2021. február 27. szombat
Ma Ákos, Bátor, Gábor névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Végel László 80 éves

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György
Végel László 80 éves

Mivel jól ismerem, egy időben amolyan szellemi gyereke voltam, számomra a „fiktív Végel” helyett az élő Végel sokszor inspirálóbb. Olyan energiával, vehemenciával, beleéléssel tud magyarázni, mint kortársaim közül senki. Ha a lakásban teáztunk, felesége, Anikó hozta a süteményt, s ránk csukta az ajtót, azzal, hogy mentsük meg már a helyzetet.

A legemlékezetesebb bizonyosan az 1999-es NATO-bombázások körüli időszak volt, amit Exterritórium című ezredvégi jeleneteiben írt meg. Ez talán a legkedvesebb könyvem tőle, részben a személyes érintettség miatt, mert tudom, hogy nincs itt semmi fikció, minden tűpontos. A háború alatt a letartóztatás elől bujkált, majd amíg Milošević meg nem bukott, Budapesten találkozgattunk, papírok után rohangálva, hogy ha „normális” menekültek nem lehetünk, de legalább befogadottak, vagy mint ő, kényszervállalkozó. Biztosan szerezhetett volna protekciót, eljátszhatta volna a Balkánról elüldözött disszidens író szerepét, de ezt sem tette. És még a diktátor bukása előtt haza (vagy „haza”?) tért. Szerbhorvát György:

Két erős kép ugrik be. Az első: lassan három éve, hogy kétnapos konferenciát szerveztek a munkásságáról Újvidéken. Mivel semmiféle évforduló nem volt, és élő írónak – aki maga is ott volt – ritkán szerveznek ekkora rendezvényt, kissé meglepődtem. Aztán inkább azon, hogy a délszláv térségből érkező kollégái mennyire értően és részben másképp értelmezik munkáit, mint mi, a részt vevő magyarok. Akiken kívül más magyar szinte meg sem jelent a konferencián, az esti irodalmi esten viszont fürtökben lógtak az emberek – főképpen szerb fiatalok.

A másik kép lassan két évtizedes. Együtt kampányoltunk az Otpor (Ellenállás) nevű mozgalomnak a szerbiai kampány során – csúfos bukás lett az eredménye –, és Adán Végel tartott beszédet. Azt hittem, a helyi plebejusok majd értetlenül állnak egy értelmiségi elemzése előtt, és hogy hozzá nem is illik a hordószónok szerepe. Ám hihetetlenül elemében volt, lelkesedése átragadt a hallgatókra is. Az már a történet másik része, hogy minden efféle fellángolás(a) kiábrándulással ér véget, rezignált önreflexióval.

1956-ban érkezett biciklivel Szenttamásról Újvidékre a gimnáziumba. Azóta is a város krónikása, szövegeiből jól rekonstruálható lenne az egykori multikulturális tér megváltozása, mondhatni, eltűnése, ahol már a szemetesek sem magyarul beszélnek, s naponta sül el a maffiózók pisztolya. Noha kulcsmotívumai az otthontalanság, a hontalanság, a peremvidéki lét, mégis lokálpatriótává, a város hű írójává vált.

Amikor megérkezett, épp egyetemi várossá formálódott át Neusatz/Novi Sad/Újvidék. Az univerzitet peremén egy (sőt, végül később három) remek magyar generáció jelent meg itt az 50–60-as évek fordulóján, többnyire falusiak, vagy mint Végel, a kisváros széléről származók. Merészek, nyitottak az újra, antinacionalisták (de nemzetileg nem közömbösek, mint azt utóbb rájuk fogták). Az Új Symposion nyitott számukra kapukat – ez maga volt a csoda, ahogyan a kortárs Tolnai Ottó fogalmazott. Volt ott persze minden: neoavantgárd, forradalmiság, jugoszlávság, balról előzés, műfaji kísérletezés, de elsősorban a kritikai attitűd és az esszé műfajának felemelkedése. Mindemelett az 1967-es Egy makró emlékiratai révén Végel a farmernadrágos próza első (és talán utolsó?) magyar képviselőjévé vált.

De Újvidék mindig csak a nullpont maradt a számára. Mert mikor volt – és lesz – még egyszer olyan, hogy egy vajdasági magyar fiatal a legpatinásabb belgrádi napilap, a Politika színikritikusa legyen? És hogy egy határon túli magyar nemzedék ugyanúgy otthon legyen – ez esetben – a jugoszláviai, szerbiai és vajdasági kulturális életben, mint akár az anyaországéban avagy összmagyar szinten? És nemcsak nézőként, de tevékeny részvevőként is. Ráadásul Végel számára nemcsak 1990 előtt, de ma sem csupán pont a térképen Belgrád és Zágráb, Pristina és Szarajevó, Ljubljana vagy Szkopje vagy éppen egy-egy tengerparti kisváros, mint a montenegrói Herceg Novi.

Őt és nemzedékét sokszor érte a vád, hogy nem törődtek kisebbségi közösségükkel. Ám a tények makacsok, s nem csak az 1990 előtti kritikái miatt. 1992-ben Konrád Györggyel a kettős állampolgárságot szorgalmazta (lám, a liberálisok!), mi meg máig isszuk annak levét, hogy süket fülekre találtak. A 90-es években az újvidéki Soros-irodát vezette, kisebbségi kiadókat, lapokat, civil szervezeteket mentve meg, vagy megszületésüket segítve. Ezért is megkapta a magáét... Ott volt egy ideig a szerbiai – így a magyar – Nemzeti Tanácsok létrejöttekor is. Aztán mehetett vissza az íróasztalához, bár ezzel mi, az olvasói jártunk jól. Hetente közölt naplójegyzetei a Családi körben pedig a vajdasági magyar „átlagolvasók” körében is (el)ismertté tették. Végel konzekvensen – értsünk ezen bármit – baloldali maradt, az elitek kritizálója és a mélységben élők sorsával szolidáris. Ahogyan a magyarokkal is, hisz róluk írt sokat az utóbbi időkben. De sosem vált kisebbségi íróvá, vátesszé, népszolgává, ügyeletes nagymagyarrá. Akkor már inkább az egyik újvidéki sugárút panellakásában vagy a temerini házban ír – hisz író.

De milyen író is? Talán színházi szerzőként érzi magát a legjobban, vagy regényíróként. (Legjelentősebb regényei a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja, Temetetlen múltunk.) Ahogyan barátja, Danilo Kiš kapcsán írta minapi naplójegyzetében: „Arról írj legkevesebbet, ami kizárólag személyes fájdalmat okozott. Írj róla, de rejtsd el mások életébe, amelyben a fikció gazdagabb jelentéssel bír. Ez a gondolat vezérelt vagy öt évtized alatt.”

Mivel jól ismerem, egy időben amolyan szellemi gyereke voltam, számomra a „fiktív Végel” helyett az élő Végel sokszor inspirálóbb. Olyan energiával, vehemenciával, beleéléssel tud magyarázni, mint kortársaim közül senki. Ha a lakásban teáztunk, felesége, Anikó hozta a süteményt, s ránk csukta az ajtót, azzal, hogy mentsük meg már a helyzetet. 

A legemlékezetesebb bizonyosan az 1999-es NATO-bombázások körüli időszak volt, amit Exterritórium című ezredvégi jeleneteiben írt meg. Ez talán a legkedvesebb könyvem tőle, részben a személyes érintettség miatt, mert tudom, hogy nincs itt semmi fikció, minden tűpontos. A háború alatt a letartóztatás elől bujkált, majd amíg Milošević meg nem bukott, Budapesten találkozgattunk, papírok után rohangálva, hogy ha „normális” menekültek nem lehetünk, de legalább befogadottak, vagy mint ő, kényszervállalkozó. Biztosan szerezhetett volna protekciót, eljátszhatta volna a Balkánról elüldözött disszidens író szerepét, de ezt sem tette. És még a diktátor bukása előtt haza (vagy „haza”?) tért.

Akkortájt hatvanadik születésnapját a neki mindig szállást adó Eörsi István pesti lakásán ünnepeltük a pesti szellemi elit egy részével. Akik közé sosem számította magát, némi ellenszenve is van „Pesttel” szemben, bár aligha a jó barátaival, inkább a peremvidék vitája ez a központtal. Kinéztem akkor a Dunára, és azt mondtam Lacinak: „látod, azért itt is otthon vagyunk”.

Ja, elnézést, ez fikció... Akkor nem is tudtunk beszélgetni a sok ünneplőtől. De ha mondtam volna valamit, ezt mondom.

Boldog szülinapot, Laci!

(Élet és irodalom)

 

2021. február 1.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A tévedhetetlenekkel szemben

Furcsa állítás, de bevallom: nem hiszek azoknak az embereknek, akik életükben nem tévedtek jó néhányszor. Nem >

Tovább

„Nesze semmi, fogd meg jól!”

Aki csak teheti, továbbra is tartson ki az elvett ingatlanok természetben való visszakövetelése mellett, ne fogadja >

Tovább

A közéleti vákuum depresszív hatása

A covid19 befagyasztotta az állapotokat, ami nem jelenti azt, hogy a társadalmi feszültségek nem növekszenek. Ezt >

Tovább

A harmincas évek újra meg újra felbukkanak

Az antifasiszta Európa kerekedett felül, az képviselte a többséget, és rossz érzéseim ellenére elégedett vagyok azzal, >

Tovább

Haiku és kapitalizmus

Inkább azon csodálkoztam, hogy ezek az államkapitalista kommunista milliárdosok verseket írnak. Mégpedig haikukat! Környezetünkben ilyesmi nem >

Tovább

Független sajtó

Aki saját eszmei értékrendjéhez ragaszkodik, legyen az akár szocialista, konzervatív vagy liberális, az Arthur Koestlerrel elmondhatja, >

Tovább

Bűn

Lehet, hogy a legnagyobb bűn a bűnhődéstől való menekülés. Azokra gondolok, akik Pilátusként nem akartak hallani >

Tovább

Kamberi: „Így még Milošević uralkodása idején sem volt”

A képviselők nem éltek/élnek az anyanyelv használatának jogával a szerb parlamenti felszólalásaik alkalmával. Kovács Elvira, a >

Tovább

Ami az embert igazából feszíti, azzal kéne foglalkozni

„Hogy az irodalom csak irodalom. Ennek vége van. Ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene fordulni, >

Tovább

Pásztor Bálint és a szabadkaiak folyamatos átverése

Pásztor Bálintnak a hatalmi koalícióban ülve nem most kellene ellenzékit játszania utólag, hanem még a tervek >

Tovább

Az Utolsó Vajdasági

Nem csak tőle, a most már halhatatlan énekes-költőtől búcsúzunk, hanem egy kicsit Vajdaságtól is. Attól a >

Tovább

A demokrata jelszavakkal sáfárkodók

Továbbra is rejtély előttem, hogy azok, akik húsz-harminc évvel ezelőtt tisztességgel kiálltak a szabadság mellett, miért >

Tovább