2020. október 31. szombat
Ma Farkas, Rodrigó, Wolfgang névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Szabadság és járvány

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Szabadság és járvány

A fölhatalmazási törvény 2020. március 30-ai parlamenti megszavazását, majd kihirdetését a jelek szerint a magyarországi közvélemény némi ambivalenciával fogadta. A meglehetősen gyönge átlagminőségű ellenzéki pártok kivételesen elvszerű és következetes magatartását az ellenzéki értelmiség jeleseinek tamáskodó fejcsóválása, hümmögése és korholása üdvözölte. A válságok idején nem szokatlan „most hagyjuk a formákat és közjogi finomkodásokat, és oldjuk meg a valóságos problémákat” jellegű beszédmód (amellyel tömeges kivégzéseket is lehet igazolni kedvező körülmények között) ma is használatos. Tamás Gáspár Miklós (Mérce):

Bár az az előítélet, amely szerint válságban mindig minden hivatalban lévő kormánynak sikere van, nő a tekintélye, történetileg nézve egyáltalán nem igaz. Járványok gyakran vezettek fölkelésekhez (koleralázadás, 1831, bár ezt a legsötétebb babona okozta); a mostaninál sokkal súlyosabb spanyolnátha-járvány (állítólag húszmillió halott) az első világháború után nem tartóztatta föl a forradalmakat: mert a forradalmak amúgy is napirenden voltak. Ma – nagyjából négyszáz esztendeje először – nincs számottevő rendszerellenzék, nincs az uralkodó hierarchiát átfogó kétellyel és gúnnyal kezelő, kezdeményező, újító, a hatalmat önérzetesen és bizakodva széttörni tervező ellenhatalmi „elit”, mint az értelmiség volt Descartes-tól 1989-ig, tehát a válság – összhangban a pesszimista bölcseleti és világnézeti kordivattal – a tekintélyt erősíti; a tekintély ellen csak a sötét, regresszív és retrográd téboly, a rémmeséket sikoltó paranoid reakció emel szót.

Ahol nincs fölvilágosodás és nincs szocializmus – mint a gondolkodás valóságos alkatrésze –, ott ez lesz a lázadás formája.

Annak a lázadásnak, amely mögött van társadalmi és gondolati erő, a fő módszere az analízis és a kritika; ha belekeveredik a paranoid mítosz, ami előfordul, az hiba. A lázadás lényegisége nem tévesztendő össze a radikális mivoltával. A fölvilágosodásnak (és belső, rousseau-i ellenzékének) számtalan irányzata és áramlata volt, de az egyházzal és a monarchikus-arisztokratikus renddel szemben – nyíltan vagy burkoltan, elvszerűen vagy ravaszkodva – egységes volt. A kivételek látszólagosak. II. József is tudta, hogy az arisztokratikus rendnek, a jobbágyságnak, a felekezeti megkülönböztetésnek, a testi fenyítésnek, a vallás (teológia) tudomány fölötti uralmának stb. mennie kell, mindezt hathatósan elő is segítette, de ő inkább forradalmi diktátor volt, mintsem császár.

A lényeg az, hogy az ész különféle diskurzusait a tekintély ellen használó embercsoportok ellenhatalmat jelentettek a korábbi modern társadalmakban (nem „egy véleményt a sok közül”). Nyugat-Európában a szocializmus soha nem jutott hatalomra, de a francia forradalomtól a XX. század végéig döntő befolyást gyakorolt az államéletre mindenütt, kivéve persze a fasiszta államok kurta fénykorát. A munkásmozgalom párhuzamos hatalma (különféle mértékben) realitás volt, amellyel konzervatív rendszereknek – Bismarcktól de Gaulle-ig – számolniuk kellett, számoltak is.

Semmi ehhöz hasonló nem észlelhető ma.

A kapitalizmus – ahogy egyszer írtam – ma betölti a teljes horizontot, ami még soha nem esett meg korábban. Jobbra korlátozta a trón és az oltár (ill. ideológiai utódai), balra a szocializmus (a munkásmozgalom). Mindkét korlát elkorhadt.

Ebben az előzmény nélküli – ijesztő pompájában csak pár éve kibontakozott – helyzetben a korábbi diktatúrák által elpusztított (vagy létre se jött, vagy kulturális önállóságától rég megfosztott) polgárság nélküli polgári társadalomtól várják el az önvédelmet, sőt: a nem polgári szférák védelmét, ami (lássuk be) nem túl realisztikus nézet.

Mindezt Kelet-Közép-Európában súlyosbítja a különösen nálunk súlyos filozófiátlanság és elméletellenesség, amely a dolgok végiggondolatlanságából, pontosabban: a végiggondolásuktól való vonakodásból, végső soron: a gyarmati jellegű őszintétlenségből, színlelésből, irigység és szolgalelkűség elegyéből keletkezett, ez ressentiment (zúgolódó neheztelés), ami mindig jelen volt, de nem volt ennyire domináns. A reformkor, a forradalmak, az 1947/48-i álgyőzelme (végső soron: egyszerre emancipatív és represszív állammá változtatása) előtt hősies és önföláldozó munkásmozgalom, az inszurgens értelmiség évszázada: abban a korban nem ezek a társaslélektani, morálpszichológiai elemek domináltak, bár az uralkodó osztályból nálunk mindig hiányzott a nagyság. (Abban van nemeslelkűség és lovagiasság, hogy gróf Teleki miniszterelnök öngyilkosságot követ el, mert a magyar állam szószegő katonai támadást követ el Jugoszlávia ellen, de nagyság nincs benne, hogy ezt akkor követi el, amikor az egész – irredentizmusra és a szomszéd népek iránti következetes gyűlöletre, no meg antiszemitizmusra alapozott – közéleti pályájából fakadó logikus következtetéseket vonják le az ő szellemében alárendeltjei, politikai szövetségesei és a kormányzó.)

Ha tehát itt a polgárságpótlék – többnyire másutt is csak ez van, ez nem magyar sajátosság, csak a dolog mértéke – a „liberális demokráciát” akarja megvédeni, akkor szembe kellene néznie e konstrukció nehézségeivel, és elég szomorú, hogy ezt nekünk kell helyette megtennünk, akik nem vagyunk se polgárok, se polgáriak, noha a polgári kultúra kényszerű, ám nem hálátlan örökösei.

Demokrácia

A demokrácia gondolata – hiszen az amerikai hatásra „liberális demokráciának” elkeresztelt szisztéma voltaképpeni neve „képviseleti kormányzat” (representative government), amely az európai kontinensen a XIX. században az „alkotmányos jogállam” alakját öltötte – természetesen ellentétes avval, amit „liberális”-nak szoktak nevezni. Persze nem azért, amiért ezt az antiliberális ÉS antidemokratikus szélsőjobboldal is emlegetni szokta, amióta illiberálisként, ám „plebiszcitárius demokrataként” illegeti magát.

Hanem azért, mert (amint Jacques Rancière igen éleselméjűen az eszünkbe juttatta) a demokrácia alapeszméje a szó jelenkori értelmében hatalom- és államellenes.

Ugyanis az athéni demokráciában – minden demokrácia városállami, pontosabban városköztársasági: több ezer évig a szabad, körülfalazott város jelentette a szabadságot, a nagy territoriális (nagybirtokokra és zsoldoshadseregre támaszkodó) monarchia pedig a zsarnokságot: demokrácia csak kis közösségekben létezhetik – a politikai, katonai döntéseket a népgyűlés hozta meg, amelynek tagja volt minden szabad férfi (azaz nemcsak nem rabszolga és nem idegen, hanem aki nem banauszosz, azaz nem kell a megélhetésért dolgoznia, ami függőséget jelent; kétségtelenül a kenyérkereset [a bérmunka] és a szabadság kizárja egymást). A gyűlést nem korlátozták alkotmányos szabályok, a szabad közvélemény akárhogyan dönthetett, bár a honpolgároknak voltak kötelezettségeik: kötelesek voltak beszélni (hozzászólni a gyűlésben), kötelesek voltak állást foglalni minden konfliktusban (akik viszályban nem ütöttek pártot, azokat száműzték a városból!), és persze kötelesek voltak a háborúban küzdeni.

Az Orbán-kormány belhoni és a tekintélyi állam más, külországi hívei azt a struktúrát nevezik demokráciának, látszólag okkal, amelyben a többség dönt; ez helyes. Csakhogy ez a döntés a demokráciában úgy megy végbe, hogy nincs állam, nincs állandó vezetés, csak a folyamatosan megbeszélő, döntő, vitázó közösség van.

A magyarországi jobboldali sajtó egyfolytában azt írja, hogy a kormány bírálói nem tisztelik a magyarok demokratikus akaratát, amellyel megválasztották az Országgyűlés többségét, tehát a kormányt. Ám a demokráciában nincs képviselet, nem választanak kormányt, amely a képviseletből származnék. A demokrácia: önkormányzat, autonómia.

(Semmilyen kormány többsége nem lehet „demokratikus” többség.) A demokrácia lényege, hogy a szabadok közössége – amelynek a határairól szólva mellőzzük a történetietlen, anakronisztikus ítéleteket – fölött nincsen autoritás, a klasszikus republikanizmus szubsztanciája a politikai egyenlőség. Állandó – vagy hosszú időre megválasztott – , elkülönült, intézményesült képviselet: a demokrácia ellenkezője.

A klasszikus republikanizmus (demokratizmus) fő képviselője, Rousseau, nem véletlenül írta könyveiben a neve alá, hogy „genfi polgár” (ez volt a „nemzetisége”): a kis városi közösségek életformája az ókorban, középkorban, reneszánszban – és harcuk lényege a területi monarchiákkal – a demokrácia volt, amelyből hiányzott a liberalizmus egyik legfontosabb vonása: a magánélet védelme, hiszen a közéleti elkötelezettség és a közügyek minden magánüggyel szembeni előnyben részesítése Athén óta a honpolgárság definíciója. A köztársasági honpolgár kötelessége volt a politika (olykor a [természetesen] nem javadalmazott hivatalviselés a tisztségek rotációjának keretében), a versengő és élvező testgyakorlatok, a színház, a vallási szertartások, a katonáskodás és háborúzás (katonai dicsőség, versengés, testi erő), a tudomány és filozófia és a zene művelése (a tehetség kultusza), a szabad racionális és testgyakorlás (a férfiszépség nagy becse), az ékesszólás (és a szónoki hírnév keresése), a nyilvános dialogikus elmélkedés. Magánynak, intimitásnak, bensőségnek nincs sok nyoma. Az élet nyilvános és veszedelmes, parázs veszekedésekkel és cselszövényekkel teli, a közösség etikai kényszer, az állásfoglalás, vita, viszály állandó és intenzív. Nincs állam. Nincs hatóság. Nincs állandó törvény. Nincs személytelen, ám földi tekintély. (A bölcsek tekintélyének tisztelete önkéntes és csekély.) A tulajdon nem szent. A közösség közcélokra elkobozhatja bárkinek – persze gazdagoknak – a vagyonát. Tehát a szó mai értelmében vett hatalom a demokráciában tilos.

A klasszikus republikanizmus (a városköztársasági demokratizmus, egyenlőségi és honpolgári gondolat) a modern korban nem létezik, tehát a „demokrácia” se létezik, legföljebb a kommunista és anarchista utópiákban – ezt helytelenül „közvetlen demokráciának” nevezik, mintha lehetne másféle demokrácia, ami képtelenség – , a nép állam és permanens „jog” nélküli önkormányzása (együtt a nagyon súlyos közösségi kötelezettségekkel és terhekkel) még szavakban is alig jelenik meg; a „demokrácia” terminus modern használata tiszta visszaélés.

Képviselet és alkotmányosság

A nagy területi államokban létrejött „szabad”, „köztársasági”, forradalmi-polgári rendszereknek más módot kellett választaniuk, amennyiben az egyes emberekre, csoportokra, közösségekre nehezedő intézményes kényszer súlyát akarták csökkenteni. Azt a kései utódjaiknál őszintébb és realistább alapítók tudták, hogy a hatalom átruházása megválasztott képviselőkre és a „végrehajtó hatalom” közülük kiválasztott vezetőire, akik „legitim” módon irányítják a közigazgatást, az erőszakszervezeteket, elosztják a befolyt adójövedelmet belátásuk szerint stb. – tekintet nélkül a választás esetleg méltányos és szabad jellegére – épp úgy zsarnoksághoz vezethet az államgépezet révén, mint az örökletes monarchia, föltéve, hogy ez az államgépezet erős és egységes.

Éppen ezért megkísérelték, hogy az idők változásától és az érdekek széttartó jellegétől, a hatalom megrontó jellegétől – ami az emberiség alapvető tapasztalata, s amelynek az ősidőktől hatalmas a prófétai, tragikus és szatirikus irodalma – lehetőleg érintetlen, személytelen hatalmat állítsanak a hatalom fölé, amely örökre garantálja a nép és az egyének szabadságát; ez a jog, amelyet a képviseletre átruházott (delegált, divesztált) közhatalom nem változtathat korlátlanul, amit örökérvényű dokumentumok univerzális érvényével próbáltak kijátszani (ennek a neve a mai németországi alkotmányban az Ewigkeitsklausel). Ilyen az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és Alkotmány és a példáját követő alkotmányok, nemzetközi egyezségokmányok, emberi jogi nyilatkozatok és hasonlók, amelyek elvben érinthetetlennek és kötelezőnek számítanak. Külön hatalmi ág – amely nincs alárendelve se a törvényhozó, se a végrehajtó hatalomnak – , a független bírói kar esküszik föl az alapjogok szentségére, és ítél meg mindent az alapító dokumentumok (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért „alkotmányoknak”) alapelveiből kiinduló logikus-racionális értelmezéssel, amely megdönthetetlen.

Természetesen mulandó emberi bölcsességgel nem lehet az örökkévalóságnak törvényt alkotni, és a rendszer ismeretes hibái – főleg az, hogy ezen a módon nem lehet politikai egyenlőséget és társadalmi igazságosságot létrehozni – kihívták az ellenállást és a másfajta szabadságkoncepciók (mindenekelőtt az állam – az intézményes kényszer – eltörlését szorgalmazó és autonómiát ígérő, „baloldali” politikai filozófiák) versenyét, majd a heteronómiák és a közösségi harmóniával kecsegtető nem helyi, hanem nagy tömegű etnikai szolidaritások „jobboldali” támadását.

Itt most (terjedelmi okokból) eltekintek a természetjogra alapozott rendszer – az emberi jogok történeti-civilizációs pozíciótól, státusztól és presztízstől, azaz a társadalomtól, sőt: a pozitív jogtól függetlenül mindenkit megilletnek – gyakorlatában sűrűn előfordult képmutatások és visszaélések fölemlegetésétől, amelyek köztudomásúak, ám az elvekről nem nyújt fölvilágosítást a megszegésük, bármennyire ellenkezik is ez a zsurnalisztikai rutinnal. Ez minden politikai filozófiára igaz, nemcsak az ún. polgári forradalom kísérleti képzeteire.

Fölöttébb érdekes, hogy az emberi jogok teóriája mint utópia – holott az elv már réges-régen hivatalosan fönnállt akkor, sőt: in abstracto kötelező volt az Egyesült Nemzetek Szervezetének minden tagállamában, mint ahogyan ma is az – újból komoly lázító erővé erővé vált az 1960-as években a posztsztálini Szovjetunióban, majd más reálszoc államokban is.

Csinos paradoxon volt, hogy a szovjet rendszerű országokban gyakran elmegyógyintézetbe csukatták az emberi jogok tevékeny híveit, mintha ez az elképzelés pszichotikus téveszme volna. Sőt: a Brezsnyev-kurzus (akárcsak a Bourbon-restauráció ultrakatolikus reakciósai) az emberi jogokat rejtélyes világösszeesküvés (jobb esetben nyugati befolyás) eszközének tekintette, amellyel alá akarják ásni a szovjet állam egységét és hatékonyságát.

A Bourbon-restauráció iszonyatos ideológusai azért szofisztikáltabbak voltak: ők azt mondták, hogy az emberi jogok alanya, az elvont és egyetemes ember nem létezik (legföljebb mint zsidó), a valódi ember begyökerezett, beágyazott, történelmi-kulturális sajátosságaiban és rendi hivatásában megtestesülő, a hagyományában föloldódó szellem, amelyet a tekintély definiál, amelyben hisz, és í. t.

A magát kommunista- és szovjetellenesnek tekintő jelenlegi (2020) magyarországi rezsim Brezsnyev, Andropov, Csernyenko szellemében (kalapemelés de Maistre, de Bonald, Donoso Cortés urak őkegyelmességének is) ugyancsak fajtaidegennek (artfremd) nyilvánítja azokat az emberi jogi (jogvédő) egyesületeket, amelyek a legelőször és a legbátrabban szálltak szembe a sztálini gyökerű szovjet diktatúrával, s amelyek szemében a gyökértelen, kozmopolita judeoliberálisok, leszbikus feministák, a kerékpárgyártó-ipar által fölheccelt környezetvédők, a rendetlen ösztöneiktől és démonaiktól begőzölt destruktív kultúrmarxisták és judeobolsevisták, a szabadkőművesek és illuminátusok által lefizetett (gay lib) katolikus és lutheránus egyház társaságában a jogvédők azok, akik a „jól ismert” érdekek hasznára az organikus nemzeti államot óhajtják fölszámolni.

Természetesen azért, mert az emberi jogok doktrínájának ilyen alávaló ellenfelei voltak és vannak, akik a jogvédőket sok évre kényszermunka-táborba szokták volt záratni, ma pedig rágalomkampányokkal („Soros!”) próbálják tönkretenni őket, még nem biztos, hogy az elmélet érvényes. Nem erről van szó most, hanem arról, hogy mi történik – immár nem először – akkor, ha a képviseleti-alkotmányos-jogállami rendszer fölbomlik, méghozzá (egyéb lehetőség híján) ellenforradalmi, autoritárius, represszív módon.

Itt azért futólag két másik klasszikus kérdést kell szemügyre vennünk. Az egyik a demokrácia elleni szemrehányás, a másik a képviseleti-jogállami rendszerrel kapcsolatos kétely.

A demokrácia máig legnagyobb hatású bírálója Platón, akinek a gyönyörű, lenyűgöző párbeszédeit olvasóink bizonyára jól ismerik.[1] Platón demokráciakritikája önmagában hagyomány, amely két folyóágra bomlik, de a forrás közös. Az elkülönült szakszerű igazgatás (állam) helyett a közösség nem hozhat kompetens döntéseket szakismeretek híján olyan kérdésekben, amelyekben a többség véleménye nem dönthet, hanem a csak tudományosan (filozófiailag) megismerhető tárgyi igazság, amelyről az informálatlan laikusok nem tudhatnak megfelelő ítéletet formálni. A közvélemény, amelyben szónoki eszközökkel szereznek többséget bizonyos honpolgárok, irracionális. Szenvedélyek, érdekek, bosszúvágyak, sértett önérzetek, gőgök, előítéletek, szeszélyek, múló hangulatok irányítják: erre nem lehet rábízni a Város sorsát. A demokrácia úgyszólván episztemológiai okokból képtelenség. A filozófusoknak (tudósoknak) kell uralkodniuk.

A fölvilágosodás ezt a képet még általánosította is, amennyiben föltételezte, hogy nemcsak a demokráciában, hanem a vallás, az egyház irányította monarchiában és egyéb berendezkedésfajtákban is irracionális a közvélemény, amelyet a tudatlanságon, az indulatosságon és a társadalmi előítéleteken kívül még a korlátozó hatósági beavatkozás (cenzúra, hitoktatás, katonai nevelés) is sújt. Ámde mivel a bölcsek, filozófusok, tudósok – és képzett államhivatalnokok vagy az ismeretszerzésre ráérő nagyurak – valamivel jobban alátámasztott nézetei se biztos igazságok (aminek az emberi gyarlóságon kívül a hierarchikus függőség, konformizmus, szolgalelkűség, szóval félelem is az oka), ezért Platón javaslata problematikus.

De Platón természetesen nem pusztán „a filozófus királyok” gondolati kiindulású uralmának „programját” terjesztette elő – ami önmagában lehetetlen és céltalan lett volna – , hanem egyben a kommunizmus[2] hipotézisét is a magántulajdon megszüntetésével, amely kiiktatja evvel az irracionális versengő szenvedély fő indítékát. Minden racionális utópiának (pontosabban: a racionális irányítás minden utópiájának) bevallott vagy titkos korolláriuma a magántulajdon tilalma.[3]

Az egyetlen lehetőségnek az látszik, ha a közvéleményt fölszabadítjuk mind a szenvedélyek rabságából (tudományos-filozófiai és erkölcsi neveléssel), mind pedig a konformizmus szolgaságából azáltal, hogy az ész és a kritika számára hozzáférhető szabad nyilvánosságot helyezzük a nyers, szenvedély- és érdek vezérelte közvélemény helyébe, biztosítjuk a vita és a kritika örök szabadságát, amely módot nyújthat rá – nem biztos, de lehetséges – , hogy az igazságkeresés, a tárgyilagosság, a tekintély- és bálványimádat elvetése legyen a politikai és morális dilemmák eldöntésének módszere is. Ha az emberiség mint olyan, ha a politikai közösség mint olyan fölvilágosult, annyiban racionális legalább, hogy hajlandó átgondolni az ellenérveket és nem üldözi hangoztatóikat.

Érdekes módon ez a szerény elképzelés, amely utat kívánt nyitni a jólétnek, a társadalmi igazságosságnak, a toleranciának (mármint az állami ideológiai üldözés megszüntetésének), a békének és í. t., sokak számára utólag „arisztokratikusnak” tetszett, mert az autentikus szenvedélyek, kegyeleti és hagyománytisztelő érzelmek, szeretetek és gyűlöletek kifejezését racionális kritikájával korlátozná, és evvel csökkentené mindennek a befolyását, ami valódi, ami pszichológiailag mély, mindent, ami spontán s egyben mindent, ami örökölt, ami meghitt, ami otthonos, ami régről ismerős, ami az ősökhöz és a szomszédokhoz fűzi az embert. Milyen szabadság az, amelyben hidegen fölül kell bírálni mindent, ami az embernek kedves.

Erre a francia forradalom diadala, kudarca és a forradalmi nemzedék máig visszhangzó csalódása után a liberalizmus válaszolt. Mondván, mindenkinek joga van a nézeteihez és az előítéleteihez, nincs értékesebb és értéktelenebb hit – vagy ha van, a közösségnek, a politikának nem lehet köze hozzá, nem állhat magasabban, mint bármely hit – , a csekély térre szorított állam egyeztessen az érdekek között, akadályozza meg, hogy a szenvedélyes csoportok agyonverjék egymást, s különben őrizze a békét és állítsa helyre a porladó emlékműveket, az érdekek majd valahogy kiegyenlítik egymást, és a békében az indulatok lehűlnek: az avarra hulló könny a kis erdei kunyhó küszöbén ér annyit, mint a tudós laboratóriuma, minél kevesebb dolgot kell közösen elhatározni, annál nagyobb a boldogság esélye. A kontinentális (francia és német – és magyar) liberálisok nem fölvilágosítók voltak, hanem romantikusok, az ész forradalmi büszkeségétől épp úgy rettegtek, mint az érzelem ugyancsak forradalmi gőgjétől.

A történelmileg rendelkezésünkre álló polgári szabadságeszmék problematikussága (amely nemcsak a tőlük elválaszthatatlan kapitalizmus hírhedt „ellentmondásaiból” fakad), mint látjuk, tény – a meg nem választott, a csak lelkiismeretükre és jogdogmatikai tudásukra támaszkodó, a nép szenvedélyeitől független bírák arisztokratikus hatalombitorlásának vélelme is általános, az alkotmányhit, amelyen már Bölöni Farkas Sándor csodálkozott (Útazás Észak Amerikában, Kolozsvár, 1834), csak amerikai sajátosság stb., stb. – , megdöntésük pusztán a tekintélyuralom és az elnyomás kedvéért mégis igen különös, hiszen a legtöbb régi (majd mindig vallásos) kultúra a legmerevebb hierarchiát is mindig a szabadság ígéretével igazolta még az eretnekek alatt ropogó máglyák tövében is, legalább a túlvilágon. A vigasz nélküli elnyomás a legújabb kor sajátossága.

Fasizmus?

Több, nagyjából a nemzedékemhez tartozó közéleti személyiség mondotta mostanában, hogy Orbán miniszterelnök szakítása az alkotmányos renddel – pláne a Hitler teljes hatalomátvételét lehetővé tévő „fölhatalmazási törvény” (Ermächtigungsgesetz, amelynek sajnos vannak tartalmi párhuzamai is a hírhedt törvénnyel, amelynek az évfordulóján [!] terjesztették elő ezt a mostanit) mérgezett neve alatt – valamiképpen fasiszta jellegű.

A fasiszta még ma is az egyik leghatásosabb szitok, és sokunknak van szitkozódni kedvünk, de ez a párhuzam fölületes.

A posztfasizmus, amely korunk jellegzetessége persze fönnáll, de jellemzője nem a totális állam és a fegyveres diktatúra. Általában megtartja az alkotmányos jogállam homlokzatát, amelyről Orbán Viktor most éppen leverte a vakolatot, de a mai Magyarországon nem cipelnek tízezreket börtönbe és gyűjtőtáborba, nincs vérengzés, bár a mai orbáni posztfasizmus kétségkívül neofasiszta, diktatúrás elemekkel is rendelkezik; ez azonban mind kevés még ahhoz, hogy (klasszikus) fasizmusként azonosítsuk.

Ennek könnyen átlátható történelmi okai vannak. Nagyon röviden összefoglalva több évtizedes búvárlataim következtetését:

a fasizmus leverte a győzedelmesnek látszó szocializmust – ellenfelei mindenekelőtt a kommunista pártok voltak és a zsidók, másodsorban a szociáldemokrácia, a liberális burzsoázia, az értelmiség, a sajtó, a katolikus egyház stb. – , ez volt történeti lényege és hivatása.

(Még a latin fasizmusok között is a legerősebb, a francia, középpontba állította a zsidókérdést: az olasz és ibériai eset kivétel, az osztrák, a magyar, a szlovák, a horvát, a román fasizmus mindenekelőtt antiszemita volt, nem szólva a legfontosabbról, a náci változatról. Ezt csupán az elterjedt magyar előítélet miatt szögezem le, pedig magától értetődik.)

Ehhöz meg kellett semmisítenie a liberalizmust és a jogállamot, azaz a polgárság politikai osztályuralmát, miközben megtartotta a kapitalizmust, a magántulajdont, de a deklasszált alsó középosztályból és a katonaságból toborzott mozgalmi, majd paraállami (Maßnahmenstaat) náci/fasiszta apparátus, részben a hadsereg kezébe adta a politikai, rendelkezési, közigazgatási, törvényhozó és bírói hatalmat, amihez nem kérte senkinek, tehát se a honi és nemzetközi burzsoáziának, se „a nyugati nagyhatalmaknak” a jóváhagyását.

Ebből csak háború és népirtás következhetett, hiszen – mint később a hidegháború alatt – a polgári rendszer fönntartásához szükség volt a kapitalizmus és a szocializmus erőinek egyensúlyához, amelyet a fasizmusok széttörtek. A fő csatatér, mint a francia forradalom és Napóleon óta mindig, Németország volt (és maradt máig), ahol a két, sok milliós támogatottságú, hatalmas mozgalmat (a Németországi Szociáldemokrata Pártot, a Kommunisták Németországi Pártját és fegyveres szervezeteiket: Reichsbanner Schwarz-Rot-Gold, ill. Rotfront, azaz Roter Frontkämpfer-Bund) ki kellett irtani. A nácik (és külhoni követőik) meggyőződése volt (amit a századforduló közép-európai, főleg német és osztrák ultrareakciós irodalomból vettek át a fasiszták Párizstól és Münchentől Jászvásárig [Iaşi] mindenütt, beleértve az olyan zsidó reakciósokat, mint Otto Weininger és Max Nordau), hogy a zsidók jelentik a – láthatatlan – kapcsot a fölvilágosodás utódai (a burzsoá liberálisok és a proletár kommunisták és szocialisták) között, aminek az oka az Európában gyökértelen zsidók asszimilálhatatlan, meg nem változtatható faji tulajdonságaiban rejlik, és csak ennek – a destruktív szellemnek mintegy „testet” nyújtó – elemnek a teljes, hiánytalan kiiktatásával (értsd: minden zsidó megölésével) lehet a Descartes-tól és Spinozától tartó modern fejlődést (a kapitalizmus és a technika megtartásával, ám hivatásrendi és faji ellenőrzésével) visszacsinálni. Igaza volt a fasizmus legnagyobb gondolkodójának, Carl Schmitt jogteoretikusnak, aki 1933. január 30-án, Hitler hatalomátvételének (Machtergreifung) napján lelkesen mondta: „Heute kann man sagen, dass Hegel tot ist.” („Ma elmondható, hogy Hegel halott.”)

Orbán Viktor és posztfasiszta követői még csak ott tartanak, hogy szerintük Kant halott (ez is nagyon pontos megállapítás: a mai – különösen az európai – jogi fölépítmény, a nyilvánosság elvének fókuszba állításával kantiánus árnyalatú, bár a [nép]jóléti állam vele összefüggő gondolata, ha Shlomo Avinerinek igaza van, hegeli eredetű). Ám adlátusai a radikális jobboldali sajtóban egyenesen – és kész örömmel – Carl Schmittre hivatkoznak anélkül, hogy megtennék a végső lépést Hitlerhez. A hivatalos „történetpolitika” és „irodalompolitika” exponensei ugyanakkor világossá teszik, hogy a történeti konfliktusban a tengelyhatalmak oldalán állnak, vö. evvel, Rooseveltről már nem szabad teret elnevezni Budapesten, és nemcsak a munkásmozgalom és a szellemileg ma megint rendkívül eleven marxi örökség számít a hatalmi/állami kultúra- és sajtóigazgatás számára halálos ellenségnek, hanem minden polgári áramlat is, kivéve a legelvetemültebb szélsőjobboldalt. Megfigyelhető a keresztyénséggel szembeni mély ambivalencia is, amelynek érdekes tünete a magyar állami propaganda folytonos pápagyalázó, valamint antikatolikus és antilutheránus gyűlöletrohama. Mindezeket látjuk, és ez bizony túlmegy a posztfasizmus húsz évvel ezelőtti definícióján, de még nem érkezett el – és valószínűleg nem is fog – a történeti fasizmus terrorjáig. (Amint a magyarországihoz hasonló többi rendszer se.) Erre ugyanis semmi szükség.

A történeti fasizmus elvégezte a maga munkáját, megakadályozta a nyugati szocializmus létrejöttét – elvégre ez volt a küldetése – , európai szocializmus nincs (e tekintetben a fasizmus leverése 1945-ben „fasizmustörténetileg” epizodikus), sőt: bizonytalan körvonalú, nem túl jelentős kis csoportoktól eltekintve európai zsidóság sincs, az európai fasizmusok utódainak nem nagyon maradt romboló munkájuk, most konszolidálniuk kell, természetesen nem a demokratikus utópia vagy az alkotmányos-jogállami konstrukció irányában, hanem az ellenkező irányban, a megszilárdult, konvencionális, rendtartó tekintélyi állam irányában, amelynek van világnézete (bár nem szisztematikus) – ennek a lényege az általam így elnevezett és jellemzett etnicizmus – , és amely a romákkal és a külföldiek bizonyos csoportjaival (a menekültekkel) szemben rendszerjellegű, etnikai-faji alapú hátrányos megkülönböztetést (diszkriminációt) alkalmaz bevallottan és nyilvánosan. De ilyet a legkülönfélébb rendszerű államok is – sajnos – gyakran megtesznek.

A vérengzés, a tömeges bebörtönzés és hasonlók (üdvös) hiánya abszurddá teszi az Orbán Viktor miniszterelnököt és autoritárius kollégáit Hitlerhez hasonlító túlzásokat – a problémák másutt vannak – , de itt már másról van szó, mint a közszabadságok korlátozásáról vagy akár fölfüggesztéséről.

Az alkotmányos rendszer vége

A koronavírus-járvány, úgy látszik, elkerülhetetlenné teszi a személyi szabadság, az egyéni szuverenitás – és általában a polgári „normalitás” – olyan mérvű korlátozását, amelyről egyébként ún. totalitárius államok se álmodhattak soha. Ám ennek a honpolgárok nem a hatóságoktól tartva engedelmeskednek, hanem (a jelek szerint indokolt) halálfélelmükben. A korlátozások rendszerezésében, jogi formába öntésében és főleg kikényszerítésében az állam játszik főszerepet, országonként különféle mértékben lépve túl a kormányzat szokásos hatáskörét, természetesen ideiglenes jelleggel. Van, ahol még parlamenti kontroll nélkül kibocsátott rendeletekre se nagyon volt szükség, köztük olyan államokban, amelyek nagyon szigorú intézkedéseket hoztak, amelyekkel (amennyire lehet) tűrhetően boldogulnak. De a legtöbb helyen megpróbálják a rendelkező és kényszerítő erőnek minél nagyobb részét a végrehajtó hatalom kezébe összegyűjteni.

Magyarországon a kormány amúgy is, eddig is Európában példátlan hatalmat halmozott föl, amint ez köztudomású, ráadásul Orbán Viktor megengedi magának a nyílt, nyilvános, sőt: kihívó törvénysértést is, amint ezt megtette a faji szegregáció miatt kárpótlásban részesített romák esetében, amikor bejelentette, hogy kormánya a bírói ítéletet nem fogja végrehajtani.

Az alkotmányos és parlamenti kontroll végsőkig gyöngítése mellett erre szolgált a médiák elsöprő többségének jobboldali kézbe vétele, az autonómiák – helyhatóságok, egyetemek, közületek, NGO-k stb. – eltörlése, szűkítése vagy folytonos támadása, egyszóval minden hatalmi rivális kiküszöbölésére való következetes és sikeres törekvés. Mindezek között az egyik legveszedelmesebb volt a rendszerváltás egyik bámulatra méltó (bár nyilván nem tökéletes) intézménye, az Alkotmánybíróság semlegesítése jogilag és személyzetileg. Az elismert World Justice Project kutatásába vont 128 ország közül a végrehajtó hatalom fölötti ellenőrzés tekintetében Magyarország a 108., miközben Kirgizia, Kazahsztán, Üzbegisztán jobban áll hazánknál – írja az Élet és Irodalomban Kozák Márton.

A mostani helyzetben a bíróságok bezártak (pl. szünetel a közigazgatási és munkaügyi bíráskodás!), a parlament aligha fog ülésezni, a helyhatóságok, polgármesterek fenyegetett helyzetben vannak (bár a hatásköreik átruházását a „védelmi bizottságokra” kénytelen volt visszavonni a kormány április 1-jén), a rendeleti kormányzást amúgy is lehetővé tette a katasztrófatörvény, az egészségügyi törvény és a veszélyhelyzetre megadott alkotmányos támogatás („különleges jogrend”), de itt nem pusztán a hatalomkoncentráció és az intenzívebb hatalomgyakorlás fokozása ment végbe, hanem valami más.

Mit jelent a „fölhatalmazási törvény”, amelyről még az országgyűlési szavazás előtt, azon melegében azt írtam, hogy ez „a diktatúra formális kinyilvánítása” (vö. Kim Lane Scheppele elhíresült cikkének frissített változatával)?

A határidő és mindenfajta más hatékony korlátozás nélkül bevezetett rendeleti kormányzás – akkor is, ha ezt egyszer majd valamikor föloldják, amikorra persze már az ország közigazgatása és politikai szerkezete ennek megfelelően átalakult – igenis diktatúra a szónak abban a speciális értelmében (ahogyan a diktatúrát egyébként Carl Schmitt is fölfogja), hogy a szuverén döntést végrehajtó államférfiút tettében nem korlátozza fölsőbbrendű jog, a jogot maga a szuverén döntés teremti. Az alkotmánynak, az alkotmányos uralomnak és a törvény uralmának (rule of law) fölszámolása a jogforrások hierarchiájának, értéksorrendjének, rangsorának az összezúzásával: ez teremti meg a diktatúrát, ugyanis függetlenül attól, hogy a nem törvényi rangú („törvénytelen”) rendeletek de facto és de iure megszegik-e az „alaptörvényt” és a Magyarországon hatályos nemzetközi jogot – megtehetik. Immár van valami az alkotmány fölött, és ez a kormány, végső soron Orbán Viktor akarata. Orbán Viktor eddig is – törvényekkel is – sűrűn megsértette az alkotmányt és a hatályos nemzetközi jogot, ami banális.

De a „fölhatalmazási törvény” nem pusztán alkotmánysértés (ami előfordul és ami javítható), hanem az alkotmány de facto hatályon kívül helyezése, hiszen főszabállyá teszi azt, amit az alkotmány kivételként enged: a rendeleti kormányzást, avval, hogy határidő és időnkénti parlamenti jóváhagyás föltétele nélkül lépteti életbe. (Ami már meg is történt.)

Az alkotmány formailag (külalakilag) „érvényben marad” (formailag a weimari alkotmányt se helyezték hatályon kívül, amikor a fölhatalmazási törvény, az Ermächtigungsgesetz Adolf Hitler kancellár kezébe adta a teljes főhatalmat 1933. március 23/24-én, és amely határidő nélküli rendeleti kormányzásra jogosította föl a Führert, bár itt – ismétlem – a következmények nem lesznek azonosak, mert a történelmi körülmények se azok). A rendeletalkotó kormány – a rendeletalkotás a szabályos törvényhozást helyettesíti és amely nem törvényi úton teszi lehetővé a törvénymódosítást, amelyet eufemisztikusan „a törvénytől való eltérésnek” neveznek – ezen a módon átveszi a törvényhozás funkcióját beláthatatlan, meg nem határozott időre, miközben a bíróságok nem üléseznek, s így az alkotmányon kívül folytatja irányító és jogszabályalkotó, jogteremtő tevékenységét.

Mindezt nem szabad összekeverni a tragikus járvány megállítására, terjedésének lassítására irányuló kormányzati eljárások bírálatával – a napvilágra került bírálatok egynémelyike jogosnak látszik, de ezt mások szakszerűbben és tárgyilagosabban tudják megítélni – , ezek az eljárások más jogi keretek között is lehetnének jók vagy rosszak, tudományosan alátámasztottak, célszerűek vagy sem. A jogi korlátok hiánya – ahogyan a kellő cselekvési szabadság hiánya se – nem tett még hatékonyabbá államot soha.

Különösen (s ez a posztfasizmus hátránya a klasszikus fasizmussal szemben) akkor nem, ha nem támaszkodhat tömegmozgalomra, amely enyhíti az önkényuralom ellenőrizetlenségéből származó rendetlenség, kapkodás, hatásköri villongások nehézségeit, s amely lendületet – és persze kádereket – ad a cselekvésnek. A fasiszták a szocialista munkásmozgalomtól másolták le az ideologikus tömegpárt – az egyházhoz vagy a parlamenthez méltó intézményi innováció – mintáját (egyébként tökéletlenül: az utolérhetetlen ősforma a németországi és ausztriai-csehországi szociáldemokrácia, amely a nyugati kommunista pártok formája is egyben a munkahelyi [nem lakóhelyi-területi-választókerületi] szerveződés látszatra egyszerű, valójában korszakalkotó módszertani elvével, a szocializmus kleiszthenészi reformjával, amit a nácik és a fasiszták nem tudtak leutánozni), ilyesmi ma sehol sincs.

Ez tisztán fölsőbbségi állam (Obrigkeitsstaat) lesz, nem egypárti uralom (hiszen pártmozgalom nem létezik, a „Fidesz” csak üres szó, akárcsak más „pártszavak”), hanem a főhatalmat gyakorló csoportot kiszolgáló paraállami („mélyállami”) apparátus és a közigazgatás (most éppen honvédegyenruhába bújtatott) hivatalnokuralma. Az alkotmányos jogállam megszűnésével a tekintély forrása a jogforrásként működő, a közjogtól formálisan elkülönült Orbán-kormány, amelynek jelképesen se kell fejet hajtania más tekintély előtt, még a saját maga által megtervezett „alaptörvény” tekintélye előtt se.

A 2010-ben megkezdődött átmeneti korszak véget ért. Orbán Viktor elérte a célját. Ő az állam ura, úgy él a hatalmával, ahogyan akar.

Rosszul vagy kevésbé rosszul, mindegy, a rendszerváltás azt akarta elérni – többet nem érhetett el – , hogy ne a kormányzó hatalom belátásától és esetleges jószándékától függjön a honpolgárok szerencséje.

A népszerűtlen kérdés

Hogyan jutottunk idáig? Mellőzve most a szokásos bűnbaklistát, félretéve az illemet, amely nem hagyta föltennünk a nép felelősségére vonatkozó, csakugyan problematikus kérdést, beszéljünk nyersen és őszintén.

Messze kerültünk 2010-től, amikor még sok liberális is örült Orbán sikerének, mert mindenkinek (a szavazóinak is) elege volt a korrupt, zavaros és tehetetlen MSZP kormányzásából (elvégre erre való a parlamenti „váltógazdálkodás”, vélték sokan) és az SZDSZ elzülléséből, tehát voltak szokványos, észszerűnek nézhető okai a kormánycserének. Orbánnak sok mindenben igaza volt mint ellenzéki vezérnek.

Nem, itt 2018-ról van szó, amikorra már bőségesen kiderült, hogy Orbán Viktor hogyan kormányoz (szakszerűtlenül, erőszakosan és hanyagul, pl. szétverte egyebek mellett a Mária Terézia óta fönnállott járványügyi-tisztiorvosi igazgatást, szakszolgálatot is) és mit akar (az összes pénzt és az összes hatalmat). Igaz, a választási törvény módosítása aránytalanul kedvezett Orbánnak, aki akárhogy is, de megszerezte a képviselői mandátumok 66,2 százalékát (alkotmányozó többséget) annak ellenére, hogy a Fidesz-KDNP egyáltalán nem állított össze (tehát nem is tett közzé) választási programot és elképzeléseiről nem árult el szinte semmit. A növekvő területi, generációs, etnikai nemi és osztályegyenlőtlenségről szó sem esett, a közigazgatás és a közszolgáltatások, a közintézmények tönkremeneteléről ugyancsak semmi, a népjóléti szolgáltatások, juttatások, segélyek visszametszéséről alig valami, nem szólva az ország külkapcsolatairól, azaz nemzetközi rossz híréről.

Miről volt szó? Mi döntötte el a választás kimenetelét?

A migránsok.

Egy dolgot – ha nem is szociális bérlakásépítést vagy tetemesen megnövelt egészségügyi személyzetet – megígért Orbán Viktor: hogy az országba színesbőrű és/vagy iszlám vallású menekültet be nem engednek, ezt csak „Európa” és „Soros” akarja, „mi” nem; és nem hagyjuk, hogy az idegeneket ránk kényszerítsék.

Ennek fejében engedte meg a választók nem csekély része, hogy Orbán Viktor alkotmányozó („kétharmados”) többséggel csaknem – akkor még csaknem – teljhatalomra tegyen szert. Ez volt az, aminek fejében a választók mintegy fele leküzdötte kételyeit, félretette rossz tapasztalatait, mert fontosabbnak tartotta a fehér Magyarországot, mint minden egyebet. Természetesen nem úgy értem, hogy ezért megérdemeljük a büntetést, ez szamárság. De tudható volt – a program hiánya világosan mutatta – , hogy itt, már akkor (tartalmilag, noha formailag még nem) korlátlan fölhatalmazást kapott a magyar miniszterelnök. Olyan ügy érdekében, amely egyrészt abszurd volt (ezerháromszáz embert kellett volna beengedni évente, aminek a hússzorosa jön be most legálisan, a kormány szorgos invitálására), másrészt gonosz. Öncsalás szántszándékkal. (Most jelent meg a hivatalos közlemény, hogy az Európai Bíróság új, hatályos ítélete szerint a menekültkvóta elutasítása jogtalan volt, amit akkor is tudhatott mindenki.)

Ilyen alapon jött létre a jelenlegi kormány, amelynek erre – a fajgyűlöletre és fajüldözésre – volt fölhatalmazása, a választók (relatív) többsége másra nem volt kíváncsi; mi várható ilyen vezetőktől?

A migránsok, Európa és „Soros”: ez volt, ami eldöntötte a haza sorsát. Vagyis a kontinens átka, az idegengyűlölet és a rasszizmus.

Ez régóta érik itt. Majd tizenhat éve, 2004 októberében jelent meg akkor eléggé elhíresült, „Szegény náci gyermekeink” c. cikkem az Élet és Irodalomban; azóta fölnőttek, akik már az első évtizedben keservesen csalódtak a rendszerváltásnak főleg a morális ígéreteiben. Ők keserűn és reményvesztetten adják szavazatukat Orbán Viktorra, keserűen és reményvesztetten gyűlölik Európát, a „dzsendert”, a „feminácit”, az egyenlőség fönsőbbséges, gőgös, neheztelő híveit, az arabot, a zsidót, a niggert, az ukránt, a székelyt, „a Merkelt”, aki beengedi őket, és mégis marad pénze, a rosszkedvű széplányokat, a derűs nagymamát, a „Nélküled”-et és azokat, akik kinevetik a „Nélküled”-et, és gyűlölik a tévében meg a YouTube-on a fazonokat, akiket megválasztottak meg az ellenfeleiket és gyűlölik mindenekelőtt saját magukat. Tudják, milyen átkozottul gagyi az egész.

Az is, persze.

Ez nem nacionalizmus. A nacionalizmus centripetális.

Az etnicizmus viszont centrifugális. Az új magyar faji érzés himnusza („egy vérből valók vagyunk”), a „Nélküled” a dunaszerdahelyi futballcsapat (Szlovákia) indulója, a magyar faji gondolat székhelye Tusnádfürdő (Románia): ennek nincs köze az államhoz, hanem a honpolgári lojalitástól teljesen független etnikai érzéshez, amiben értelemszerűen nincsenek benne az allogén kisebbségek, tehát amelyben értelmezhetetlen a jog és a kötelesség, amelyet pillanatnyilag nem szabad etnikailag kodifikálni (1945 óta).

Az akkori, azidőtájt többnyire liberális fölnőttek azt mondták szegény ná

2020. április 12.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Búcsúvacsora

Csoportosan érkeztek az ismeretlen vendégeim, akik majd kimondják a verdiktet felettem. Ítélőbíróim szótlanul lépnek be a >

Tovább

Az újszerűség lett a dogmává váló uralkodó hagyomány

Napirendre került az autosovinizmus vádja is, amellyel egyébként az establishment rendszeresen „leleplezi” a kritikusan gondolkodókat. “A >

Tovább

A történelem kapuja előtt

Eltávolodva a helyszíntől visszapillantottam: a lánykák még mindig az ablak előtt ácsorogtak. Azt hiszem, így álldogál >

Tovább

A közgáz és a színiakadémia

A hivatalos Magyarország még színfalhasogatásra se képes, meg se leli a színfalat, a nem hivatalos Magyarország >

Tovább

Szerbiában hanyatlik a demokrácia

A Pásztor István irányította Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) ezt a hanyatló szerbiai demokráciát – ami egyre >

Tovább

Restitúció: „az adatok tényleg lesújtóak”

A délvidéki magyarok hogyan is jártak, kerültek ki ebből a folyamatból? Kárpótolva lettek-e vagy sem? Voltak-e >

Tovább

Elvesztettem egy országot, de maradt egy város

Szóba került a kisebbségi állapot is. Emiatt nem siránkozok, elfogadtam, vállalom, ezzel élek és nem azonosulok >

Tovább

Akinek Gorbacsov volt a riportere

Zolcer Jánossal valamikor a kilencvenes évek elején ismerkedtem meg Münchenben, amikor egy ideig ott éltünk Évával >

Tovább

Minden befejezetlen, még a rendszerváltás is

Az ellenzéki pártok nem alkalmazkodnak az új helyzethez, nehezen veszik tudomásul, hogy többé nem Milošević izolációs >

Tovább

Száz napos türelmi idő

Az új vezetőség egyik első intézkedése éppen az MNT-ből való kivonulás lehetne, ami új helyzetet teremtene >

Tovább

A doktori diplomák feketepiaci ára zuhan, az arany ára emelkedik

Minden relatív lett. A hazugság meggyőzőbb, mint az igazság, minden eladó és minden megvásárolható. A doktori >

Tovább

Orbán Viktor! Hátrább az agarakkal!

Ha pedig a rezsim mégis elfojtja ezt a méreteiben aprócska, politikailag gyönge, ám szeretetre méltó, szép, >

Tovább