arcképei, meghitt melegségei a megigézők, és az elbeszélés fesztávja is e két pólus, a drámai és az idilli közt húzódik. „Valami maximálisra fogadtunk volt”, írta Tolnai az előző kötetben – a többes számban a saját nevén szereplő feleség, Jutka, a titkos társszerző rejlik –, és ezt a fogadást megnyerték, teljes életet élnek. Részesítenek is belőle, mert Tolnait olvasván bele lehet kerülni a teljességbe, abba, amit a „világ” szó rejt magában, a látható, hallható, tapintható, ehető és iható, olvasható, nézhető, kutatható világ. Mely az embernek fantáziálásra ad lehetőséget, az adott világnak a gyarapítására és árnyalására, színezésére, ezerszeres alakítgatására a tudatban.

Szinte mindent közösen csinálunk. Nem létezik egyedülálló individuum. Hogy micsoda valós WWW-ben, az emberi, dologi, természeti, kulturális, mentális kapcsolatok micsoda bonyolult hálózatában teng-leng az egyén, azt az extenzív Tolnai-elbeszélés a legkonkrétabban felmutatja. Tolnainál ő maga-maga nem más, csupa kapcsolat emberekkel, állatokkal, tárgyakkal, művekkel, motívumokkal, fogalmakkal, és hol ez, hol az, hol amaz a dolog vagy létező látszik centrálisnak, így mindig máshogy tekerednek a szálak és vonzódnak be a motívumok. Egy örökké mozgásban lévő hálózatban leledzik az egyén, de úgy tűnik, hogy nem ő a mozgató, hanem a véletlenek meg a sorsszerűség, az, ahogy egyik véletlen a másikhoz elvezet. A véletleneknek nagy esélyt ad Tolnai mindig, és így magától történik az alakulás. Távol áll tőle a konceptuális írás, nem tudni előre, hogy mi lesz.

Nagy leleménye elbeszélésének az elbeszélők megsokszorozása, akiknek különféle érdekes neveket is adott. Olyan sokszólamúság jön így létre, mely világirodalmi szinten is páratlan. Ha az olvasónak eleinte szokatlan ez a polifónia és a mindenbe belepofázó alteregók (az infaustusok) sokasága, beúszván az elbeszélésfolyamba hozzá fog szokni és érteni fogja. Csöndes meditáció közben figyelhetünk föl erre a fenoménre: hogy a tudatunkban milyen sok hang zavarog, néhány perc alatt is micsoda cikázások és kalandozások esnek meg, micsoda motívumrengeteg gabalyog „ott” és hogy kavarognak az idők. Igaz, hogy Tolnai elbeszélése kaotikusnak tűnik, de ahhoz képest, hogy az agyban mi zajlik, ez egy rendezett, tisztázott, hangszerelt és kódolt káosz, ami művi abban az értelemben, hogy a művészet is mindig jelen van benne, és hogy az írás eleve műviesít, konstruál – Tolnainál minimálisan, mert arra törekszik, hogy minél kevesebbet stilizáljon és fiat, jöjjön, aminek jönnie kell. Az ő élőbeszédének és írásának döbbenetes hasonlósága is a „művészkedés” elkerülésének szándékáról tanúskodik. Tele lehet számtalan művészeti utalással a prózája, nem érezzük sznobnak és artificiálisnak, mert a természetes beszéd, a mesélés, a beszélgetés nívóján akarja tartani az elbeszélést.

Tolnai rendkívül eleven dialógust folytat folyton a világgal, élő és holt emberekkel és anyagokkal, művészekkel, tárgyakkal, állatokkal, növényekkel, dolgokkal. Úgy magányos, hogy nem magányos sosem. A magány nála ontológiai lehetetlenség. A sokszólamú, a hangszerelt magányra mindenesetre ennél jobb példa nincs az irodalomban. Ő érdekes módon egyszerre kifelé és befelé forduló alkat. A figyelem mestere, aki kilát magából mindenfélére, de odabenn is sok minden történik nála, zajlik az élet. Ezeket a szálakat kötögeti össze és „kócolja”, mint mondja.

Ismeri a beszélgetésnek azt a természetes formáját is, amit nem értelmiségiek folytatnak, hanem csak úgy az emberek, amikor összeakadnak, összejönnek, meglátogatják egymást. Pontosan emlékszem, hogy gyerekkoromban, falusi környezetben milyen kultúrája volt a hétköznapi beszélgetésnek a ház előtt a kispadon meg a szomszédolás jó kis műfajában, amikor is csak úgy „átmentek” egymáshoz az emberek beszélgetni, kávézni. A „kávézás” talán inkább balkáni műfaj, nagy hagyománya van erretájt, és tulajdonképpen teljesen kötetlen beszélgetést jelent. Az elvi vita, az intellektuális diszkusszió nem fér ebbe bele, mert ez a műfaj a konkrétumokhoz ragaszkodik, és nyitva van számára az emlékezet kapuja. Egymáshoz viszonylag közel álló – közel lakó – emberek, nem okvetlenül barátok között zajlik, szükséges hozzá némi fölszabadultság és szorongásmentesség, bizalom. Nem mindenki alkalmas a beszélgetésre; Cziprián, ennek a könyvnek a főhőse igen. A beszélgetők mindenekelőtt időt ajándékoznak egymásnak és az arcukat adják egymásnak, bizonyos fokig – ameddig a szemérem engedi – föltárulkoznak.

Cziprián nem képzeletbeli alterego, hanem eredetileg egy valós másik, akiben tükröződhetünk, akivel olvasunk egymás arcáról, egy valós alterego tehát, aki regényhőssé, mesefává válik ugyan, mégis egy létező élettárs – társunk itt, ebben az életben. (Nem sokra megyünk Tolnainál a valós és az imaginárius szétfeszegetésével.) Semmi közös nincs a polifón elbeszélő és e között a Cziprián Falconetti között, csak az, hogy egy helyen, Palicson élnek, egykorúak és férfiak. Nem is mindig értik egymást, Cziprián vegyész és élelmiszertechnikus, az elbeszélő pedig egy fantaszta; Cziprián „nagy magyar”, az elbeszélő pedig kozmopolita. Húszéves barátságuk mindennapos kávézásokból és csöndes diskurálásból, egymás meghallgatásából áll; ami mindkettejüket érdekli, az elsősorban Palics története, tenyészete, a palicsiak, az ottani flóra és fauna, a fürdővárosi kultúra sorsa. Főleg a különcöké, de Tolnainál szinte mindenki különc, mert ki ő tudja hozni az átlagemberből is – ha van ilyen – a jellegzetességeit, a bogarait, a mániáit, a sajátszerűségét. Nem mindenkire jut ugyanannyi figyelem, van, akire csak egy-két mondat vagy bekezdés. Az elbeszélő a barátjával az évek során megbeszéli mindazt, ami külön világaik közös metszetében előfordul és előfordult, egyiküket ez, másikukat az érdekli jobban, a beszélgetés kölcsönössége egyiküket sem engedi túltengeni.

Az elbeszélő most is sok, megjelennek benne az előzményekből ismerős figurák (infaustusok), T. Olivér, Regény Misu, Jonathán, Palicsi P. Howard Jenőke és a többiek. T. Olivéré a vezérszólam, de ő sem azonos az énelbeszélővel, aki különállóan nincs is. Ezek a különféle „idegszálak” mind-mind beszélnek, beleszólnak az írásba, úgy, ahogy a tíz ujjunk ír, iringál a gépen. Hozzájuk képest Cziprián most a megtestesült, saját szokásokkal, szókinccsel és érdeklődési körrel rendelkező partner, akinek talán mindenről más lenne a véleménye, ha vita kerekedne köztük, de Tolnai ebben a könyvben visszahozza a beszélgetés ősi, üldögélős formáját, amiben nem a kritikai szemlélet, hanem a jóindulatú figyelem uralkodik.

Közös dolgaik Palics tárgyai, jelenségei és lakói. Palics egzotikus helynek tűnik fel a románkában, és aki járt ott, az tudja, hogy ez nemcsak esztétikai látszat, ez valóság. Az egzotikus Palics pontos helyrajzi térképe rajzolódik ki ebben a könyvben is, utcanevekkel, piacokkal, földrajzi nevekkel, azonosítható presszónevekkel – az imaginárius az utcán hever. Egyébként Tolnainál az egész Vajdaság egzotikus, ez egy írói eljárás nála, mert így, ezzel a préseléssel adja ki ez a vidék a saját színeit, ízeit, hangulatát. Én magam, aki vajdasági vagyok, Tolnaiból tanultam meg látni a szülőhelyemet. Tolnai hántotta le az erre vonatkozó tudatomról az elő- és utóítéleteket, az ő figyelme és szeretete kellett nekem ahhoz, hogy felfedezzem a saját környezetemet.

A szerető (megértő, együtt érző, derűs, a groteszkre is fogékonyan humoros) figyelem elsőrendű karakterisztikuma ennek a narrációnak – nem a stílus szintjén. A buddhizmus és a kereszténység gyakoroltat ilyen „loving kindness” magatartást, de alkat is kell hozzá, meg bölcselem is, meg költői szellem – bonyolult praxis, teória ezt nem fogja kielemezni. A szenzualitás, az esztézis inkább eltalálhatja ezt a bizonyos hullámhosszot. Tudjuk, hogy Tolnai érzékenysége mennyire kifinomult, ezek a kávézások most felszínre hozzák a bonyolult szeretetnek egy egyszerű és hétköznapi formáját, amit egyébként nem is nagyon szoktunk tudatosítani. Jézus szorgalmazta, hogy ez a magatartás ne rekedjen meg a családi körben, hanem terjedjen ki. Létkérdésről van szó, amit nem szabad bagatellizálni és nem lehetséges intellektualizálni.

Az elbeszélő füzetekbe, noteszekbe, dossziékba gyűjti a szép és a jó – joó, viccelődik – dolgokat. Tolnai egyik mániája a gyűjtés, a saját élettér dúsítása a jóérzés és az írás végett; szavakat, műtárgyakat és tárgyakat mint motívumokat gyűjt, és örökké tesz-vesz velük. Ebben a könyvben például „az emberiség egyik legszebb, legtisztább, legelvontabb alkotása a kombinált por csomagolása” – tanúsítom ennek az észrevételnek az igazát. Nagyon szép a meztelencsiga briliáns tojása is, szeméremékszerbe való. Ez is valóban így van. Az apró finomságokat Tolnai kivételes, erotikus szenzualitása észreveszi és átadja; egyik kedvencem „a paták finom, intenzív munkája” a csordaúton, az a finom, halvány, nyomtatott por, ami utánuk marad, és olvasás közben most hallani a patadobogást is. Az író néz, figyel, les, ólálkodik, kotorász, hegyezi a fülét, szimatol, kézbe vesz – és a szépből jó és igaz lesz.

Talál a természetben – melynek az ember is része –, a kultúrában meg a művészetekben is ilyen neki való morzsákat. A szép és joó és metafizikus morzsák gyakran a rémesben vannak eltemetve vagy rémessé fajulnak. Ez a regély (se-regély) is teli van rémtörténetekkel, groteszkekkel, mert a bukás, a kudarc Tolnainál becketti alapsorozat. Az olvasó gyakran felszisszen, ezek nélkül a szúrások és sebek nélkül nem lenne realitása se a szépnek, se a jónak, se a metafizikusnak. Tolnai nem ateista, mint ellenpárja, Cziprián, hanem katolikus érzékenységű, ezért is számítanak neki annyit a könnyek és a tárgyak, a relikviák, ezért tudta megalapítani a Sírás Akadémiát. A játék nála olyan életbevágó, mint a gyerekeknél. Vagy talán mint a felnőtteknél is.

A Szeméremékszerek második kötete jóval letisztultabb, mint az előző, A két steril pohár – az eljövendő kötetek várhatóan ennek az elsőnek a gubancát, kócát fogják szétszálazni, szépen kisimítgatni, mint a kombinált por tasakját. Az elbeszélő és T. Olivér itt Czipriánra fókuszál, koncentrál, így sokkal könnyebb követni a történeteket és a beszélgetés fonalát.

Az úr pantallója most az alcím, amiben könnyű fölismerni Tolnai gyerekkori eredetű azúr-megszállottságát. A pantalló egy tengermelléki amatőr festő összekent, összemázolt nadrágja, ugyanis az illető úgy festett, hogy a spaklit meg az ecseteket a nadrágjába törölte, és így létrejött egy vászon – „az Adria Veronika-kendője” –, egy improvizáció, mely őrzi a gesztusok hirtelenségét, véletlenszerűségét, energiáját. Ahogy a Tolnai-elbeszélés is őrzi a mesélés közvetlenségét, élőszóbeli tekergését, a rögtönzés szeszélyeit. Az azúr, a tenger és az Úr összefüggései egy asszociációs rózsát alkotnak, és hozzákapcsolhatók az előző kötet utolsó két szavához: „Rózsa Jézust...” A színek, a festékek, a fogalmak és a képek, élet, irodalom, festészet és religio gyönyörűen összefonódnak.

Tolnai szakavatottan játszik a nézőpontokkal, az alteregók is mind valamilyen más szemszöget jelentenek. Mindegyik számára másvalami a centrális mozzanat, a leg-, az abszolút, az első és az utolsó, így aztán Tolnai a cenralizálással egyidőben decentralizál, az abszolutizálással párhuzamosan dezabszolutizál, és mindig valami más lesz a legszebb, a legjobb és a legérdekesebb, ahogy ez egyébként a hétköznapi életünkben is történik.

 

*

 

Tolnai írásművészete olyan fenomén, mely negligálja a magyarországi kulturális oppozíciókat és velük az irodalmi elvárásokat is. Keresztülhúzza a következő ellenpárokat, amelyek pólusokat alkotnak, és a köztük támadt feszültség a magyarországi irodalmi gondolkodásba is átment:

 

– urbánus/népi, rurális

 

– baloldali, internacionalista/jobboldali, nacionalista

 

– liberális, szabados/konzervatív, hagyományőrző

 

– fővárosi/vidéki

 

– kozmopolita/lokálpatrióta

 

– individuális/közösségi

 

– kisebbségi/többségi

 

– intellektuális, teoretikus/mitizáló, ritualizáló

 

– globalista/patrióta

 

– magasrangú, magasrendű, művelt/alacsony rangú, alacsonyrendű, parasztos

 

– realista, formaőrző/nem-realista, avantgárd, formabontó

 

– magyar/nem magyar

 

– emberek/állatok, humánus/animális

 

– metafizikus/antimetafizikus

 

– avítt, anakronisztikus/posztmodern, korszerű.

 

Tolnai egyszerűen nem ilyen keretben gondolkodik, hanem teljesen másképp. Úgy népies, lokálpatrióta (Palics-fan) és magyar, hogy közben világjáró, a világirodalomra és művészetre nyitott; szabadgondolkodó, de a hagyományok, köztük a népi hagyományok kutatója, felfedezője és őrzője. Ő a vidéki Orpheusz, de közben otthon van Budapesten, Párizsban meg Zágrábban, és a marinizmus szakértője. Fölfedezte a vidékiség pozitívumait, és humorral kezeli a provincializmus balos kritikáját; teljesen autonóm ember és művész, miközben a szívén hordozza a maga változó kis közösségeinek és a nagyobb közösségeinek a sorsát. Kitörölte a „kisebbségi” fogalomból mindazt, amit a ’kicsinység’ asszociációi beleírtak, az ún. „kisebbségi” sorsot kiterjesztette – naggyá tette! – és olyan humoros, a tragikumot, az észbontó groteszket is fölfogó együttérzéssel foglalkozik vele, hogy az metafizikai töltést kap, ami egyúttal azt is jelenti, hogy Tolnai, miközben a posztmodern formaképzések mestere, nem csatlakozott a metafizikát irtó hadjárathoz. Tök realista, miközben a képzelete erősen működik és a transzcendálóképessége – az „égi mások”, az azúr és a feketék iránti fogékonysága – csúcsra jár; filozófián és az irodalmi gondolkodás nagyjain edződött intellektualitása nemhogy eltűri, hanem magával vonja a mitikus, rituális tudást. A világ tele van titkokkal, titkos opusokkal, szektákkal és lelki titkokkal – az, amit a világ varázstalanításának neveztek, ezennel hatályát veszti.

Teljesen érvénytelen nála az alacsonyrendű/magasrendű dichotómiája, mert ezeket kiazmatikusan értelmezi, az alacsonyrendű magasrendű, és viszont, ő az, aki egy rozsdás szögben megtalálja az épp aktuális abszolútumot, aki a birkapásztorban meglátja a bölcset, és aki kikacagja az ideológusokat, a hadvezéreket meg a politikusokat. A megvetés, a lenézés és a sznobéria ki van zárva ebből a lelkületből, neki olyasféle „szent emberei” vannak, mint Dosztojevszkijnek voltak. A politikamentesség az ő új politikája, az ideológiai fogalmakat ideogramokká változtatja (partizán, fölkelés, migráns stb.), a politikai fogalmakat (autonómia, tolerancia, multikulturalizmus stb.) egzisztenciálissá. A minőségi hierarchiák mind-mind fölfordulnak nála. Az állatok bent élnek az emberi világban, és ő bámulja őket, egy gyűjtögető ürge metafizikai tűnődésre viszi rá.

Hogy mennyire magyar? Olyan magyar szavakra találni nála, amelyek népi kincsek, miközben az idegen szavak meg a szerb szavak a prózaszövet elidegeníthetetlen csillámai. Az árvalányhajas puszta és a tenger színeit egyként szereti. A rurálisat beoltja a nagyvilágival, és az utóbbit az előbbivel. Úgy ismeri a magyar festőket, mint a montenegróiakat vagy a párizsiakat stb., stb., ha védőbeszédet kellene mondanom magyarságügyben, meg tudnám tenni.

Magyarországon most fülelni kellene arra, ami más, ami kihúzhatja a csávából a saját problémáiban és hátborzongató viszályaiban megfeneklett kultúrát.

A Palicsi-tó szennyezett, fertőzött, haldokló; döglött tónak is nevezik, ahogy az én korábbi fürdőhelyem is Döglött Baracska immár. Az algáktól és mérgektől haboszöld színű a vize, Tolnai mégis képes jadeitnak látni ezt a színt, és szeretni tudja a roncsolt természetet (benne a roncs embereket), amiként a leszegényedő, tönkremenő Vajdaságot és az elnéptelenedő magyar falvakat, a pusztát, e „negatív ékszereket” is. Ilyen egyszerű mondatokat képes leírni: „Olyan jó érzés ez... állni a martonosi templom előtt." Sok ilyen jóérzés van a könyvben; ideje szüretelni.

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

SZEREPZAVARBAN

Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >

Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat

Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >

A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL

A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |