2020. szeptember 21. hétfő
Ma Máté, Mirella, Jónás névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kentaurbeszéd

Mozaik vagy periféria?

Végel László
Végel László
Mozaik vagy periféria?

A kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A magyar anyagi támogatás tényleg életmentő, nélküle a kisebbségi intézményhálózat tetszhalott állapotba került volna, a vajdasági kulturális intézmények vezetői minden évben szorongva figyelik, hogy a budapesti központ biztosítja-e a működésüket. A centrum mágneses erővel hat a perifériára, s miközben a periférián egyre inkább hangsúlyozzák a nemzeti elkötelezettséget, a térség magyar szempontból kiürül. Végel László:

Az utóbbi időben gyakrabban kerülnek szóba a határon túli magyarok, főleg a napi politika és a pártpolitika prizmáján keresztül. Egyes vélekedések szerint ezek a közösségek a Fidesz tartalékhadseregét képezik, ami azonban erősen vitatható. A Vajdaságban vagy 200 ezer kettős állampolgárt tartanak számon, ennek mintegy 25 százaléka szavazott a Fideszre. Az arányok természetesen mások a regisztrált választópolgárok számához mérten. A kisebbségi polgároknak ugyanis előzőleg regisztrálni kell magukat, csak azután lehetséges az eléggé kaotikus levélszavazás.

Újabban a határon túli magyarok szóba kerülnek a kormánytámogatás megítélésekor is, ám sokkal ritkábban kerül sor a magyar társadalom és a kisebbségi közösségek viszonyának felmérésére. Ez esetben két alapvető modell rajzolódott ki: az egyik a mozaikos rendszer, a másik pedig a centrum-periféria viszony.

Markó Béla és Lengyel László beszélgetőkönyvének egyik részletében Lengyel emlékeztet Szekfű Gyula és Németh László vitájára. Szegfű szerint Erdély kimaradt a Habsburg világ modernizációs folyamatából, ezért „egy darab megkövesedett középkor” maradt. Hasonló aggodalmat fejeznek ki azok az újabb nézetek is, melyek szerint a többségi nemzet kiszorítja a nemzeti kisebbségeket a modernizációs folyamatokból, még akkor is, ha egyébként a kisebbségi kollektív jogokkal szemben viszonylag türelmes. Erről azért sem kellene megfeledkezni, mert újabban nem durva retorziókkal nyomják el a kisebbséget, hanem a parlamentáris demokrácia bársonyos eszközeivel, ami legtöbbször a modernizációs folyamatokból való kiszorítással jár. Ehhez az állapothoz hozzájárul a kisebbségi izolációs identitásvédelmi stratégia, amely az asszimilációtól való félelmében elutasítja a társadalmi integrációt. Szigetként akar létezni! Ebben az esetben fennáll a veszély, hogy a határon túli magyar kisebbségek egyféle megkövesedett múltat képviselnek, sőt az sem ritka eset, hogy az anyaországi identitás-turizmus áldozatai lesznek.

Németh László viszont Szekfűvel vitába szállva mintaként állította a kisebbségi közösségeket a XX. századi bezárkózó, nemzeti és vallási türelmetlenséget, idegenekkel szembeni félelmet mutató Magyarország elé - éppen az erdélyi államszervezést, a sokszínűséget, a vallási türelmet. Ezek szerint a kisebbségek nem a megkövesedett múltat képviselik, hanem modernizálják a magyar nemzeteszmét és kultúrát, a viszony ez esetben nem a centrum-periféria mintát képviseli, hanem egy mozaikos nemzeteszme lehetőségét tárja fel.

Az anyaország és kisebbségi közössége interaktivitásának egyik drámai mozzanatára mutat rá a nagyvilágban és Magyarországon is magát hontalannak érző Márai Sándor, aki a Hallgatni akartam című könyvében leírja Horthy hadseregének bevonulását a szülővárosába, Kassára. Történt, hogy a városi szálloda portásfülkéje előtt egy fiatal tiszt fel akarta pofozni a szálloda magyar portását, mert, úgymond nem köszönt tisztességesen. „Majd megtanítalak én téged demokráciára”, üvöltözte az ittas hadfi. Arról lehetett szó, írta Márai, hogy a cseh időkben a portásfülkében szolgáló idős portás nem úgy köszöntötte a vendéget, hogy „alázatos tisztelettel”, hanem úgy, hogy „jó estét”. Márai emlékeztetett arra, hogy a kassai magyarok nagy lelkesedéssel várták a bevonuló magyar hadsereget, ám idővel az örömmámor alábbhagyott, mivelhogy – bár a csehek és a szlovákok, nem mérték számukra igazságosan az állampolgári jogokat – a kisebbségi magyarok húsz év alatt mégiscsak megismertek egy demokratikus államformát, viszont a Horthy-adminisztráció nem ezt hozta. Hanem mit? A magyar hivatalnoksereg és a katonatiszti társadalom a gyarmatosítók büntetőexpedíciójának csatakiáltásával érkezett meg, akik a bolsevizmusgyanús nyájat akarták jó útra téríteni. Az anyaországgal együtt visszatért a Felvidékre a neobarokk osztálykultúra, állapította meg Márai Sándor.

Lengyel László az Engedd hazámat értenem című, Markó Bélával folytatott beszélgetőkönyvében részben hasonló jelenségre figyelmeztet. Bár Románia távol esett a masaryki demokráciától, mégis nagyobb gazdasági és kulturális dinamikát mutatott, mint a trianoni Magyarország, szabadabban bontakozott ki a baloldali kultúra, ugyanakkor megfogalmazódott a transzszilván gondolat, amely abban az időben elsősorban azt jelentette, hogy az erdélyi világ saját lábán is meg tud állni. A transzilvanizmus a mozaikos magyar nemzeteszme végsőkig következetes kibontakozása. Az anyaország ezzel szemben egy erősen központosító nemzeteszmét propagált.

A királyi Jugoszláviában sem virágzott a demokrácia, ám a Bácsmegyei Naplóban a Horthy elől menekülő emigránsok elsők között vetették fel a kisebbségi kulturális autonómia kérdését és erről heves viták is folytattak, miközben Magyarországon egyre mélyebb gyökeret eresztett az irredentizmus. Hogy kik voltak a realisták és kik a ködlovagok, azt már a történelem eldöntötte. A Vajdaságba is, akárcsak Szlovákiába, a megbízható „anyás” tisztviselők érkeztek, akik rendelkeztek, utasítottak, magyarságtudatra neveltek, de a vészhelyzetben elsőnek szeleltek el. Az irredentizmus a centrum eszméjének jegyében bontakozott ki, a kisebbségi autonómia pedig a mozaikos magyar nemzeteszmét képviselte.

Ha a határon túli magyarok saját országukban demokratikusabb viszonyok között élnek, mint az anyaországban, akkor zökkenőmentesebben kapcsolódnak be a modernizációs folyamatokba, nagyobb az önbizalmuk, és hajlamosak a mozaikos nemzeteszme elfogadására. Ezt kitűnően példázza a vajdasági magyarok története is. A titói Jugoszláviában a szocialista táborhoz képest szabadabb politikai légkör uralkodott, ennek következtében a magyarság körében igen erőteljes – sajnos, felülről irányított - modernizációs folyamatok játszódtak le. Magyarországról nézve Jugoszlávia Nyugatnak tűnt, s ha ebben volt is némi csalóka látszat, egészében véve mégis kedvezett a vajdasági magyaroknak. Az 1974-es alkotmánymódosításnak köszönve Vajdaság hirtelen gazdasági reneszánszt élt át, többek között a „zöld tervnek” köszönhetően a mezőgazdaság is fellendült, ami sokat segített a főleg ebből élő vajdasági magyarokon. Az életszínvonal is magasabb volt a magyarországinál. Útlevelükkel szabadon utazhattak Nyugatra. A szilárd anyagi alapokon nyugvó kisebbségi intézményhálózat zavartalan működését biztosította a jugoszláv állam, a kisebbségek ezért vívták mindennapos harcukat, s nem függtek a magyar kormány támogatásától. A vajdasági magyarokban erősödött a helyi, a vajdasági identitástudat, amely azonban nem szorította el a nemzeti tudatot. Úgy is mondható, hogy a kettő egyensúlyba került. A vajdasági magyar nem úgy utazott Magyarországra, mint az alamizsnára váró polgár, hanem mint a saját munkájából élő jómódú magyar. Persze, nem kell ezt az állapotot eszményíteni, a kisebbségi mindig is kisebbségi marad, a kisebbségvédelem jogi keretei nem voltak kialakítva, de azokat jobban betartották, mint ma, amikor léteznek jogi keretek. A vajdasági magyarság áldozatok és kompromisszumok árán azonban mégis belépett a modernizációba.

A szomszédos Románia viszont az ellenpéldát képviselte. Ceaușescu diktatúrája a magyarokat modernizáció-ellenes védekezésre kényszerítette, kitermelte a sajátos kisebbségi, alternatíva nélküli kényszerpályán születő, védekező nacionalizmust, amely a hagyományokba való menekülést, a tehetetlenség érzést, a radikális otthontalanság érzetét erősíti, aminek logikus következménye a tömeges elvándorlás. Ugyanakkor növekedett az anyaország kultikus tekintélye, a közösség egyre inkább lemondott a sajátosságairól és az magyarországi kánonoknak rendelte alá magát. Láng Gusztáv nem véletlenül tette szóvá a „kivándorló irodalom” gondolatát. A romániai magyarok példája azonban jól illusztrálja azt is, hogy amint Romániában erősödnek a demokratikus erők, úgy erősödik fel a kisebbségben a mozaikos nemzeteszme gondolata.

A vajdasági magyar kisebbség az egyik helyzetből a másikba kényszerült. A rendszerváltás előtt, túlzásaival együtt a Vajdaságban volt a legerősebb mozaikos magyarságeszme, viszont a jugoszláv etnikai háború idején és után kivételesen termékeny talajra talált a centrum-periféria viszony vállalása is. A rendszerváltás utáni első Milošević-féle autokrata rendszerben a kisebbség - így is mondható - vészhelyzetbe került. Beindult az intézmények romosodása, felgyorsult az elvándorlás, megtorpant az addig igen élénk modernizációs folyamat. A mozaikos rendszer feledésre ítéltetett. A háborús veszély elmúltával, ugyan „finomodott” az elnyomás, a durva retorziók elmaradtak, de az autokrata rendszer, a nemzetállam-építés gondolata cseppet sem hagyott alább. Bár a két ország kormánya közötti jó viszony fellendült, a hétköznapi életben viszont a Tito-rendszer idején szerzett jogok zsugorodtak, az elvándorlás pedig tovább gyorsult. Külön gondot jelent, hogy főleg a fiatalok és a magas szakképzettségűek távoznak, ami döntő mértékben lassítja a vajdasági magyarság modernitásba való bekapcsolódásának az esélyeit. Az elöregedő közösség egyre kevesebbet foglalkozik a jövő víziójával. Több fiatal kutató felhívta a figyelmet arra, hogy a kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A magyar anyagi támogatás tényleg életmentő, nélküle a kisebbségi intézményhálózat tetszhalott állapotba került volna, a vajdasági kulturális intézmények vezetői minden évben szorongva figyelik, hogy a budapesti központ biztosítja-e a működésüket.

A centrum mágneses erővel hat a perifériára, s miközben a periférián egyre inkább hangsúlyozzák a nemzeti elkötelezettséget, a térség magyar szempontból kiürül.

(Népszava)

 

2020. szeptember 13.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Botrány Újvidéken

Szerbia ezúttal kiállította saját igazolványát, az osztályzaton nem csodálkozom. Ellenben miért hallgatnak a polgárok? Félnek? Tudják, >

Tovább

Menekülés a magányból a forradalomba

A Menj és szenvedj te is, című, a Nyugatban megjelent naplójegyzetei elárulják, hogy semmiképpen sem az >

Tovább

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább

Örömünnep Szerbiában

Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >

Tovább

Konformizmus-vita

Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >

Tovább

Örök hála Bosnyák Istvánnak

Magától értetődő volt minden egyes mondata. Most azonban arra gondolok, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Csak abban >

Tovább

Szaxofon

A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy >

Tovább

Alternatíva nélküli kor

Hobsbawm szerint az a veszély fenyeget bennünket, hogy felülkerekednek „a jobboldali, demagóg, idegengyűlölő, nacionalista rendszerek, amelyek >

Tovább

Bret Easton Ellis: “a beszari nemzedék”

A kapitalista rendszerben érvényesülő kapitalista értelmiségi elitet nem kínozza a lelkiismeret. Úgy látszik azonban, hogy a >

Tovább

Laudáció Márti néni tiszteletére

Végülis kettejükben (a megjelenésükön kívül) abszolút van valami közös: mindketten csak hiszik magukat valaminek: egyik főszerkesztőnek, >

Tovább

Mozaik vagy periféria?

A kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A >

Tovább