Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

A „La literatua nazi”-ról viszont Páger Antal jutott eszembe, noha a jó Téni bá épp nem képzelt, hanem nagyonis valós, színész és festő többek között a „Kovács István” c. film és az 1944. novemberi, a Vár oroszlános udvarán a nemzetvezető és a vele szimpatizáló értelmiségiek találkozóján emlékezetes fotó készült Szálasi kézfogásáról Págerrel, melyben a nagy színész, mert Páger nagy színész volt, mindennek ellenére, úgy néz föl a magyar poglavnikra, oly alázattal, hogy biztosak lehetünk benne: szereti magában a szolgát. Vágvölgyi B. András:

Ha most azt sejdíti Nyájas Olvasóm, hogy erdélyi tartózkodásom okán vad Wass Albert, esetleg Nyírő József elemzésekbe vágok, vagy elkezdem elemezni az idevonatkozó, gazdag román irodalmat Nae Ionescutól Cioran vagy Mircea Eliade legionárius, vasgárdista szimpátiájú tajtékos ifjúságáig, akkor bizony jócskán téved. Wass Albertet ignoráltam, kamaszkoromban Nyírőtől olvastam az Úz Bencét az Erdélyi Szépmíves Céh halinakötéses sorozatában, azt hiszem egy barátom adta kölcsön, jókat derültem a székelykedésén, persze nem tudtam még, hogy nyilas volt. És nem is Knut Hamsunnal vagy a náci korszakban sokak által kedvelt Ernst Jüngerrel gondolok foglalkozni most.

Távolabbról kezdek. A kilencvenes évek második felében megerősödő nipponisztikai érdeklődésem 2011-ben ismét Tokióba vetett. Mikor 1997/98-ban ott állomásoztam, lett egy témám: a rövid összefoglalás, liftbeszéd (van 30 másodperced, hogy egy liftben véletlenül együtt utazva add el a filmötleted Darryl Zanuck vagy David O. Selznick producerlegendának), úgy szól: „hogyan történt meg az, hogy néhány japán filmes és egyetemista átcsempészte az öngyilkos merényletek kamikaze-ideáját a Távol-Keletről a Közel-Keletre”. Nem megyek a részletekbe, hosszú, 2011-ben viszont már szabadlábon volt Tokióban Adachi Masao filmrendező és terrorista, aki e történetnek szereplője. Előtte negyedszázadot húzott le Libanonban, aztán a polgárháború csitultával ült valamennyit a bejrúti El Roumiyeh börtönben, kiadták Japánnak, de a császárság elég puha a terroristáival, 2-3 évet ült otthon is, majd szabadult. Tudtommal és a bíróság tudomásával embert nem ölt, illetve a „stratégiai tervezés” volt a feladata a „Nihon Sekigun” (Japán Vöröshadsereg) berkein belül. Sikerült kapcsolatot teremteni vele, egy péntek délutánra beszéltük meg a randit. Ír söröző, Shinjuku (a tokiói „rive gauche” az ott is forrongó hatvanas évek végén), hozta a producerét is. Fura egy ilyen csávóval egy asztalnál ülni egy Kilkennyvel, pláne mikor aszondja „Budapest szép város, legalább hússzor jártam ott”. Liftezik az ádámcsutkám, „nofene” mondok. „ja”, mondja, „csak azt a környéket nem szerette, ahol a Carlos állomásozott”. Melyik környék volt, „zöld és dombos”, később utánanéztem: II. ker. Vend u. 19. Mindenesetre ünnepelte ötletemet sztorijuk egy részének animációs filmreviteléről, teljes támogatásáról biztosított. Volt egy spanja, az egyik legtermékenyebb japán filmrendező, bizonyos Wakamatsu Koji, vele még a kilencvenes években találkoztam, Franciaországban mindkettejüknek kultusza van, könyvek, monográfia, életműkiadás DVD-n a Fnac-okban. Ők megcsinálták azt, amiről Jean-Luc Godard csak álmodozott a Dziga Vertov Csoport idején. (Nemrég jutott tudomásomra, hogy e japánok még 1989-ben is aktívkodtak Pesten, tárgyév nyarán a hazánkba látogató George Bush amerikai elnök ellen terveztek merényletet.) Kicsit felkavarva jöttem ki az Irish Pubból és némi téblábolás után tértem be a Kinokuniya könyváruházlánc leghíresebb boltjába, melyről Adachi és Wakamatsu filmes irályának atyamestere, vezénylő szamurája, Oshima Nagisa külön játékfilmet forgatott.

Történetünk itt veszi a váratlan kanyart, ugyanis a könyvesboltban egy könyvet vásároltam – a mai napig a Kinokuniya szokásos nátronpapírszín, sötétkékkel felülnyomott, krizantémmal és más japános motívumokkal ékített védőborításában tartom. Chilei szerző, Roberto Bolaño, és az a címe, „The Nazi Literature in the Americas”. Azért szeretem jobban az angol címet a spanyolnál, vagy a magyarnál („A náci irodalom Amerikában”), mert a „the Americas” Északot és Délt együtt jelenti, Alaszkától a Tűzföldig, ahogy ezt a koncepciót Manhattanben külön sugárút is ünnepli. Bolañótól korábban két kis könyvet olvastam magyarul (Éjszaka Chilében; Távoli csillag), már ennyiből is kiderült, hogy remekíró az 1953-as születésű és 2003-ban a katalóniai Blanesben strandfelvigyázóként elhunyt szerző. (Májrák, „egy régi rossz tű”.) Ahogy Borgesnek van „Képzelt lények könyve”, akkor ez a dolgozat „képzelt náci entellektüelek” könyve. Pazar! A történetek zöme, mert egyfajta, akár rizomatikus regényként is olvasható novellafüzérről beszélünk, dél-amerikai, leginkább argentin – tudjuk például, hogy Juan Perón negyvenes-ötvenes évekbeli argentin cár biztonsági főnöke az usztasa poglavnik, Ante Pavelić volt. És ugye Eichmann mellett Mengele is ott bújt. Meg még sokan mások.

Bolaño úgy fordult általában véve a totaliaritarizmusok felé, mint egy Švejk és egy Don Quijote egy személyben. Legnagyobb regénye, a „2666” központi figurája is egy képzelt, Benno von Archimboldi, kezdetben még Hans Reiternek hívták, a háborúban (második világ-) egy stetlben búvik meg elhagyott házban, titkos helyen megtalálja egy bizonyos Borisz Abramovics Anszkij – akiről a témában valamelyest járatos olvasó élből Saul Alinskyre és esetleg Danilo Kiš elveszett hősére, Borisz Davidovics Novszkijra gondol – jegyzetfüzetét, ami íróvá teszi. „A náci irodalom...” képzelt írók képzelt életútjai, röviden, sztem olyan vicces, hogy besza-behu, és ez egy fontos hang a gyilkos diktatúra ellen. Metsző irónia. Gyilkos vigyor. Kérlelhetetlen szemberöhögés. Erős bohóc, aki nem törik meg. Bolaño képzelt íróinak történetei, képzelt műveik, virtuális publikációs jegyzékük – fergeteg. A Mendiluce-klán? Eldemira Mendiluce Thompson (1894–1993) például kisdedét adja a Führer kezébe 1928-ban Berchtesgadenben, majd megalapítja az „El Cuarto Reich Argentino” (Argentin Negyedik Birodalom) c. irodalmi folyóiratát. Később lánya viszi tovább, aki leszbikus kapcsolatba keveredik egy fiatal trockista kulturális újságirónővel, akit végül nem helikopterből dobnak ki, ami a hetvenes évek juntájának kedves szokása volt, hanem rárobban egy benzinkút.

Elképzelt élettörténetű hősei között akad kolumbiai ifjú, aki a keleti fronton önkéntese a Waffen SS-nek, venezuelai, aki Berlinben hal meg 1945. május 8-án, sudár texasi amerikai futball quarterback, aki költészeti kérdésekkel is bíbelődik, ám a hatvanas évek elején New Yorkban idoljai, a beatnik költők társaságába keveredik, de személyes homoerotikus érdeklődésük megriasztja, így lesz a Ku-Klux-Klan poétája. A varázslatos Schiaffino-fivérek (Italo és Argentino), akik a hetvenes évek katonai juntája idején nem csak csudás jambusokkal és anapesztuszokkal, de a Boca Juniors ultráinak szervezésével és szélsőjobboldali halálbrigád-tagsággal is foglalatoskodnak. Utolsó novellája egy chilei pilóta tevékenységét állítja érdeklődése tengelyébe. Maga írja a magyarul 2010-ben megjelent „Távoli csillag” (Európa, Bp, ford: Scholze László) c. regényének előhangjában: „A »Náci irodalom Amerikában« című regényem utolsó fejezetében talán túl vázlatosan (alig húsz oldalon) meséltem el a chilei légierő kötelékébe tartozó Ramirez Hoffman hadnagy történetét.” Sok háborúban harcolt, kereste Afrikában is a halált, „a korábbi groteszk fejezetek ellenpólusaként szolgált, mert az író alteregója hosszabb történetet szeretett volna, olyat, mely nem más történeteket tükröz, hanem önmagában is tükör és robbanás”. A vadászpilóta eleinte, bár szerény tehetséggel, de költői ambíciókat dédelget. A déli, Bío-Bío tartományban líraszemináriumra jár egy trockista orosz-zsidó költőhöz, akit a novellában Cherniashevskinek hívnak, a regényben Sterennek. A szép és tehetséges Venganas nővérek Garmandiák lesznek regényesen, Ramirez Hoffman pedig Carlos Wieder. Namost ez a Wieder/Hoffman a Pinochet-puccs idején halálbrigádtag, fotózik is közben, élvezi a kínzást. Személyes ügyeiben is eljár. Latinul ír haiku-méretű elfogadhatatlan verseket, ezeket vadászgépével az Antarktisz fölé repülve a gép kondenzcsíkjával az égre írja. A diktatúra megbukik, mert egyszer minden diktatúra megbukik, a felelősöket elszámoltatják, az elmenekült Wieder/Hoffman után egy Romero nevű magándetektív nyomoz, a költő-narrátor lírai személyiségjegyek alapján segít beazonosítani a pingvineknek verselő álneves chemtrail-poéta személyazonosságát. Romero beteljesíti küldetését.

Régóta küszködök a spanyollal, már a kilencvenes évek elején jártam a drága Kulcsár Dalmához nyelvtanulni, mert argentin prózát gondoltam eredetiben olvasni. Mikor a Harvardra kerültem, és shopping week volt (félévkezdéskor be lehet kukkantani órákra, mit vegyen fel az ember), végtelen elbizakodottságomban még Ricardo Piglia – jeles Buenos Aires-i szerző, a „La ciudad ausente” most jelent meg magyarul – órájára is benéztem, de véres fejjel pattantam le a betonfalról, hogy ehhez kevéske a spanyolom. Aztán 2014-ben, mikor a haza elvesztése miatti fájdalom és itt nem részletezendő magánéleti szál öröme okán Kolozsvárra keveredtem, újra felemeltem a spanyoltanulás véres zászlaját (köszönet Saszet Ágnesnek), persze nulla türelem hozzá, se a nyelvtanozáshoz, se a semmihez, csak a forró délszaki próza eredeti nyelvi környezetében. Szóval könyveket olvastunk, Ági meg én egy héten egyszer, olykor kétszer is. Az első a „La literatura nazi en America” volt. Aztán Cortazár – milyen nagyra tartom, hogy még nálam is korosabb barátom, Bíró András egyszer együtt nyaralt vele Mexikóban! –, Sábato, Borges, Arlt, csupa remekség. Bolaño meg, aki ugye nem argentin, és tizenöt éves kora, 1968 óta Mexikóban, majd Spanyolországban élt, de esszéiből kiderül, hogy az argentin próza egyik legjelentősebb értője, a 2010-es években az egyik, ha nem „a” legjelentősebb világirodalmi felfedezése lett, Patti Smith hallelujázik körötte, és a legerősebb irodalmi ügynökség, a Wylie Agency felügyeli hagyatékát, két monstrum nagyregénye, a „Vad nyomozók” és a „2666” már megjelent magyarul. Utóbbiról kért is tőlem írást a kitűnő „Hévíz” folyóirat szerkesztője, Cserna Bandi barátom. (Szerettem az írást, mikor a kolozsvári román folyóirat, a „Tribuna” is kért tőlem valamit, akkor ezt javasoltam, meg is jelent románul. „Bolaño şi Crucea sudului” 16-31 julie 2017. Mikor a pénztárhoz fáradtam, és kaptam érte 66 lejt – 1 Leu = kb 70 HUF –, akkor realizáltam, hogy nem szabadfogalkozású szerzőként fogok fényesen megélni Romániában flekkdíjból.)

A „La literatua nazi”-ról viszont Páger Antal jutott eszembe, noha a jó Téni bá épp nem képzelt, hanem nagyonis valós, színész és festő többek között a „Kovács István” c. film és az 1944. novemberi, a Vár oroszlános udvarán a nemzetvezető és a vele szimpatizáló értelmiségiek találkozóján emlékezetes fotó készült Szálasi kézfogásáról Págerrel, melyben a nagy színész, mert Páger nagy színész volt, mindennek ellenére, úgy néz föl a magyar poglavnikra, oly alázattal, hogy biztosak lehetünk benne: szereti magában a szolgát. Páger is Argentínába ment, volt idő a háború után, mikor egyszerre három magyarajkú színházat is eltartott Buenos Aires. 1956-ban csábította vissza a magyar titkosszolgálat, mert népszerű színész volt, csudás történetek vannak róla. 1988-ban, már a jelentős fellazulás időszakában jelent meg Molnár Gál Péter „A Páger-ügy” c. könyve, de most nem megyek el MGP-irányba, pedig épp mehetnék. Ugyanakkor egy népszerű színész példája, két totális rezsim kiszolgálásának példája és az erről szóló írás kevés volt ahhoz a nyugatnémet hatvanas évek végi sikeres intellektuális teljesítményhez képest, ami az ottani kulturális nácitlanítást jellemezte. Ott egy Takaró Mihály-féle értékrend egész egyszerűen szóba sem jöhetne.

Bolaño ünneplése Magyarországon is szakadatlan. Az emlegetett nagyregények mellett kisebb írások, efemerebb dolgozatok is megjelentek tőle, olyanok is, amiket barcelonai kiadója (Anagrama) már halála után kukázott össze a merevlemezéről. El nem tudom képzelni, hogy miért pont a „Náci irodalom...” nem jelenik meg lángoktól ölelt kis országunkban? Csak nem hogy jókádári öncenzuratíve várnunk kell vele az Orbán-rezsim bukásáig az áthallások miatt?!

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

SZEREPZAVARBAN

Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >

Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat

Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >

A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL

A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

Deli Andor, a megtollasodott pártkatona

Már most el lehet mondani, hogy Deli Andor vajdasági fideszes/vémeszes EP képviselő tíz évig ott volt >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |