2020. április 6. hétfő
Ma Vilmos, Bíborka, Taksony, Celesztin névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Igen és nem, ők és mi

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Igen és nem, ők és mi

Ismétlem: azokkal, akik szerint alapesetben nem kell befogadni a menekülteket (a konkrét módozatokban lehet vita), nincs és nem lehet béke, az ilyen politikai szószólók vagy egyéb közbeszélők erkölcstelen álláspontot képviselnek, minden – világi vagy vallásos – humanistának el kell fordulnia tőlük (és reménykednie megtérésükben, megigazulásukban, s aki tud, annak imádkoznia érettük). Mi és ők: közöttünk az eltérés nagy, az érintkezés problematikus, a szeretet rebbenékeny. Tamás Gáspár Miklós:

„Pünkösdhétfőn egy levegővételen belül a következő három mondatot hallottam: (aggódva, tárgyszerűen) Súlyos probléma ez a cigányság, szaporodnak nagyon; (eltűnődve, mintegy a megoldást keresve) Bár azt mondják, hamarabb meg is halnak; (hirtelen az órájára néz) Jesszusom, mennünk kell, lekéssük a déli misét” – idézte 2011-ben Esterházy Péter (egy ismerősét).

Így föst ez ma is valahogy.

Nem nekibúsultan, szántszándékkal, tudatosan gonosz emberek az ellenfeleink. Esendő felebarátaink, ahogyan mi is gyarlók vagyunk.

Amikor a kormányzó szélsőjobboldal, hogy is mondjam csak, síkra szállt a faji elkülönítés (szegregáció) mellett, akkor nagy lett a hallgatás Magyarországon (pár napnyi udvarias zajongás után). A szegregáció elleni tüntetésen egyetlen párt vezérkara tűnt ki masszív jelenlétével: ott voltak az SZDSZ alapítói. És számos hívük. 1990 óta semmi se változott, csak az SZDSZ szűnt meg. A, hogy úgy mondjam, szűk körű támogatásnak örvendő Párbeszéd két országgyűlési képviselője is jelen volt.

De hagyjuk is Magyarországot, nem azért vagyunk ma itt.

Azért vagyunk itt, hogy mit is, tiszta vizet öntsünk a, mibe is, pohárba.

Az Európai Unió vezetői, Ursula von der Leyen és a többiek elmentek Görögországba, hogy pénzt vigyenek a szélsőközépjobb görög kormánynak (amely az Európát védő pajzs: aszpida, mondta az Európai Bizottság művelt elnöke), amelynek a parti őrsége lövöldözik a menekültek szánandó gumicsónakjaira, és amely eltűri (olykor bátorítja), hogy a fasiszta „polgárőrségek” („helyi gazdák”!) üssék-verjék a menekülőket.

A különféle, ildomosan kifejezve, gyilkosok – Asszad, Erdoğan, Putyin, Khamenei – katonái meg az ide-oda csapódó milíciák és begőzölt fegyveres szekták által vívott iszonyatos szíriai irtóháború elől menekülőket meg a fehér, keresztyén, heteroszexuális kapitalizmus és imperializmus (és önnön politikai tehetetlensége) által szétmángorolt Afrika vérző poklából szaladókat meg kell állítani. Ez Európa álláspontja. A mérvadó szaklap, az International Politics and Society megállapítja, hogy az Európai Unió megelőzi mind Török-, mind Görögországot az antihumanitárius cinizmus versenyszámban, és azért jutalmaz egy tagállamot, mert megszegi, nem pedig betartja az emberi jogok szokásos nemzetközi normáját.

Amint a magyarországi szélsőjobboldali kormánypárt úgyszólván jó kiállású szóvivője felejthetetlen elmeéllel kifejtette, „a migránsok” behurcolhatják a koronavírust (amúgy bárki behurcolhatja, beleértve a fehér, keresztyén, heteroszexuális nyugati turistákat a luxusszállóban); az ilyen beszéd persze nemcsak nálunk, hanem egész Európában vagy az egész világon – akárcsak a szűnni nem akaró menekültválság – a karanténtechnikával előkészítheti Európát vagy a világot a határok lezárására, az eddig szabad mozgásra jogosult népesség megállítására, ilyen-amolyan gyűjtőtáborok fölállítására, a nyílt rasszizmus törvényesítésére, a rendőrállami struktúrák kiépítésére, a paramilitáris terror eltűrésére, a részvét és az együttérzés delegitimálására, biopolitikai diktatúrára (a szomszéd országokban már nyíltan emlegetik a cigányasszonyok sterilizálását), az előítélet és a babona rehabilitálására.

De ennek nem Magyarország meg a környéke az oka, bár a bűnrészessége megvan.

A görög hatóságok és paramilitáris egységek könnygázzal, hanggránátokkal, olykor éles lőszerrel fogadják a Törökországból kiűzött menekülőket. A menekültügyi eljárást nem folytatják le. „Mars vissza!” – ez az egyetlen mondanivalója a szép Hellásznak. Aki nem hajlandó, arra újabban életfogytiglani börtönbüntetés vár. Az Európai Bizottság elnöke ehhöz gratulál, amiről Gerald Knaus, az EU–Törökország-egyezmény szerzője, a kérdés egyik legfontosabb szakértője azt mondja, hogy ez perceken belül a genfi egyezmény megszűnéséhez fog vezetni és az európai emberi jogi helyzet (és az európai szövetségi jog) összeomlásához. Az ENSZ menekültügyi főbiztossága tiltakozik, de hiába. (A nagyhatalmak líbiai megbízottja – elsősorban a líbiai parti őrség visszaélései miatt – lemondott, s átengedte az országot a polgárháborúnak, miután Nyugatról semmi támogatást nem kapott.)

Az európai fasiszta pártok, mint az AfD, ünneplik a menekültekkel való embertelen bánásmódot, sőt: szokatlan módon gratulálnak az EU-nak. A görög állam gyalázatos eljárását persze a magyarországi szélsőjobboldali kormánysajtó legfontosabb személyiségei üdvözlik szívből. A görög szélsőjobboldal verőlegényei újságírókat és külföldi jogvédőket bántalmaznak, Leszbosz szigetén érik a pogrom.

A baloldali berlini taz azt írja, hogy von der Leyen bízvást odaállhat Putyin, Trump és Hszi Csin-ping mellé, a hatalomnak ugyanazt a kíméletlenül brutális nyelvét beszéli.

A német kormány nevében a belügyminisztérium több nyelvű Twitter-üzenetben közölte a menekültekkel, hogy Európa határai és a német határok többé nem állnak nyitva a menekültek előtt. Száznegyven német város ajánlotta föl, hogy befogad embereket, de a német kormány köszöni, nem tart igényt a segítőkészségükre.

Az esőben ázó, éhező, ellátatlan, életveszélyben lévő menekültekkel a kutya se törődik. Törökországban mintegy hárommillió menekült él (csak egy részük gyűjtőtáborokban), helyzetük kilátástalan. Az Európai Unió kétségtelenül magára hagyta a török államot. Egyébként közel-keleti államokban is vannak szíriai és afganisztáni menekültek, összesen többen, mint Európában. Sorsuk – enyhén szólva – bizonytalan. Erdoğan szíriai katonai veresége egyrészt azt jelenti, hogy Asszad várható népirtásától tartva további százezrek fogják megkísérelni a menekülést, másrészt pedig azt, hogy Erdoğan megpróbál katonai-stratégiai-gazdasági segítséget szerezni a háborújához, különben további tíz- és százezreket kerget át Európába.

Folyik a határok (jogellenes) militarizálása, az egészet súlyosbítja a járványügyi hivatalok – természetesen nem indokolatlan, de gyakran túlzott – szigora. Mindeközben a muszlim kisebbségek (régen ott élők, új bevándorlók, vendégmunkások, menekültek) ellen a neonácik gyilkos rasszista merényleteket hajtanak végre (mint legutóbb Hanauban); Romániától Angliáig fizikai támadások érnek kínai vagy iráni külsejű személyeket, akiket ezért vagy azért vírushordozónak vélnek begőzölt, tudatlan fiatal huligánok. Magyarországon – nem fertőzött – magyar gyerekeket is kiutálnak az itteni iskolájukból, mert azelőtt Hongkongban éltek.

Egyáltalán, a legkülönfélébb árnyalatú etnikai-biopolitikai erőszak mindenütt föllángol, és ezt immár nem ellenzi „a nyugati civilizáció”. Az üdvösen képmutató frázisok (tolerancia, pluralizmus, befogadás, multikulturalizmus, Willkommenskultur) sajnálatosan elhaláloztak. Az európai mainstream, az európai establishment addig volt (hála Istennek) erkölcsileg zsarolható balról, ameddig adott rá, hogy liberálisnak és egalitáriusnak nézzék, legalább valamennyire. Ennek a jelek szerint vége.

(„Mit szól a nyugati civilizációhoz?” – kérdezték Gandhitól. „Nem volna rossz ötlet” – válaszolta.)

Mindennek következtében a helyzet világnézeti és morális tekintetben is halálosan komolyra fordult.

Jól tudjuk, hogy a politikai vezető réteg, az állami elit s a véle (mostanra) összeolvadt uralkodó osztály – amióta a modern társadalom fönnáll – a belső konfliktusok kibékítésére mindig az etnikai többség egységét szolgáló szimbolikus és kényszertechnikákat használta. Ezek ugyan változtak az idők során, de az alapszerkezet azonos.

Az ebből fakadó elnyomó, szabadságellenes gyakorlatokat (még abban a korban, amikor erre még leginkább a felekezeti viszályokat használták) mindig is mint „a többség védelmét” szokták eladni. Sok száz év véres bűncselekményei és hullahegyei után semmi okunk nincs rá többé, hogy engedékenyek legyünk, és hogy ezeket az ősi hazugságokat érvekként méltányoljuk.

A jelenlegi körülmények között a menekültek legalább egy részének a befogadása a közvélemény többségének az ellenállásába ütközik.

A közvélemény téved.

Szegény közvélemény erkölcsi hibát követ el.

Nemcsak azért, mert az együttérzés alapszabályával szemben a rideg önzés álláspontjára helyezkedik, bárha ez is bőven elég. Nem is csak azért, mert számosan csak konformizmusból, politikai haszonlesésből, nem meggyőződésből támogatják az embertelen, rasszista határpolitikát, mint a gyáva magyarországi ellenzéki pártok (szégyenletes, köntörfalazó, csúszómászó nyilatkozataikat lásd itt; a Magyar Narancs március 5-ei számában Gyurcsány nyíltan kimondja, hogy nem hajlandó a romák szegregációja ügyében megszólalni, mert ez Orbán csapdája – ami lehetséges, csak lényegtelen –, amelybe ő nem hajlandó belesétálni; a DK-s képviselők is nyilván emiatt szavazták, mondhatni fullasztólag, le a menekültek tengeri mentését támogató határozati javaslatot az Európai Parlamentben; mindez, szelíden kifejezve, visszataszító).

Ennek az erkölcsi hibának az a nyilvánvaló lényege, hogy az államok – bár csak vonakodva, de azért – a saját honpolgáraik tekintetében elismerik az emberi jogok érvényét (abban a keretben, ahová őket a jelenleg hatályos tételes jog helyezi), más államok polgárai vagy állampolgársággal nem rendelkezők tekintetében viszont nem. Különös készséggel tagadják meg azoknak a jogoknak az elismerését, amelyek kötelezettségeket rónak az államokra az „idegenek” javára. (A már elért jogi státus megvonása saját honpolgáraik egy-egy csoportjától – biopolitikai kritériumok alapján – a fasizmusok és posztfasizmusok sajátossága.) Ez voltaképpen az idegenek emberi mivoltának el nem ismerése.

Senki nem tagadja, hogy a minden embert – állampolgárságától, nemzetiségétől függetlenül – megillető alapjogok érvényesítését korlátozhatják gyakorlati (prudenciális: óvatossági, eszélyességi) megfontolások, amennyiben az alapelvet fönntartások nélkül elismerik. Ezek a korlátozások azonban föloldhatók az emberiség együttműködésével, és sohasem jelenthetik az alapjogok megtagadását.

Az se tagadható, hogy a jelenkori államok egyszerűen nem tartják magukra kötelezőnek a nemzetközi jogot, ezért kellett, ugye tetszenek emlékezni, Immanuel Kantnak több írásában föltételeznie olyan nemzetközi instanciát, amely hatalommal kényszerítheti az államokat a jog betartására. Ennek a gyönge pótléka, az ENSZ, elvesztette a befolyását. Az ENSZ menekültügyi főbiztosságának (UNCHR) instrukcióit – együtt a formailag mindenütt elismert genfi egyezménnyel és az ún. schengeni szabályokkal – úgyszólván sehol nem tartják be, figyelemre se méltatják.

Ez a tényleges, ám nem ez a jogi helyzet.

Azok a politikai erők, amelyek a nemzetközi jog rendelkezéseit a hatalom nélküli emberek elleni nyers erőszakkal helyettesítik, illetve amelyek az emberi jogok egyetemes érvényesítése ellen mozgósítják a közvéleményt, az emberiség ellenségei – hogy a XVIII. század stílusában fejezzük ki magunkat, amelynek a szellemi, érzületi, erkölcsi magaslataira jó lenne visszaérni abból a mély szakadékból, amelybe a XXI. század első harmadában ismét, zsupsz, belezuhantunk. Azokkal, akik arra nevelik felebarátainkat, honfitársainkat, hogy bizonyos embereket embernél kevesebbnek, azaz állatnak tekintsenek, nem kötünk békét, nem egyezünk ki – bár mi őket továbbra is embertársainknak tekintjük, akkor is, ha ők, leider, úgy érzik, föl vannak mentve ugyane kötelezettség alól.

De a menekültellenességre és mindenfajta rasszizmusra és etnicizmusra anatémát mondunk ki, itt az igen és a nem élesen elválik egymástól. Fontos, de nem örökkévaló dolog, hogy a „más” nemzetiségű, állampolgárságú, fajú, nemű, származású, anyanyelvű, vallásfelekezetű, szexuális beállítottságú, osztályhelyzetű, foglalkozású, korú, egészségi állapotú személyek hátrányos megkülönböztetését, zaklatását, üldözését, elűzését szorgalmazó erőket ma igen sok helyen támogatja a szavazók és a „véleményvezérek” többsége, közvetve vagy közvetlenül.

A föladatunk az, hogy ezt az állapotot megváltoztassuk, nem az, hogy az emberellenes irányzatok győzelmébe belenyugodjunk. Olyasmiket is tudatosítanunk kell a modern antropológia, etnográfia, társadalomtudomány három évszázadnyi – a jelek szerint a nép körében elfelejtett, vagyis civilizációs értelemben tök hiábavaló – munkája után, hogy az egyes néptörzsek közötti (jelentékeny) kulturális-habituális különbségek történelmi, nem biológiai eredetűek, más szóval: az emberek különbözők, de egyenlők.

Ismétlem: azokkal, akik szerint alapesetben nem kell befogadni a menekülteket (a konkrét módozatokban lehet vita), nincs és nem lehet béke, az ilyen politikai szószólók vagy egyéb közbeszélők erkölcstelen álláspontot képviselnek, minden – világi vagy vallásos – humanistának el kell fordulnia tőlük (és reménykednie megtérésükben, megigazulásukban, s aki tud, annak imádkoznia érettük). Mi és ők: közöttünk az eltérés nagy, az érintkezés problematikus, a szeretet rebbenékeny.

Olyan politikai szervezet, amely ebben a most mindennél fontosabb kérdésben antihumanista módon jár el (vagy megpróbálja elkerülni az állásfoglalást), nem érdemli meg a támogatást, de még az érdemi párbeszédet se – hiszen minden vitát ez ügyben már rég lefolytattak.

Azok a kormányzatok, amelyek ebben a kérdésben (is) megsértik a nemzetközi jogot, nem legitim kormányzatok, eljátszották a kormányzásra való alkotmányos-morális jogcímüket, és csak annyi engedelmességgel tartozunk nekik, amennyi gyakorlati megfontolásokból elkerülhetetlennek tetszik. Vezetőiket, udvarias szóval, pernahajdereknek nézzük, de persze csak ha süt a nap.

Szellemi életünknek azok az alakjai, akik műveikkel (bájukkal) közmegbecsülésre tettek szert, nem érdemlik meg a tekintélyüket, megvilágítottságukat, ha az emberiségnek erre a gyalázatos botrányára hangtalan vállvonogatással válaszolnak. A világ számtalan helyén népirtás folyik, ugyanazoknak a téves és bűnös gondolatoknak az alapján, amelyek a határainkon fölhalmozódó szenvedésnek is az okai. Cinkos, aki néma.

Álláspontunk kisebbségi.

Ez sok gondolatnak volt már a sorsa, ennek az igen régi gondolatnak pedig már többször is. A buchenwaldi eskü (1945. április 11.) pillanatában úgy tetszett, többé nem kerülhet kisebbségbe. Ez tévedésnek bizonyult. De maga a törekvés – az emberiségnek mint közösségnek az újjáteremtése, helyesebben: a megteremtése – még él.

Nem fogunk többé mentegetőzni.

(hvg.hu)

 

2020. március 6.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A másik szabadsága

Ha elvárom, hogy senki ne korlátozzon személyi szabadságom kiteljesítésében, ezt joggal várhatják el tőlem is. Önmagammal >

Tovább

A hatalomban, vagy ellenzékből? (3.)

A VMSZ vezetői történelmi hibát követtek el, amikor szövetkeztek a radikálisokból lett haladókkal. Számukra nem a >

Tovább

A hatalomban, vagy ellenzékből? (2.)

A Szijjártó vezette magyar külügy teljesen lemondott a délvidéki magyar közösség helyzetével kapcsolatos bármilyen kérdésnek vagy >

Tovább

Harangok és mentőautók

Ferenc pápa a koronavírus sújtotta világért imádkozik. Rómában szólnak a harangok miközben szirénáznak a mentőautók. Végel >

Tovább

Kellemes meglepetés

Az újvidéki rádiósok becsületére váljon, hogy az ügyben Sinkovics Norbertot, a SZER vajdasági tudósítóját, a független >

Tovább

A hatalomban, vagy ellenzékből? (1.)

Mit eredményezett, tehát, a VMSZ-nek „a hatalomban való szerepvállalása”? A VMSZ vezető tagjainak néhány jól fizetett >

Tovább

A nemzeti egység kompromisszumok nélkül csonka

Semmi sem kártékonyabb, mint az embereket nemzetpolitikai kínai csizmába kényszeríteni. A vajdasági magyar politikusoknak sem ártana >

Tovább

A jövő sem lesz a régi

A pestissel együtt terjedt az antiszemitizmus, Dél-Franciaországban elterjedt a hír, hogy a zsidók megmérgezték a kutakat, >

Tovább

Felemelt kezekkel menekülünk, de nem tudjuk, hogy pontosan hova

Most már mindenki tisztában van vele, elvesztettük az ismeretlen ellenséggel szembeni háborút. Berendezkedtünk a megalázó védekezésre. >

Tovább

Orbán és Vučić – több mint barátság

Ahol viszont egészen döbbenetes a két ország politikai berendezkedése közötti hasonlóság, az egyértelműen a média, itt >

Tovább

Centrális erőtereket mindenhova

Nézzük csak meg például, hogy mi történt a Magyar Szóval az elmúlt 9 évben, hogyan lett >

Tovább

Földrengés Zágrábban

Látom az ismert utcákat, óváros romos épületeit, az utcák tele törmelékkel, az az utcára menekült embereket, >

Tovább