2021. szeptember 20. hétfő
Ma Friderika névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A kulturális háború halottai

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
A kulturális háború halottai

A fasizmus pusztítása békésen, számottevő akadály és nehézség nélkül bontakozik ki – ezt neveztem huszonegy évvel ezelőtt „posztfasizmusnak” –, szünteti meg az emberiség fogalmát és valóságát, jelöli ki az akefál, lefejezett lázadót, kívülállót, akit egyelőre szimbolikusan semmisít meg, habár a mediterrán partokon (a rég elpusztult, fantazmaként is likvidált, csöppfolyósított civilizációt „védő” határzár pokolzónájában) már gyilkol. A baloldal vele szemben csak a megvetésből merít energiát, egyetlen hatalmi forrása a korrodáló gúny. A baloldali értelmiségiek, a fölszámolás alatt álló emberiség levelező tagjai, többnyire hallgatnak minderről, ugyan mit is tehetnének. Tamás Gáspár Miklós (Élet és irodalom):

Minden újságolvasó tudja, hogy az eltemethetni vélt jobb- és baloldal között, illetve a bal- és jobboldal térségein belül elkeseredett viták (talán küzdelmek?) zajlanak, amelyek az utóbbi évtizedek közönye után példátlan hévvel szították föl a politikai szenvedélyeket a világnak azokon a részein, ahol természeti katasztrófa, háború vagy legkegyetlenebb válfaja, a polgárháború, esetleg extrém zsarnokság nem hallgattatja el őket teljesen.

Ezt a harcot nehéz ábrázolni, mert az összecsapások terminusai („kulturális marxizmus”, „balliberalizmus”, „dzsenderizmus” – Romániában: „szexomarxizmus” [?], Magyarországon újabban „liberomarxizmus” [?] –, „kritikai fajelmélet” a jobboldalon, „populizmus”, „autokrácia”, „neoliberalizmus”, „etnonacionalizmus” [!] a baloldalon) nem létező jelenségekre „vonatkoznak”, nem egyebek, mint eufemisztikus vagy pejoratív propagandaszólamok, amelyek elméleti-tudományos állaga és konzisztenciája zéró. Maguknak a szereplőknek a megszokott körülmények között sokatmondó, bár nyilván nem elfogulatlan és nem pártatlan nyilatkozatait, amelyeket az elemző elemezni szokott, mostanában nem lehet használni föltűnő idiotikusságuk, imbecillitásuk okán. Minden „politológiai” tanszék köteles új terminológiával előállni, amelyről konferencia szervezhető és folyóirat-különszám adható ki. Az egyetemi-akadémiai üzem amúgy is abszurd működése a gondolattalanság rokokó cirádái és cafrangjai közt elérkezett az orbánológia és orbánisztika dekorációs csúcsteljesítményeihez, amelyeket kétkedő imádattal dong körül az analfabéta álhírlapírók álszent zümmögőkórusa.

A kulturális háború – a „kultúrharc” kifejezés (amely a katolikusüldözés megjelölése volt Bismarck korában) azért is kerülendő, mert amint Kodály Zoltán fölhívta rá azok figyelmét, akik képesek figyelni, a magyar nyelvben nem létezik a „kultúr” szó, amely ennélfogva nem lehet szóösszetételek eleme – valóságos történelmi folyamatok következménye, amelyeknek kevés közük van e háborúság gránátosainak hiányos önreflexiójából származó pszeudológiai kulimászhoz.

A bajok fő oka, mint annyi mindené, a második világháború utáni szociális kompromisszum önellentmondó jellege, a „kisebbik rossz” antiutópikus utópiájának zűrje-zavara.

A kompromisszum elsőbb mozzanata annak a tudomásulvétele volt, hogy a kapitalizmus – versennyel és piaccal egyetemben – túlélte a polgárság vereségét, a „polgári társadalom” porba zuhanását: a polgárság az állammal folytatott régi csatáját elvesztette, mert mind a szociáldemokrácia, mind a New Deal, mind a fasizmus-nácizmus elvette a politikai osztályuralmat a burzsoáziától, ám (nagyjából) meghagyta a profitot, a tervezés, a hadigazdaság, no meg – az államkapitalizmus nyugati válfajaiban – az egyenlősítő szociális, főleg adópolitika, a fogyasztásba való beruházás mind azt jelentette, hogy az állami túlhatalom fönnállása, fönnmaradása érdeke mind a közép-, mind a munkásosztálynak (kiegyezés, osztálybéke, népfront, fajközösség, foglalkoztatási riválisok – nők, bevándorlók – távoltartása, béremelés, munkaalkalmak bővítése, segély, nyugdíj, olcsó fogyasztási sémák). Mindennek következtében a politikai osztályharc enyhült, 1945 után hatalommegosztásra, azaz a munkáspártok korlátozott befolyásának kialkudására (gondosan körülcövekelt pályákon) is volt példa Nyugat-Európában. Mindebből az a látszat keletkezett, hogy az emancipációs osztályküzdelem (a politikai-történeti szocializmus, a szervezett – parlamenti, mozgalmi, szövetkezeti, szakszervezeti, helyhatósági, civil társadalmi, kulturális – munkásmozgalom tehát) összeegyeztethető a kapitalizmussal és a vele egylényegű parlamentáris jogállammal, föltéve, hogy a polgárság osztályhatalmát az állami közigazgatásra, bürokráciára, a haladó értelmiségre ruházzák. (De soha nem adják át a munkásosztálynak!) Ez a kompromisszum Olasz- és Németországban meg Nagy-Britanniában a munkáspártok vezetésével, Franciaországban de Gaulle etatizmusának közvetítésével (amelyet tolerált a patrióta-jakobinus Francia Kommunista Párt) ment végbe.

Más okokból ugyan, de a kelet-európai szockonzervatív reformszocializmusok (hibernált, tervező államkapitalizmusok, amelyekre nem szabad használni az „államszocializmus” kifejezést műveletlen emberek szokása szerint, akik nem tudják, hogy ez a foglalt  terminus a Bismarck-korszakban az ún. katedraszocialista közgazdasági teoretikusok, pl. Adolph Wagner által kidolgozott állami irányítású, birodalmi-korporatív,  fejlesztő-tervező, a szakszervezetekkel kiegyező, etatista-elitista-bürokratikus kapitalizmusmodelljének a hivatalos  neve volt, amely egyben a nácizmus egyik gondolati előde, ld. Spengler Preußentum und Sozialismus c. hírhedt munkáját, 1922) ugyancsak abban az illúzióban ringatóztak az autó-futball-nyaralás-fasírt-műsör-Szabó család-melléküzemág-gebin gyöngéd-langyos hullámain, amely az „anyagi érdek” érvényesítésével óhajtá pacifikálni a proletár ellenállást, a konzervatív ressentiment-t, mivel – hitük szerint, amely tisztán antikommunista – a differenciális anyagi érdek kielégítése „konstruktív” (azaz eldologiasító) irányba tereli az antifeudális-egyenlősítő átalakítást (amelyet a csalók és öncsalók „szocializmusnak” neveztek), a még a „valóságosan létező szocializmusban” is szimbolikusan ott rejtőző forradalmi potenciált pedig el lehet tüntetni a „lakás” és a „nyaralás” és a „popzene/sport” népboldogító és népmegvető trükkjeivel.

Ez a kompromisszum – amely mellesleg az Európai Unió alapzata – megölte azt, amit a nyugati szocializmusból Hitler még meghagyott (nem sokat). A baloldali radikalizmus már az 1950-es években a gyarmati népekkel való szolidaritásra koncentrált – gondoljunk az algériai és a vietnámi háború, a kongói borzalmak miatti, akkor masszív nyugati fölháborodásra, arra, hogy a nyugat-németországi 68 kezdő aktusa, Benno Ohnesorg rendőri meggyilkolása az iráni sah elleni tüntetésen történt –, ehhöz adódott a Szolzsenyicin-ügy után a szovjet típusú diktatúrák elleni újbaloldali ellenállás.

A nyugat-európai szociáldemokrácia (beleértve itt az ún. kommunista pártokat) már akkor gyűlölködve (és gyakran brutális erőszakkal, spicliskedéssel és vamzerkedéssel) támadta az új baloldalt.

 

Miért?

 

Azért, mert az új baloldal (legalábbis szándéka szerint) fölmondta volna az osztálykompromisszumot és visszatért volna az emancipációs politikához, egyben puszta létezésével kiderítette, hogy a népjóléti politika által jobb anyagi helyzetbe hozott munkásság (magasabb bérek, fizetett szabadság, szociális lakásépítés, munkanélküli-segély, szubvencionált élelmiszerárak, népautó, kiterjesztett iskolarendszer, egészségbiztosítás stb. révén) az underclass és az akkori fiatalság hátrányára középosztályi státuszba emelkedett, és ennek megfelelően egyre inkább konzervatív (az előnyös helyzet megőrzésére törekvő) álláspontot foglalt el – bár nem mindenütt és nem mindig –, ezért a „kisebbségnek” föltüntetett csoportok (az akkori diákok, a nők, különösen az egyedülálló anyák, bevándorlók, vendégmunkások, betegek, homoszexuálisok) hátrányára lehetett autoritárius és „kirekesztő” munkáspolitikát folytatni, azt a fajtát, amelyet ma a jobboldal folytat nagy sikerrel.

Ilyesformán a munkásosztály – forradalmi hagyományaitól eltérve – egyre nacionalistább, nőellenesebb, etnicistább, rendpártibb lett, őrizve viszonylagos privilégiumait (kiváltságait), ellenezte a neki  ellenszenvessé tett csoportok, szubkultúrák, régiók, etnikumok, nemzedékek, társadalmi nemek (dzsenderek)  szolidáris megsegítését, hozzájárult a „dologtalan”, társadalmilag „nem hasznos”, szabálytalanul viselkedő, nonkonformista, rendhagyó, lázadó populációk és attitűdök megbélyegzéséhez és üldözéséhez, a szociáldemokrácia (és bizonyos nyugati, szociáldemokratizálódott kommunista pártok) hozzájárulásával. A szocializmus helyét elfoglalta a személygépkocsi, a munkakultusz, a „nyaralás”, az „utazás”, a kommersz szórakoztatás (beleértve a züllött, represszív-szadisztikus hivatásos sportot és kommersz „zenét”, meg a kultúra alatti ún. tévét, a huszadik század „demokratikus” gyalázatát).

A szociáldemokrácia, majd „a politikai közép” a lázadó „egyetemes osztály” helyébe becsempészte az anyagias, kapitalizmuspárti „többséget” (vö. Hruscsov „össznépi államával”), ám azt, ami „a többség” alatt van, a helótáknak kijáró gyötrésben, éheztetésben, büntetésben, rágalmakban részesítette, mindenekelőtt – „természetesen” – a színeseket.

Ez nem maradhatott annyiban, nem is maradt. Az új baloldal, a kezdeti zöldek, az emberi jogi csoportok, az új szociális mozgalmak a „népszerűtlen” – kitaszított és megbélyegzett – embercsoportok védelmére keltek, és maguk mellé állították a magát „morális elitnek” képzelő Bildungsbürgertum mai alakváltozatát: a jómódú, urbánus alkalmazotti középosztály adakozni, előfizetni, netán tüntetni és másként tiltakozni is hajlandó és alkalmas részét. A baloldal már fél évszázad óta kettévált (amit most csaló módon „identitáspolitikának”, azaz a „társadalom alatti” csoportokat védő kisebbségi radikalizmusnak, illetve „osztálypolitikának”, azaz a fehér alsó középosztályi – de nem polgári – „többség” többnyire önzőn állagőrző és kiváltságőrző konzervatizmusának hívnak, s amit újdonságnak állítanak be, már ifjúkoromban készen állott, bár akkor még reménykedtek a parlamenti többségek megformálására képes konzervatív munkáspártokkal való szövetségben, ami mostanára evidens képtelenséggé lett). A szocialista program elvált teremtőjétől, a hajdan forradalmi proletariátustól – amely pusztán az anyagi jólétét fokozó reformokban hisz, ugyanakkor meg az „alatta” elhelyezkedő kitaszítottak erkölcsi, szociális és kulturális megsemmisítésében – , amelynek vezetői a szocialista-kommunista-anarchista hagyománnyal szemben nem a munka ellen, hanem az elidegenedett munka mellett (magasabb díjazásért, a megreformált, állami beavatkozással „humanizált” kapitalizmusért) folytatták „a harcot” egészen a  huszonegyedik század eleji végleges bukásukig.

A munkásmozgalom és a szocializmus története véget ért, de a megszületésére kényszerítő körülmények továbbra is fönnállnak.

Ahogyan az „osztálypolitikát” (azaz népjóléti politikát) folytató reformista baloldal beleütközött ezekbe a körülményekbe, ugyanúgy a kapitalizmus fönnmaradásába időközben úgy-ahogy szintén beletörődött antifasiszta-antirasszista (új) baloldal is beléjük ütközik.

 

Miről van szó?

 

A meghaladhatatlan ellentétről.

Nem lehet összeegyeztetni a kapitalizmus „spontán”, az érték értékesítésének absztrakciója által irányított, versenyző (kompetitív) és fölhalmozó (akvizitív), individualisztikus-hedonisztikus, egyenlőtlenséget generáló, eszmék helyett a hagyománynak engedelmeskedő alapelvét a mindenkori emancipációs törekvések önkorlátozó (olykor önföláldozó), előnyökről lemondó, a jövő kedvéért a jelent elhanyagoló, az ún. piaci spontaneitásba (többnyire a társadalmi igazságosság valamelyik egalitárius paradigmája mellett) erkölcsi tudatossággal és szándékossággal beavatkozó, a morális és esztétikai kényelmetlenséget is vállaló jellegével. Azaz, ha tetszik, az örök jobboldalt az örök baloldallal.

„Az örök baloldal” önkorlátozó aszkézisét, szellemi dogmatizmusát (olykor fanatizmusát) nemcsak önmagáért övezi közutálat, hanem főként az egyik föltűnő társaslélektani jellegzetessége miatt. Ugyanis amikor „az örök baloldal” meghirdeti a cselekvő politikai alanyoknak mindenképpen kényelmetlen, nehéz, fáradságos – tehát eleve „népszerűtlen” – elképzeléseit, akkor implicite szemrehányást tesz a társadalomnak. Vagy legalábbis ezt az erős látszatot kelti.

Önzők vagytok – mondja „az örök baloldal” –, nem vagytok hajlandók a szenvedők helyébe képzelni magatokat, saját önös preferenciáitokat gondoljátok igazságnak és igazságosságnak, csak a magatokfajtának vagytok hajlandók segíteni (bár annak se fölöttébb), nem adtok, csak elvesztek, erőhatalomra és vagyonra támaszkodtok, büntetitek a gyöngeséget, üldözitek az eredetiséget, egyszóval: ellenségei vagytok a léleknek. Mindenetek a végső soron a testi vágyakra visszavezethető, mást kizáró és föláldozó egyéni boldogság.

Ugyanezt mondta az egyház, ameddig nem lett pusztán konzervatív erő, illetve – megosztottsága miatt – részben az új baloldal egyik legfontosabb partnere, de többé nem „a lélek pártja”, hanem a testé: konzervatív vagy libertárius módon a szexualitás és az etnicitás kérdéseire (nem az üdvösségre, vagyis a szellemre) koncentrál. Az egyház eredményesebben mondta ezt (régen), mert rendelkezésére állt a transzcendens szankció és a népi hit.  Ez a hit sokáig elviselte azt az ellentmondást, amely a keresztyén egyházak és legdiadalmasabb működési területük, az arisztokratikus államrendszerek, monarchiák között fönnállott. Az egyház nem riadt vissza a megszégyenítéstől, a bűntudat fölköltésétől, a rossz lelkiismeret terrorjától; a transzcendens szankció nagyon sokáig megvédte az ellenérzésektől vagy a bosszútól – hiszen a megszégyenítést sem az egyének, sem a társadalmak nem bírják elviselni máskülönben.

Az ancien régime-ben (kiváltképpen a reneszánszig) a kiválóságért és fölsőbbségért nem kellett (nem lehetett) versenyezni, a főnemesi kaszt biopolitikailag (származásilag: kék vér) volt fölsőbbrendű, a vér pedig adottság, nem elhódítható zsákmány a rendszerdomíniumon belül. (A háború hozta be a képletbe a forgandó sorsot, amely szintén nem szabadságfogalom, akár a kinyilatkoztatás és a hagyomány se.)

A (munkátlan) hedonisztikus elvet megtestesítő arisztokrácia és az emberi univerzalitást (a szellemi egyenlőséget) képviselő egyház fundamentális ellentéte viszonylagos békében fönnmaradhatott, mert egyikük se kérte a nép beleegyezését, a nép hivatása a pietás és az engedelmesség volt. Csak kevesen merhették föltenni a kérdést (s őket máglyára hurcolták vagy kerékbe törték), hogy a szerzetesség alapeszméje (szegénység, szüzesség, engedelmesség – azaz engedelmesség kizárólag a spirituális eszmei tekintélynek, senki-semmi másnak) hogyan koegzisztálhat a szakrális királysággal, a rendi társadalommal, a testi munka gyalázatbélyegével, a hivatalviselés és a kulturális tudás szociális elszigetelésével.

Ezért a kettősségért az egyház (az egyetlen kulturális hatalom az ancien régime-ben) kezeskedett a maga isteni megbízatásával és küldetésével, ilyen garancia a modernségben sose létezett. A mindig is fönnállott ellentét az alkotmányos szabadságjogok megjelenésével lett explicitté. Az alkotmányos szabadságjogok azonban nem részesítették előnyben „az örök baloldal” szemrehányó, az erkölcsi fölény tömjénillatától szagló prédikációit, mert hiszen mindig magukban foglalták a magántulajdon (abszolút) római jogi fogalmát és a boldogság keresésének (az individualizmusnak) a támadhatatlanságát.

Ezen a problémán – a modorunk jobbításán túl – nem segíthetünk.

Miért veszi körül ekkora bizalmatlanság a baloldal mai problémafölvetéseit és megoldási javaslatait világszerte? Nézzük a legismertebb, úgyszólván már banális példákat.

 

A környezeti katasztrófa és a zöld indítványok.

 

Az emberiség pusztulásával fenyegető klímahelyzet megoldása lemondással, önkorlátozással, a gazdag országok és gazdag osztályok elszegényedésével jár, egy csomó kényelmes és kellemes dolog (mindenekelőtt az autó és a röpülőgép) használatának korlátozásával, a mező- és az erdőgazdálkodás, az állattenyésztés (tehát az étkezés) fájdalmas átalakításával és í. t. A zöld önkorlátozó indítványok nem a demokratikus-hedonisztikus közvéleményre, hanem a tudomány fölismeréseire (és vitáira!) támaszkodnak, amelyek presztízse igencsak korlátozott; szemben a híresztelésekkel, a tudomány társadalmi befolyása csekély (máskülönben pl. Magyarországon se lett volna lehetséges az Akadémia, az egyetemek, a közgyűjtemények, a műemlékvédelem stb. tönkretétele és a primitív babona térhódítása állami, pontosabban: kormányzati segédlettel). A zöldek – amint ezt a nagyon csúnya, Kelet-Európára emlékeztető németországi választási „kampányban” láthatjuk – állítólagos erkölcsi fölényeskedése és „az átlagember” állítólagos érdekeivel nem törődő (pl. „autósellenes”), gőgös, „racionalisztikus” attitűdje szemben áll a „hagyományos” kompetitív-akvizitív ethosszal meg a quieta non movere konzervatív henyeségével, ezért népellenesnek minősül, mert hiszen jelenleg a nép: a középosztály, az autózó, húsevő, sörivó, tengerparton nyaraló, fociszurkoló, sorozatfüggő, víkendház-tulajdonos „átlagember”. Őt pedig ugyebár lenézi – ahogy ezt a magyar nyelvterületen szokás (tévesen) mondani – „az értelmiség”. Amely szemrehányásaival árasztja el „a népet” (azaz az alsó középosztályt).

 

Vagy a koronavírus.

 

A Querdenker-szindróma mutatja, hogy nem véletlenül csapódott a „koronaszkeptikus”, „lezárás”-ellenes, oltásellenes, tudományellenes táborhoz az egészen szélső szélsőjobboldal Nyugaton, de mondjuk a Balkánon is a görögkeleti (ortodox) egyház támogatásával. A dolog lényege ugyancsak a hátrányok, veszedelmek, a bizonytalan jövő ismertetői (nemcsak a túlzók) iránti gyűlölet, a nehézségek önkéntes vállalásával szembeni ellenszenv (amely szintén szemrehányásnak, erkölcsi gőgnek, megszégyenítésnek, a kisilabizálhatatlan tudomány fölényeskedésének minősül), a hedonisztikus- demokratikus individualizmus szabadsága a szellemtől (a fasizmus tipikus vonása), az élvezetre vágyó test kultusza, az agresszív antiracionalizmus – míg az ellenoldalon persze megvan az agresszív ultra- és hiperracionalizmus, az aszketizmus, a moralizálás, dogmatikus-fanatikus hajlandóság  az élet „spontaneitásába” való beavatkozásra stb. A „szellem” mint a szabadság ellentéte tűnik föl, szemben az ancien régime-mel, ez a modern tekintélyelvűség sajátossága, valaha ez fordítva volt: a szellem volt a szabadság (vagy annak koholták).

 

Az LMBTQI+ populációk kérdése.

 

Itt, akárcsak a feketék esetében, nem pusztán a szabadságjogok újabb embercsoportokra való kiterjesztéséről (ami a jogfejlődés trendje a tizennyolcadik század óta, az 1933 és 1945 közötti ismeretes megszakítással) van szó, hanem inkább a korábban elnyomottak méltóságának és kulturális-szimbolikus elfogadásának az érvényesítéséről, a gyötrelmes múltért kijáró jóvátétel és bocsánatkérés megejtéséről. Ebben is döntő az erkölcsi szemrehányás miatti neheztelés és ellenszenv. Sokan mondják: nincs kifogásom a melegek, transzneműek stb. szabadságának és biztonságának biztosítása ellen, csak ne kelljen folyton erről hallanom; ám ez elvégre a rossz lelkiismeret hangja, ha nem is túl rokonszenves e sorok írójának.

A villámgyorsan fasizálódó magyarországi kormány is ezt használja ki; mindenki tudja, hogy pár meséskönyv és nemi fölvilágosító tartalmú osztályfőnöki óra nem tesz homoszexuálissá senkit, de az „ismeretterjesztés” merő ötlete már föltételezi, hogy ön tudatlan, okításra és nevelésre szorul, meg kell változtatnia a magatartását, le kell nyelnie idegenkedését, egyszóval meg kell javulnia – és mindezt NEM a tekintély helyzetéből hirdetik, hanem a védtelen margóról.

Így a hatalom és a többség képviselői megtámadtatva érzik magukat, mert – tekintély, kinyilatkoztatás és hagyomány nélkül – erkölcsi leckékben részesítik erre föl nem hatalmazott baloldali értelmiségiek, akiknek az értékképzeteit el kellene fogadni, holott nincs hozzá hatalmuk, nincs elég pénzük és nincs népi támogatottságuk (s ha van – külföldön –, akkor azt vagy a nyugatiak torz aberrációja, vagy a zsidó háttérhatalom pénze, vagy a „szabadkőműves páneurópaiság” komplottja teszi).

Mindehhöz adódik a huszadik századi szélsőjobboldali és sztálinista nyugatellenesség durva tradíciója, amely szerint az erkölcsprédikátor, ám valójában promiszkuus kurvapecér Nyugat lenézi a látszatra zsarnoki, valójában hagyománytisztelő és egészséges-bővérű Keletet, amely nem dől be a Nyugat mesterkélt, túlracionalizált „társadalommérnökösködésének” és „jóemberkedésének”.

Minden moralizálás képmutatást jelent a jobboldal szerint (a képmutatás amúgy valóban nem ritka), hamis fölsőbbrendűséget, fölényeskedést és feszélyező szemrehányást. A Nyugat gazdasági-technikai-tudományos-kulturális előnye nem a szerencse dolga, hanem a keletiek kiszipolyozásáé, a keletieké, akik a realitást, a normalitást, az egészséget mutatják föl a nyugatinak alított „szellemmel” szemben, amely nem egyéb, mint „fesz és pöf”. (Magyarországon a jobboldal nyugatellenes, a liberális baloldal nyugatbarát etnicista elfogultsággal tüntet. „Hungarofób Európa” – ez az egyik kolozsvári magyar napilap publicisztikájának a címe...)

A jobboldal etnicista-homofób-klímaszkeptikus-kultúraellenes eltorzulása untig ismert, szidalmazott és kikacagott, de a baloldalon is sokan elestek a csatában.

Elsősorban azért, mert feledésbe merült, hogy a minden komplex társadalomra jellemző kettős erkölcs, szimbolikus-kulturális ambivalencia nem kiküszöbölhető, a társadalom alapjellegéhez tartozik. Ma ezt a kettősséget nem tartja össze az, amit jobb híján, egyszerűsítve „vallásnak” kellett neveznünk. Nem sok értelme van az önzést és az irracionalizmust bírálni – valami kevés csak van, de nagyon kevés... –, ha a fönnálló rend mind az önzésre sarkalló piaci versenyt, mind a vele szemben álló rációt igenli a maga inkonzisztens, zavaros módján.

Mit mond erről a saját hagyományunk, a filozófiai hagyomány? (Ld. előadásomat a Magyar Filozófiai Társaság ülésén: Van-e a filozófiának múltja?, Mozgó Világ, 2021/7–8, 33–42, sajtó alatt.) Erről egy fantasztikus dokumentum számol be, „A német idealizmus legrégebbi rendszerprogramja” (1796 körül), amelynek már van magyar fordítása Gyenge Zoltán Schelling-könyvének (2005) függelékében. A kétlapos vázlatot először Franz Rosenzweig (a Der Stern der Erlösung, 1921, írója) publikálta 1917-ben, Hegel kézírásában maradt fönn, a szerző vagy Hegel/Schelling, vagy Hölderlin. Ebből a kultikus pozíciójú írásból idézek ezúttal saját fordításomban (de másutt is foglalkozom majd vele).

„A természetből az emberi műhöz, az emberiség eszméjéhez jutok el – meg fogom mutatni, hogy az államnak nincs eszméje, mert az állam mechanikus, és a gépnek sincs eszméje. Csak azt hívják eszmének, ami a szabadság tárgya. Ki kell hát lépnünk az államból! Hiszen minden állam kénytelen az embert fogaskerékként használni, ám ezt nem szabad neki; ezért az államnak meg kell szűnnie. Magatoktól is látjátok, hogy minden eszme, az örök békéé is, magasabb eszmének alárendelt eszme. Itt most megállapítom az emberiség történetének princípiumait, s az állam, alkotmány, kormányzat, törvényhozás nyomorúságos emberi művét meztelenre vetkőztetem. Végtére is az eszmék az erkölcsi világból, az istenségtől, a halhatatlanságból származnak – minden babonaság és üldözés fölszámolása, a papság üldözése maga az ész által, hisz ez a papság már maga is észt negélyez újabban – minden szellem abszolút szabadsága, amely az intellektuális világot hordozza, s amelynek nem szabad sem Istent, sem a halhatatlanságot magán kívül keresnie. S végül az eszme, amely mindent egyesít, a szépség eszméje, a szó legmagasabb platóni értelmében. Meg vagyok róla győződve, hogy az ész legmagasabb rendű aktusa, amely minden eszmét összefog, esztétikai aktus, s hogy az igazság és a jóság csak a szépségben testvériesül” (a Bibliotheca Augustana szövegközlése).

Természetesen ennek az alapító okiratnak (amelyet igazol a tudományfilozófia, még az olyan konzervatív szerzők is, mint Polányi Mihály) nincs és nem is lehet a vallásos-kanonikus dokumentumokhoz hasonlítható tekintélye. Ez csak tájékoztat bennünket arról, hogy a minőségében csak Athénhoz hasonlítható német filozófiai pillanatban mi bukkant föl cáfolhatatlannak tetsző meggyőződésként a még nagyon fiatal legnagyobbak körében.

A filozófia (ha szabad ezt így megszemélyesítenem) éppen elutasítja azt, amit a fölvilágosodás a vallással és a hagyománnyal szemben eszközként használ („állam, alkotmány, kormányzat, törvényhozás”, az isteni rangját vesztett „nyomorúságos emberi mű”), azaz a racionalizált intézményességet. Ezt a klasszikus transzcendentális idealizmus eretnek utódai (Marx, Schopenhauer, Kierkegaard) is elvetik. A modern filozófia alapító okirata nem a moralizáló állami beavatkozás, de nem is a hagyomány, hanem az alkotó produktivitás pártján van. Az állam nem gyógyír a tőkés piaci spontaneitás sebeire.

Hiába bizalmatlan az új baloldal a hatalommal szemben, céljait – a hátrányos megkülönböztetés fölszámolását, a gyöngék védelmét, a természeti környezet védelmét, a társadalmi igazságosságot, a védelmet az autokratikus önkénnyel szemben – csak az államra (a jogra) támaszkodva érheti el. Jelenlegi taktikája (nem törekszünk hatalomra, csak befolyásolni próbáljuk az államokat és a nemzetközi szervezeteket) eredménytelen.

Nincs erre eklatánsabb példa, mint a menekültügy. A 2015-i (elég bonyodalmas történetű) humanitárius epizód után Európa egységesen elutasítja a menekültek befogadását, visszatoloncolásuk közben háborús területekre (pl. Afganisztánba) az Európai Unió és tagállamai rendszeresen emberiség elleni bűntetteket hajtanak végre az európai határőrség, a Frontex közreműködésével. Az ENSZ menekültügyi főbiztossága, az UNHCR kénytelen többé-kevésbé háborús bűnösként kezelni Európát (és az Egyesült Államokat). A Földközi-tengerbe fullasztandó „menedékkeresők” mentését pár, magánforrásokból (pl. a németországi evangélikus egyház pénztárából) finanszírozott hajó végzi, amelyet több ország haditengerészete üldöz. Az Európa által fölbérelt líbiai parti őrség gépfegyverrel lövi a menekülők gumicsónakjait. A menekültek hatalmas tömegeit tárolják – gyalázatos körülmények között – a görög- és törökországi koncentrációs táborokban; a görög, török, bolgár, szerb, horvát határőrség és rendőrség rendszeresen bántalmazza és kifosztja a menekülteket, akik között számtalan betegség pusztít a higiénia nélküli őrzési zónákban. Nagy-Britannia kormánya 63 millió eurót fizet a francia határőrségnek, hogy visszatartsa az „illegális migránsokat”. Nagy-Britanniában pár hete négy év börtön jár az „illegális” határátlépésért, az „embercsempészeket” életfogytiglani fegyházzal büntetik. Még a baloldali közvéleménynek is csak egy töredéke száll síkra a befogadás mellett; azokon a válságterületeken, ahol háború dúl (mint számos afrikai országban vagy Szíriában, Jemenben és í. t.), az Európai Unió nem segít. A törökországi diktatúrát az tartja életben, hogy föltartóztatja a menekülteket, amiért cserébe Európa elnézi rémtetteit, fölfegyverezi és közvetve segíti regionális hódításaiban. Ez a mindennél visszataszítóbb erkölcsi botrány lekerült az újságok, portálok címlapjáról, a kénytelen-kelletlen professzionalizálódó nem kormányzati szervezetek (a Magyarországon elmeháborodott szélsőjobboldali szólamokkal gyalázott NGO-k) joghatóság, befolyás, támogatás, népszerűség – vagy akár minimális megértés – híján könyörögnek a gyér humanitás gyakorlásáért a magukat liberálisnak, szociálisnak és demokratikusnak hencegve nevező kormányoknak. Hiába. Ezek a kormányok az egyes városok, körzetek, tartományok önként fölajánlott támogatását („Van még hely!”) is tilalmazzák és hatástalanítják a közvélemény kegyetlenséget és szívtelenséget követelő nyomására.

Nem csoda, hogy a szenvedőkkel együttérzők körében olykor diszkréten megfogamzik a fölvilágosult abszolutizmus, az elidegenült, embertelenné tárgyiasult közvélemény hatalmával szemben vízhatlan humanitárius zsarnokság gondolata – és érződik természetesen a világ szerencsétlenségeinek tudói között a félrevezetett, embertelen „többséggel”, a represszív kispolgársággal (közép- és munkásosztállyal, a tőkehatalmi bürokráciával, a nyaralókkal, ingázókkal, a „bevásárlás mint szórakozás” megszállottjaival, a Netflix- és HBO-nézőkkel, az izzadt, ordítozó szurkolókkal) szembeni keserű megvetés, amelyet a „természetellenes”, „doktriner”, „dogmatikus” humanizmus elleni átfogó gyűlölettel viszonoznak.

A villamosított és digitalizált közvélemény korában mindenki alkalmazkodik mindenkihez, egyre alacsonyabb színvonalon, a fogalmiság és gondolatiság kizárásával, avval a roncsoló szenvedélyességgel, amelynek a középpontjában a napi bűnbak patologikus szidalmazása áll: a jelképes és tömeges kivégzés. Ez a bűnbak lehet nevetséges „sztár” vagy ún. „sportoló”, Annalena Baerbock kancellárjelölt, Greta Thunberg, Věra Jourová (mind nők...), vagy valamelyik elpusztítandó etnikai, vallásfelekezeti vagy szexuális (vagy politikai) kisebbség.

De mindenekelőtt a bevándorló, a vendégmunkás, a menekült, a színes, a külföldi, az emigráns, a vándor, akinek a viszonylagos hasznossága vagy nélkülözhetősége a könyörtelen gazdasági kalkuláció és az emberevő előítélet elegyének véletlenszerű függvénye.

A baloldalnak le kellett mondania a tömegmozgalmakról, most meg le kell mondania az államról (beleértve a regionális hatóságokat és a hivatalosan elismert nemzetközi szervezeteket), a manipulált, bestiális, végzetesen elbutult közvélemény közegében azonban nem boldogul, s a néhai – tizenkilencedik századi – orosz nihilisták összes mentális  tünetét produkálja, főleg az elszigetelt, marginalizált,  félreértett „morális elit” minden irányú undorát és viszolygását bármitől, amit a konformista filiszterség kedvel. Az elutasítás egyre általánosabb és egyre keményebb, az utópikus potenciál egyre gyöngébb, a huszadik század első harmada küzdelmeinek allegorikus újrajátszása – az efféléről már Marxnak is igen rossz volt a véleménye – egyre általánosabb.

A „Legrégebbi rendszerprogram” (Hegel, Schelling, Hölderlin, 1796) – a legnagyobb vereségek előtt – mind az elutasítás mélységében és radikalitásában, mind az utópia meghökkentő termékenységében fölülmúl mindent, amit ismerünk. Elhangzik Platón neve, amely itt nem a múlt, hanem a forradalom szigluma. Fölkínálja az alkotást és a szépséget a népnek.

„Legelébb olyan eszméről fogok beszélni, amely – amennyire tudom – még senkinek se jutott az eszébe: új mitológiára kell szert tennünk, ennek a mitológiának azonban az eszmék szolgálatában kell állnia, az ész mitológiájának kell majd lennie. Mielőtt az eszméket esztétikaivá, azaz mitologikussá nem tesszük, a népet nem fogják érdekelni, és megfordítva, mielőtt a mitológia racionális [vernünftig] ne lenne, a filozófusnak kell miatta szégyenkeznie. S végül a fölvilágosultaknak és a föl nem világosultaknak kezet kell fogniuk, a mitológiának filozófiaivá kell válnia és a népnek észszerűvé, s a filozófiának mitologikussá kell lennie, hogy a filozófusok érzékiek lehessenek, s akkor örök egység lesz közöttünk. Soha többé nem lesz megvető tekintet, soha nem reszket többé a nép a papjaitól és bölcseitől, mindenkit összes erőinek az egyenlő kiművelése vár, az egyesé és minden individuumé. Semminő erő nem nyomatik el többé, a szellemek szabadsága és egyenlősége uralkodik! – Magasabb szellemet küldött az ég, hogy ezt az új vallást magunk között megalapítsuk, ez lesz az emberiség utolsó, legnagyobb munkája.”

Ha már egyszer a föltétlenül szabad szellemnek nem helyénvaló se Istent, se a halhatatlanságot magán kívül keresnie, amely ezáltal hatályon kívül helyezi az objektív transzcendencia és „természetfölöttiség” minden határozmányát, akkor nem lehet akadálya annak, hogy a szó kanti jelentésében vett eszméket esztétikaivá, azaz (!) mitologikussá tegyük – föloldva evvel a francia forradalom fölöttébb, mondhatni: gyanúsan hasonlatos, elvont népvallásának paradoxonait – , akkor nem lesz több megszégyenítés, „soha többé nem lesz megvető tekintet”; nem lesz a transzcendens szankciótól védett, „beavatott”, „fölkent” pap, csak érzéki filozófus. S ami a legfontosabb: nem pusztán az egyes emberek helyzete lesz egyenlő, hanem a szellemük (énjük, ők maguk). Senki nem nézi őket „föntről”, mert a „fönt” – a filozófia pozíciója – megváltozott (bizonyos tekintetben megszűnt), a mitológia közös (ez persze racionális, filozófiai mitológia – de mitológia!), a minta pedig a művészet (a műalkotás, az alkotás), természetesen a polisz közös művészete, a tragédia kései – keresztyénség utáni – fölújításaként, „az eszme, amely mindent egyesít, a szépség eszméje, a szó legmagasabb platóni értelmében”. Úgy, ahogyan Hölderlinnél láthatjuk. Magasabb szellemet küldött az ég!

Ez az az elnémult hang, amely föl se zeng már, amelyet talán meg se lehet többé hallani, ha netán mégis fölcsendülne.

A nép (Marxnál és Engelsnél valaha: a munkásosztály) és a filozófia egyesülése a filozófia Athén utáni legnagyobb pillanatának bevezetése. Nem lefelé „nivellálás”, amelytől a dekadencia korában Nietzsche és Flaubert rettegett, hanem az alkotó, művészi és mítoszi energia fölszabadítása a ráció és a nép számára.

Talán soha nem állottunk ekkora, ilyen éles ellentétben a reflektált s egyben diadalmas modernség mélyebb alkatával, amelyet olyan egyértelműen zendít meg a „Rendszerprogram”, amelyben még nem válik el a transzcendentális idealizmus a korai romantikától, s amelyből teljesen és valóban programszerűen hiányzik az arisztokratizmus, az elitizmus, a papi fönsőbbség és fölkentség. S amelynek a gyakorlata művészi, „...a filozófusnak az ész és a szív monoteizmusára, a képzelőerő és a művészet politeizmusára van szüksége és mindannyiunknak... érzéki vallásra!”

Ez a radikálisan „demokratikus” – állami intézmények hiányában voltaképp kommunista-anarchista – program ma lehetetlen (bármennyire vonzó nekem s még néhányunknak). Ennek a programnak a hiányába pusztulnak bele a kulturális háború talán jobb sorsra érdemes rokkantjai, akiknek mind a hiánytalan univerzalizmus, mind a hagyomány gazdagsága átélhetetlen, olykor egyenesen érthetetlen.

A fasizmus pusztítása békésen, számottevő akadály és nehézség nélkül bontakozik ki – ezt neveztem huszonegy évvel ezelőtt „posztfasizmusnak” –, szünteti meg az emberiség fogalmát és valóságát, jelöli ki az akefál, lefejezett lázadót, kívülállót, akit egyelőre szimbolikusan semmisít meg, habár a mediterrán partokon (a rég elpusztult, fantazmaként is likvidált, csöppfolyósított civilizációt „védő” határzár pokolzónájában) már gyilkol.

A baloldal vele szemben csak a megvetésből merít energiát, egyetlen hatalmi forrása a korrodáló gúny. A baloldali értelmiségiek, a fölszámolás alatt álló emberiség levelező tagjai, többnyire hallgatnak minderről, ugyan mit is tehetnének.

Nemsokára, ha elég fegyelmezetten viselkednek, elnyelik őket azok az intézmények, amelyeket a filozófia forradalmi és boldogító pusztulásra ítélt valamikor.

 

 

 

2021. augusztus 1.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A „Szerb Világ” alakítása

A törvény – nagyon furfangosan – úgy rendelkezik, hogy a Hivatalos Közlönyben való megjelenése utáni nyolcadik >

Tovább

Vukovári capriccio

Mégis, erősen nyálasan, érzelgősen, nem tehetek mást, mint a magam nevében bocsánatot kérek a vukováriaktól. Mi >

Tovább

„A VMSZ végzi a dolgát!” – de kinek a javára?

A törvény kétségtelenül a nemzeti homogenizálást szolgálja és a latin írásmód hivatalos használatának a végső száműzésére >

Tovább

Agónia

Most, utólag, az eseményekből arra is lehet következtetni, a baj az lehetett, hogy a Tanyaszínház nem >

Tovább

A „parttalan” kocsonyás holdudvar

A homlokzati demokrácia az autokrata rendszer fügefa levele lett, aminek köszönve az önkéntes szolgaság erkölcsi alibire >

Tovább

Egyházi deszant Montenegróban

Amikor Orbán Viktor a minap arról beszélt, hogy az EU-nak nagyobb szüksége van Szerbiára, mint fordítva, >

Tovább

Isten hozta Ferenc testvért

Ferenc pápa nagy formátumú, érdekes ember, aki ebben az egyszerre pokolian veszedelmes és kínzóan unalmas korszakban >

Tovább

Play Lovas!

Amennyiben a Magyar Nemzeti Tanács a következő ülésén nem tűzné napirendre „Hajnal Jenő diktátumát és határolódna >

Tovább

A primitív törzsi nacionalizmus

A miloševići „antibürokratikus forradalom” főként a külvárosokban és az elit kulturális intézményekben tobzódott. Nem véletlen, hogy >

Tovább

A Kis Bácskai Glóbusz a Nagy Magyar Glóbusz kicsinyített mása lett

Napjaink Európájában veszélyes, ha nem veszélyesebb szellemi kavargás tanúi vagyunk, mint a harmincas években, mi pedig >

Tovább

Semmi sem jött úgy, mint az istencsapás, még a Fidesz sem

A Fidesz ugyancsak a magyar szocializmus temetetlen múltjára építkezik. A középnemzedék nem zárta le a múltját, >

Tovább

BÚCSÚ ENDRÉTŐL

Sok minden történt eme „röpke” együtt töltött 45 évünk alatt, oldalakat lehetne írni a Dominóban eltöltött >

Tovább