2020. június 4. csütörtök
Ma Bulcsú, Kerény, Kerubin névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

30 éve (2. rész)

Egy még elfogultabb, szubjektívabb írás a Naplóról

Bódis Gábor
Bódis Gábor

Eddig volt a tündérmese: jöttünk az Árpival és megcsináltuk a zújságot. A vajdasági magyar (és nem csak magyar) értelmiség támogatásával. Várady Tibitől Hornyik Mikiig. Legalább is a legelején.

A Napló első számának megjelenése után jöttek a víg napok. Fogyott az újság, mint a tányérica. Élőújságok sorozata következett. Zentán megjelent papucsban Sáfrány Feri és felajánlotta rikkancsi szolgálatait. Merész volt, rámenős – szerintem Zentán még az is megvette a Naplót, akinek egyébként esze ágában sem lett volna. A Balkán legsikeresebb terjesztője volt. Csak hát írni is szeretett volna...

Szabadkán is telt ház várt bennünket. Még az is lelkesen felszólalt, aki korábban a Hét Nap szerkesztőségébe sem átallott bemenni, hogy tiltakozzon egy bukott autonomista politikus (!) angazsálása miatt. Biacsi Tóni ugyanis volt olyan karakán gyerek, hogy miután 1988-ban leváltottak és letiltottak az újságírásról a tévében, az akkor a maitól fényévnyire álló hetilapban állandó külpolitikai oldalt adott. Tévés voltam (valahol félúton a bohóc és az újságíró között) és még gépelni sem tudtam. Minek, hiszen a tévében ott volt az Aranka, a Pirike, a Grácz Mari meg a többiek. Egy két hónap kellett, hogy nem a kézzel írott kéziratot kelljen bepötyögni a gépbe. Később ez nagyon jól jött a Naplóban.

A Rikkancs, a Feri megjelent minden kedden délután és hozta a zsét. Volt egy étterem a Matica Srpska-val szemben, oda jártunk a Hajnival és Árpáddal. Mindig az emeleten ültünk és egy lift hozta fel az ételt, italt. A pincért Ivannak hívtak, gyanítom horvát nemzetiségű lehetett. Remélem, megúszta a háborút.

Az Újvidéki tévében a Napló miatt meggyűlt a bajunk. Még szép. Munkaviszonyban voltunk. Én olyanban, hogy nem volt szabad dolgoznom és kaptam a fizetést. Akkor ezt nem éreztem kellemesnek. Most már, ennyi tapasztalat után, azt kell mondanom, hogy még a korai Milošević-rendszer is méltányosabb volt, mint a mai. Határon innen és túl.

Behívott bennünket egyszer a Deák Feri, aki akkor éppen igazgató volt és egy másik igazgatóval közölte velünk: tarthatatlan az az állapot, hogy mi egy magán lapot működtetünk, amelyben nem egy cikkben keresetlen szavakkal illetjük az anyaegyesületünket, az Újvidéki tévét.

Másik igazgató el. Deák Feri kikísér bennünket, majd halkan azt mondta: „Idővel majd én is írok a Naplóba”. Hát ilyen idők voltak.

Nemsokára megjött Fekete Elvira. Hadd dicsekedjem: egy évfolyamra jártunk a szabadkai gimnáziumban. Blaskó Márta lakásán ellenállást szerveztünk, én csak, mint félig kívülálló lázítottam csendben. Mi történt? Az első szerkesztőségi ülésen az egyik „lázadó” vakmerően szembe dicsérte Elviránkat. Később természetesen főszerkesztő lett belőle. Válságos pillanatokban ismerszik meg a barát.

A lázadás lefújva, Elvira bosszút állt. Később. Csíkos Zsuzsa még szerkesztett a tévében és a sajtószabadság volt a téma. Engem, mint a Napló főszerkesztőjét is meghívott a műsorba. Kemény naplós volt ő is (csak az a főpapos interjú ne lett volna, amit miatta levettem a Rácz Jóska Bánsági Dekameron rovatát), de ehhez merészség kellett. „Megháláltam.” Élő adás, minő alkalom. A vajdasági magyar sajtó tönkretételével vádoltam meg Elviránkat, Bence Lajost és lehet, hogy még valakit. Kettőjükre emlékszem. Lett nagy botrány. Elvira be is pörölt. A perből nem lett semmi, mert közben emigráltam Magyarországra. Na, nem emiatt, hanem a katonai behívó miatt. Az epilógus: akkoriban (1992) az MTV Benczúr utcai vendégházában laktam. Egy reggel az autóm ablaktörlője alatt találtam egy cédulát: „Gabi, jó emigrációt. Találkozunk a bíróságon. Elvira”. Később a portás mesélte, hogy van itt egy jugoszláv forgatócsoport, amely a magyarországi szerbek hányatott sorsáról forgat.

Jött a bosszú harmadik fordulója: Elvira kirúgatott ötünket, naplósokat a tévéből vagy a rádióból. Csíkos Zsuzsát, Balázs Attilát, Keszég Karcsit, Árpit és engem. Jöttek a nyugati tévéstábok, nyilatkozgattunk. Egy hónapra rá, kénytelenek voltak lefújni a kirúgást, mert a szakszervezet (mondom: a szakszervezet!) jogi kifogással élt. 1990, Jugoszlávia.

Közben a háború egyre közeledett, mondom én most, akkor fel sem tételeztem. Jöttek a Naplóba az újságírók, riporterek. Legtöbbször az MTV Panoráma nevű külpolitikai műsorának stábja. Vagy a Kalmár Gyuri vagy a Szaniszló Feri vezette őket. Mentünk a belgrádi mitingekre. Meg interjúkra. Szaniszlóval csináltunk interjút a disszidensek nagyöregével, Milovan Đilasszal. Majd Vojislav Šešeljjel is a radikálisok főhadiszállásán. Šešelj akkor még nem szendviccsel kínált, hanem, nekem mint magyarnak megígérte: visszakapjuk, ami a miénk volt. Vagyis a többi között Fiumét. Akkor már kikiáltotta függetlenségét Horvátország (1991). Úgy hogy a vajda nagylelkű ajánlatát csak egy bárgyú mosollyal nyugtáztam.

A Napló történetéhez az is hozzátartozik, hogy azonnal a kezdetekkor vitába keveredtem a VMDK-val, azaz Ágoston Andrással, aki azelőtt rendes pártkáder volt. Többször ültünk Korpa Bécivel, Árpáddal és vele egy olasz étteremben a Liman 1-ben. A közeliben laktak mind a hárman. Itt hallottunk tőle legelőször (jóval a VMDK előtt) a magyarok vertikális szervezkedéséről. Csak néztünk, mint borjú az újkapura. Bandi megérezte az idők szavát (lehet, hogy Vékás meg Csorba is súgott neki) és meglett a magyar kisebbségi érdekszervezet. Ilyen volt már a két háború között: a Magyar Párt. Mélyebb nyomokat nem hagyott.

A Bandival azon vitatkoztunk nyilvánosan (a Napló őszinte örömére), hogy másként képzeljük el a sajtószabadságot. Ő valahogy úgy, ahogy az most Magyarországon és Szerbiában megvalósult. Én pedig a pártfüggetlen sajtó mellett ágáltam. A mai napig. Nem mondom, hogy győzelemre állok.

2020. május 9.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Húsz éve (4. rész)

Közgazdasági bravúrjaimról bárki tudomást szerezhetett, ha elolvasta a Bódis-cukrászdáról szóló eddigi élményfoszlányaimat. Az üzleti partnerek megválasztásában >

Tovább

Amiről nem beszélünk...

A kommunikáció először arról szólt, hogy tragédia előtt állunk, egy hónappal később pedig, hogy minden a >

Tovább

Keresik az ajándékot

Eluralkodtak a minden nagyobb szenvedély nélküli, intelligens, művelt és óvatos szeretők. Megcsodálom őket, ám sajnálom, hogy >

Tovább

Húsz éve (3. rész)

Az ünnepélyes megnyitás után azonnal beütött a ménkű: Bogár Laci és neje (a partnerek) úgy gondolták, >

Tovább

Szerbia nem demokratikus ország

Amennyiben nem lesz biztosíték a szabad és tisztességes választási kampányra, a választások legitimitása elkerülhetetlenül kérdésesé válik. >

Tovább

Szabadulás Trianontól

Nincs más a magyar nacionalizmuson kívül. Csak versengő nacionalizmusok vannak. Két kirekesztő diskurzus verseng egymással: az >

Tovább

Az idegen nő

Az idegen nő egyszerre vonz és taszít. Felcsillant a szemem, amikor Tišma-regényben feltűnt Dornstädter kávéház. Ugyanott >

Tovább

Soknyelvű ország – egynyelvű álom és emlék(mű)

A mesterséges nevek százai azonban bekerültek az Akadémiai Nagylexikonba, emiatt tévelyegnek úttalan utakon a magyar GPS-t >

Tovább

Trianon és a VMSZ

Nem tűnik ki az sem, a Fidesz hogyan tekint arra, hogy stratégiai partnere, a Vajdasági Magyart >

Tovább

Húsz éve (2. rész)

Folytatom a Bódis cukrászda 2.0 történetét. Az első részben arról volt szó, hogy miként került vissza >

Tovább

Húsz éve (1. rész)

Valami ciklikusság nyavalyog velem az utóbbi néhány évtizedben. Néhány hete volt 30 éve, hogy megszültük a >

Tovább

Magyarok a Vajdaság „aranyidejében”

A vajdasági magyar nyilvánosságban ma alig akad kritikus hang. Magyarország valójában több tekintetben visszafoglalta a területet, >

Tovább