2020. június 4. csütörtök
Ma Bulcsú, Kerény, Kerubin névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Miért nem kell nekik az Isztambuli Egyezmény?

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Miért nem kell nekik az Isztambuli Egyezmény?

Azok, akiknek a társadalmi együttélés mintája az uralom, attól rettegnek, hogy az egyenlőség nem egyenrangúságot jelent, hanem az ellenfél rémuralmát. Szüfrazsettek fognak uralkodni! Melegek fognak uralkodni! Cigánylányok fognak uralkodni! Franciául fogja olvasni a fiam Lukács György korai esszéit! Tamás Gáspár Miklós:

A Magyar Országgyűlés szélsőjobboldali többsége úgy döntött, hogy a nőkkel szembeni erőszakot (illegitim kényszert) tilalmazó, a magyar kormány által egyébként már aláírt Isztambuli Egyezményt nem szabad ratifikálni, azaz nem szabad a honi jogrendbe illeszteni.

A szélsőjobboldali kormánytöbbségnek két döntő kifogása van az Isztambuli Egyezmény szövegével szemben.

Az első az I. fejezet fogalommeghatározásokat tartalmazó 3. cikkének c) pontja, amely így határozza meg a „nem” fogalmát: „»nem« [az eredeti szövegben: dzsender, azaz társadalmi nem]: azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”. Ebből is kiderül, hogy a kormánypárti nyilatkozattervezet szövegében és a beterjesztők nyilatkozataiban nehezményezett „dzsenderelmélet” (amelyet a jobboldalon valamiért „genderelméletnek” írnak és „dzs” helyett „g”-vel ejtenek, ami különös; a dzsesszt se ejtik már „jassz”-nak…) meg „dzsenderideológia” nem létezik.

A dzsendertudomány („Gender Studies”) egyszerűen azt vizsgálja, hogy a társadalom milyen tulajdonságokat – s a belőlük következő milyen etikákat és praxisokat – társít mondjuk a „nő” vagy a „férfi” vagy a „transznemű” fogalmához, és erről valaminő kritikai tudást próbál szerezni (empirikusat és elméletit): ennek a vitatása nyilvános és lehetséges.

Az Egyezmény – amely nem tudományos (antropológiai, szociológiai vagy más) alkotás, hanem jogi reformdokumentum – ebben állást foglal: azt a dzsenderkonstrukciót ellenzi, amely nem tartja egyenértékűnek a nőket a férfiakkal. Ebben az Európa Tanács hivatalos dokumentuma, amelyet a legtöbb tagállam aláírt vagy ratifikált, nem semleges: ellenzi a nők alárendeltségét s a belőle következő morális, szociális, kulturális és fizikai szenvedést.

Nem dzsendertudományi szakkifejezéseket, elméleteket, meghatározásokat erőltet az európai közvéleményre, hanem kimondja, hogy vannak „olyan társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”, amilyeneket – összhangban az ENSZ-nek és szakosított szervezeteinek korábbi döntéseivel és párhuzamosan az Európa Tanáccsal nem azonos Európai Unió állásfoglalásaival – , az Európa Tanács nem helyesel.

Nem helyesli a nők alárendeltségét, jogilag megfogható hátrányait. (A jogilag nem megfoghatók nem erre a jogi dokumentumra tartoznak.)

Következésképpen annak, aki 1. megérti, hogy ez a fogalommeghatározás mit jelent és 2. nem helyesli a (társadalmi) nemek közötti egyenlőtlenséget – és a belőle fakadó emberi szenvedést – , nincs rá oka, hogy akár ezt a definíciót, akár az Isztambuli Egyezményt helytelenítse.

A magyarországi parlamenti többség szerint nincsen „társadalmi nem” – a kormány Magyarországon betiltotta a dzsendertudomány egyetemi oktatását, az akkori lépés egyik kezdeményezője, akárcsak most, a KDNP-s Nacsa Lőrinc volt –, mert az ismert ultrakonzervatív módon hajlamos rá, hogy minden társadalmi különbséget természetinek tekintsen, ne pedig történelminek. Ezen az alapon persze javasolhatnák a jobbágyság visszaállítását és a protestánsok hivatalviselésének megtiltását, hiszen a nemesek és közrendűek, katolikusok és eretnekek egykori megkülönböztetése – ha nem történelmi, akkor természeti – alighanem ma is érvényes, hiszen ha valaha fönnállott, akkor nyilván természetes, mint minden, ami valóságos; és ha természetes, akkor (mint a gravitáció) örök. Nem is értjük, hogyan lehet még Magyarországon szavazati joguk a nőknek.

A másik pont, amelyet a „Fidesz-KDNP” (ami Orbán Viktor egyik álneve; a másik „Mészáros Lőrinc”) kifogásol, az a VII. fejezet, amely a „migrációval és menekültüggyel” foglalkozik.

A VII. fejezet azt kéri a tagállamoktól, hogy – különösen indokolt esetekben és összhangban a tagállamok belső jogával – lehetőleg kedvezően bírálják el a már befogadott menekültek hozzátartozóinak kérelmét, különösen ha ezek a családtagok is fenyegetettek.

De ami itt (az Isztambuli Egyezmény elfogadásakor, kilenc esztendeje) még újdonság volt (azóta ratifikálta Albánia, Bosznia-Hercegovina, Ciprus, Észak-Macedónia, Észtország, Görögország, Grúzia, Horvátország, Lengyelország, Montenegró, Románia, Szerbia, Szlovénia, Törökország, nem éppen politikailag korrekt skandináv vagy Benelux-államok), az már nem az, de talán a mindig álmélkodásra késztető Magyarországon talán mégis az.

Ugyanis az Isztambuli Egyezmény VII. fejezete a menekültstátusz megadásának kritériumai közé fölveszi a folyamodó eredeti tartózkodási helyén szisztematikusan alkalmazott (társadalmi) nemi alapú hátrányos megkülönböztetést, üldözést, bántalmazást, életveszélyt. Idézem a fogalmi szempontból döntő 60. cikket a maga teljes egészében:

„1. A részes felek megteszik a szükséges jogalkotási vagy más intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi egyezmény 1. cikke A. részének (2) bekezdése szerinti üldözés egyik formájaként és a súlyos sérelem olyan formájaként legyen elismerhető, amely kiegészítő/szubszidiáris védelmet tesz szükségessé.

2. A részes felek gondoskodnak arról, hogy az említett egyezményben felsorolt összes ok a [társadalmi] nemekhez kapcsolódó szempontokat figyelembe vevő értelmezést kapjon, és hogy azokban az esetekben, amikor azt állapítják meg, hogy az üldözéstől való félelem egy vagy több ilyen okból fakad, akkor a kérelmezők a vonatkozó alkalmazandó okmányoknak megfelelően menekült jogállást kapjanak.

3. A részes felek megteszik a szükséges jogalkotási vagy más intézkedéseket, hogy a [társadalmi] nemekhez kapcsolódó szempontokat figyelembe vevő befogadási eljárásokat és támogatási szolgálatokat alakítsanak ki a menedékkérők számára, továbbá [társadalmi] nemi alapú iránymutatásokat és a [társadalmi] nemekhez kapcsolódó szempontokat figyelembe vevő menekültügyi eljárásokat dolgozzanak ki, ideértve a menekült jogállás meghatározását és a nemzetközi védelem kérését is.”

Tehát az Egyezmény arra kötelezi a „részes feleket” (a részvevő tagállamokat), hogy dolgozzanak ki saját belátásuk szerint, belső jogukkal összhangban olyan intézkedéseket, amelyekkel az üldözést, bántalmazást, megalázást, személyi szabadsággal ellenkező jogállást stb. eredeti tartózkodási helyükön (társadalmi) nemi hovatartozásuk miatt elszenvedni kénytelen személyek (mindenekelőtt: nők) épp úgy menekültkénti védelmet élveznek, mint a vallásfelekezetük, etnikumuk, politikai meggyőződésük miatt diszkrimináltak.

Itt a magyar államnak (ill. jelenlegi, szélsőjobboldali vezetésének és országgyűlési többségének) állítólag csak a menekültstátusz mint olyan ellen van kifogása, nem mondhatni, hogy kifejezetten szimpatizál a kikényszerített gyermekházassággal, a kényszerprostitúcióval, a nők korbácsolásával, a klitorisz kimetszésével, a nők személyi mozgásszabadságának korlátozásával (purdah), foglalkozási tilalmakkal, politikai jogok megvonásával, a legalizált leánykereskedelemmel stb. Nemcsak nőket és kislányokat, hanem férfiakat és kisfiúkat se akar az országba beengedni – kizárólag gazdasági okokból esetleg, de emberi jogi okokból SOHA – , és a menekültstátuszra érdemesítő jogcímek szélesítését nem tűrheti.

Kérdés azonban, hogy voltaképpen mi az uralmon lévő hatalmi tömb voltaképpeni nézete a nőkérdésről.

Tudjuk, hogy az olyan mitologémák mellett, mint „Soros”, „migránsok”, „Európa”, „liberális” – amelyek a valóságtól égi messzeségben a mozgósítási kürtszó és dobpergés lelkesítő és megfélemlítő szerepét alakítják – a „dzsender” is a rendszer egyik harci riadója.

A „dzsender” az uszító szélsőjobboldali bulvársajtóban azt jelenti, hogy a zöldkommunista, szélsőliberális, illuminátus buzimarxisták szerint a nemek között nincs különbség, a lány fiú, a fiú lány, mindenki queer meg transz, és „ezek” lebeszélik a fiatalságot (Saul Alinsky és Srđa Popović képzelt ujjmutatása nyomán: ez a két ember a maga fantáziáival a magyarhoni fassajtó agyára ment) arról, hogy unokákat szüljenek büszke fajunknak.

Természetesen mindig lehet találni propagandacélokra humortalan, túlzó marhákat, pl. akik életcéljuknak az uniszex vécéföliratokat lelik meg – erről a lenyűgöző büzér témáról (a „büzér” szó nem is oly rég még közismert szó volt) sok száz cikket szerzett a nemzeti közírászat – , de itt sajnos nem élcekről, hanem komoly, sőt: tragikus beszédtárgyakról kell értekeznünk.

Hiszen éppen a héten vetemedtek rá a kormányzó szélsőjobboldal politikai vezetői és az államapparátushoz tartozó publicistái, hogy a női nemmel – különösen a női nem intellektuálisan és politikailag elferdült egyedeivel – szembeni férfias undoruknak poétikus hangot adjanak.

A 2-vel kezdődő személyi számmal megbélyegzett népegyének halmazának azok a részhalmazai, amelyek nem a fajhímek hű és engedékeny hitveseinek hivatását töltik be közmegelégedésre, mindennemű transzgresszív vágysóhajok nélkül (vagy ha mégis, akkor halkan), másodrendűségükért elpáholtatásban részesülnének, ha nem lenne az etnomaszkulin organikus elit oly nagylelkű, mint amilyen.

A nőgyűlölet és a homofóbia megdöbbentő mértékben hasonlít kulturálisan az etnicizmushoz és a rasszizmushoz. Amikor a Magyar Országgyűlés elnöke – és nyomában a szélsőjobboldali álhírlapírók és fajtaspecifikus igricek hada – korábban azt mondta, hogy az értelmesebb ho-mo-sze-xu-á-lis tudja magáról, hogy másodosztályú élőlény, így hát jámborul meghúzza magát, akkor egyben fölállította a magyari nemzetpolitika alapképletét: ha a némber befogja a lotyka pofáját, akkor megúszhatja nagyobb verés nélkül; ha a zsidó nem akarja a magyar kultúrát „vezetni” (vö. Németh László: „Faj és irodalom”, 1927, mostanában közölte újra Bayer Zsolt a blogján, ami nagyon hasznos), értsd: nem akar magyar értelmiségi lenni, hanem amolyan nemzetiségi, akkor egye fene, élhet (már ami maradt belőle) meg kivándorolhat; ha a cigány nem panaszkodik, mert jogsértő módon elvették tőle a jussát, akkor még csak le se csukják; ha az Európai Unió nem emberijogozik itt nekünk, akkor isten neki fakereszt, zsebre tesszük a pénzét; ha szembeszegülnek a szabadsággal meg a színesekkel meg a csajokkal meg a buzikkal, akkor még a szlávokat se tekintjük négernek (amit, entre nous soit dit, megérdemelnének).

A lényeg az, hogy az ilyen államban, mint a mai magyar, csak a hierarchia elismerése, a megalázottak meghunyászkodása nyújt életjogot. Mert csak ez természetes.

Következésképpen

a mai magyar állam egyik, ha ugyan nem a legfőbb ellensége a feminizmus.

A feminizmus ugyanis (és persze nem minden feminizmus, amit annak neveznek tájékozatlan emberek) abban különbözik sok más egyenlőségi törekvéstől, hogy nem kér elnézést, és nem méricskél. Nem arra törekszik, hogy a nőknek épp annyi joguk legyen, mint a férfiaknak (hiszen a legtöbb szabadságtörekvés szubsztanciája, hogy ezek a dimenziók mechanikusan nem összemérhetők), hanem arra, hogy ne kelljen a heteroszexista rangsorokkal törődni, még annyira se, hogy áthangoljuk őket. Minden efféle rangsor hitvány.

Azok, akiknek a társadalmi együttélés mintája az uralom, attól rettegnek, hogy az egyenlőség nem egyenrangúságot jelent, hanem az ellenfél rémuralmát. Szüfrazsettek fognak uralkodni! Melegek fognak uralkodni! Cigánylányok fognak uralkodni! Franciául fogja olvasni a fiam Lukács György korai esszéit!

De egyelőre ők vannak hatalmon. Eredményesen hitetik el férfiak millióival, hogy a feministák az ellenségeik – ahogy hallottam ezt negyven éve az egyik leghíresebb magyar írótól – , az „intellektuális herélők”.

A hatalmon lévők rettegését mindig csak kegyetlenséggel és terrorral tudták eloszlatni a hatalmas rettegők.

Istenem, ki fogja megvigasztalni az elnyomókat?

(Mérce)

 

2020. május 6.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Húsz éve (4. rész)

Közgazdasági bravúrjaimról bárki tudomást szerezhetett, ha elolvasta a Bódis-cukrászdáról szóló eddigi élményfoszlányaimat. Az üzleti partnerek megválasztásában >

Tovább

Amiről nem beszélünk...

A kommunikáció először arról szólt, hogy tragédia előtt állunk, egy hónappal később pedig, hogy minden a >

Tovább

Keresik az ajándékot

Eluralkodtak a minden nagyobb szenvedély nélküli, intelligens, művelt és óvatos szeretők. Megcsodálom őket, ám sajnálom, hogy >

Tovább

Húsz éve (3. rész)

Az ünnepélyes megnyitás után azonnal beütött a ménkű: Bogár Laci és neje (a partnerek) úgy gondolták, >

Tovább

Szerbia nem demokratikus ország

Amennyiben nem lesz biztosíték a szabad és tisztességes választási kampányra, a választások legitimitása elkerülhetetlenül kérdésesé válik. >

Tovább

Szabadulás Trianontól

Nincs más a magyar nacionalizmuson kívül. Csak versengő nacionalizmusok vannak. Két kirekesztő diskurzus verseng egymással: az >

Tovább

Az idegen nő

Az idegen nő egyszerre vonz és taszít. Felcsillant a szemem, amikor Tišma-regényben feltűnt Dornstädter kávéház. Ugyanott >

Tovább

Soknyelvű ország – egynyelvű álom és emlék(mű)

A mesterséges nevek százai azonban bekerültek az Akadémiai Nagylexikonba, emiatt tévelyegnek úttalan utakon a magyar GPS-t >

Tovább

Trianon és a VMSZ

Nem tűnik ki az sem, a Fidesz hogyan tekint arra, hogy stratégiai partnere, a Vajdasági Magyart >

Tovább

Húsz éve (2. rész)

Folytatom a Bódis cukrászda 2.0 történetét. Az első részben arról volt szó, hogy miként került vissza >

Tovább

Húsz éve (1. rész)

Valami ciklikusság nyavalyog velem az utóbbi néhány évtizedben. Néhány hete volt 30 éve, hogy megszültük a >

Tovább

Magyarok a Vajdaság „aranyidejében”

A vajdasági magyar nyilvánosságban ma alig akad kritikus hang. Magyarország valójában több tekintetben visszafoglalta a területet, >

Tovább