Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Ez a dehonesztáló érzés az olvasóra is „átragad”, különösen akkor, ha a múlt tanulságainak jelenre mutató aktualitását értelmezi. „Apám nemzedéke ünneplőben, fehér ingben és sötét öltönyben siratta Trianont.” (37.) De korántsem úgy, s azért, miként azt a moziterem demagóg szónokai gondolták. Vagy amiképpen most interpretálják a történetet. Bence Erika:

A város, Újvidék (Neoplanta–Novi Sad–Neusatz) történetét a betelepültek szemszögéből elbeszélő Lazo Pavletić szerb fiákeres mellett ott ül, s nemcsak hallgatja, hanem a történetek visszképét/tükrét, azaz saját verzióját is elénk tárja, elmondja az író-elbeszélő. De nemcsak ebben, a városregénynek aposztrofált művében, hanem a(z) – összefüggéseik, utalásaik, narratív egyezéseik révén trilógiaként is értelmezett – három regény (Bűnhődés, Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja) első darabjában is ez az író meséli el úti élményeit, veti papírra naplójegyzeteit, s mintha a Balkáni szépség elbeszélőjének, Slemil Ferencnek a monológjait is ez az író hallgatná a luxusszálló teraszán, hogy később regénnyé formázza azokat, majd egy Forman-filmhez hasonlatos lezárással léptesse ki narrátorát a regényből: Slemil felgyújtja az elbeszélés központi terét képező műhelyt, vele a már rég elhunyt Lazo Pavletić ki tudja, honnan és hogyan az udvarra került (vélhetően: szimbolikus jelentése miatt az elbeszélő helyezte oda) fiákerét is, véget vetve ezáltal az elbeszélésfolyamnak.

A Neoplanta egyik jelenetében az apa alakja is feltűnik: tizenötéves fiával (a majdani íróval) épp Újvidékre érkezett. Kerékpáron tették meg a városba vezető mintegy 30 kilométeres utat, hogy a fiú gimnáziumba iratkozzon, de a – regény elbeszélői (az író és a fiákeres) által Nagy Hazugságok Terének nevezett – Szabadság téren egy partizánfilm forgatásának jelenetei állják útjukat. Azért fontos mozzanat ez, mert épp ezen az úton merül fel apa és fia között, méghozzá vita tárgyaként, magyar identitásuk kérdéses mivolta: „Voltaképen mik is vagyunk mi? – kérdeztem apámat. Természetesen magyarok. Akkor miért nem élünk Magyarországon?” (Végel 2013, 32).

Az apát Temetetlen múltunk című – argumentáltan önéletrajzi – regényének nyitó jelenetében látjuk viszont. Filmszerű kép: a városszélről az utcák sártengerén át keresztelőre megy a család. A Neoplanta-epizódhoz képest értelemszerűen 15 évvel korábbi időszeletet, vagyis az idézett diskurzus múltjának egy darabját rögzíti az ábrázolt pillanat. A perspektíva, ahonnan ezt a múltbéli képet látjuk, filmszerűen kidolgozott: totál plán, minek következtében a sáros, falusias utcákon a templom felé araszoló menet alig látszik ki a tájból. Elvont értelemben: semmivé törpül sorsa a térség nyomasztó és ellentmondásos történelmében, de az akkori jelen politikai viharfelhői közepette is. „Születésem napján, 1941. február elsején hevesen csapkodtak a villámok, az európai politikusok végre-valahára megelégelték a hiábavaló futkározásokat, […] belátták, kénytelenek felkészülni a háborúra.” (Végel 2019, 9).

Hayden White 1973-ban napvilágot látott Metahistory, magyarra A történelem terhe (1997) címmel fordított monográfiájának alapján beszél az irodalomtörténet (a történelemtudomány nemtetszése mellett) a múlt többféle történelmének képzetéről, miszerint „múlt csak egy van, de arról többféle történelem szól”.[1] Erről, az uralkodó ideológiák által örökösen meghamisított (délvidéki magyar) történelemről alkot narratívákat Végel László önéletrajzi regénye, de ennek a múltnak tágabb, egy város történetének kontextusában való megjelenítése képezi trilógiaként említett regényeinek tárgyát is. Ám amíg az előző regényekben anekdoták sorozatába oldódik a térségi sors tragikomikuma, addig a Temetetlen múltunkban sokkal komorabb, humortalanabb képét látjuk az itteni nemzeti közösségek 20. századi történetének. Persze van a hazugságnak és a demagógiának olyan változata is, amely – mint a Neoplantában és a Balkáni szépség című részben – a Temetetlen múltunkban is csak az abszurd révén jeleníthető meg. Kiemelkedő példái ennek Végel regényében azok a bejegyzések, amelyek arról szólnak, hogy a kilencvenes évek közepének „megengedőbb” légkörében újra megjelennek Vajdaságban a magyarországi politikusok, pártfunkcionáriusok, és hazafias szónoklatokat tartanak:

„Az óbecsei mozi termében egy kisgazda politikus Trianonról szónokolt. Az idős, hetven év körüli emberek megilletődve hallgatták a kisgazdát, szemük káprázott, végre nemcsak a tévé képernyőjén láttak magyarországi politikust, hanem élőben is.

Nevére nem emlékszem, de mondataira igen: harciasan ismételgette, hogy pártja szívén viseli a szenvedő magyar kisebbség ügyét, közben annyira hevületbe jött, hogy a zakóját a székre dobva harsány hangon szónokolt, sokat gesztikulált és kezét időnként teátrálisan a szívére helyezte. Pontosan olyan volt, mint a nagy népszerűségnek örvendő vidéki dilettáns színészek. […] A végén annyira fellelkesedett, hogy mellényét is a székre dobva bejelentette, választási győzelme után pártja gyógyítani fogja a trianoni sebeket. Elővigyázatos maradt, mert nem ejtett ki a száján egyetlen irredenta mondatot sem, határmódosításra sem célzott, óvatos duhaj volt, ki tudja, lehet, hogy a szerb rendőrségtől tartott. Az éberség sosem árt, gondolta a nagy hazafi, ezért csak annyit sejtetett, hogy sebhelyekről van szó, igen, ezeket a sebeket gyógyítják majd, ígérte, majd hirtelen abbahagyta a szónoklatot, megállt az emelvény közepén és diadalittasan várta a tapsot, ellenben szavait halálos csend követte, a jelenlevők nem tapsolták, viszont több idős férfi szemében könnycseppeket pillantottam meg.” (36–37.)

Nemzeti narratívák konstans tartalma a dicsőséges múltról szóló diskurzus; hagyományos, jellegzetesen 19. századi felfogások szerint egy nemzet létét ez a hősi múlt legitimálja. A nemzeti, de regionális irodalmakban is ódai, illetve eposzi karakterű szövegekben (pl. hősénekekben vagy a történelmi regény változataiban) nyer formát a múlt heroikus karaktereinek, eseményeinek utánképzése, kifejtése. Ezeknek hiányában a politikai és a vele összefüggő irodalmi diskurzusban is beindul(hat) a legendásítás, rosszabb esetben a történelemhamisítás folyamata. Például: középszerű lektűrökben amerikai thrillerhősök „rohangásznak” a vajdasági pusztákon. Miközben a hitelességteremtő mértéket csak igen keveseknek sikerült megtartaniuk. Gion Nándornak, talán, a Rojtos Gallai- meg a Török Ádám-féle falusi pikarók ellentmondásos alakjának megformálásával – mindenféle történelemalakító hérosziság ábrázolása nélkül.

A Temetetlen múltunk ilyen értelemben „ellenregény”; leszámolás a múltról, a saját nemzedékről és a jelenről alkotott hamis ideálképekkel: „A hős magyar kisebbségről szóló történetek csak az újabb kori újdonsült hazafias regényekben olvashatók, meg a kispolgári szalonokban terjed a híre, csak olyankor emlegetjük, amikor meglátogatnak bennünket a pesti urak, akiknek a helyi új magyar urak arról papolnak, hogy milyen nagy ellenállók voltunk. Ezt suttogják a nagyságos asszonyok a magyar konzulok fülébe, megmutattuk a szerbeknek, hogy nem engedünk a negyvennyolcból; ám ebből egy szó sem igaz, nem, nem voltak hősök az elcsatolt magyarok, amit különösképpen tisztelek bennük, mi sem vagyunk azok, csak hősködünk, csak színészkedünk és szerepet játszunk a pesti zsöllyék előtt.” (27–28.)

A családi múlt mellett igen jelentős teret kap a regényben Végel László saját, általa (pl. a Peremvidéki élet címen 2000-ben megjelent esszékötetében, Parainézis című 2003-as regényében) „eltékozolt” nemzedéknek nevezett korosztálya kiábrándulástörténete is. Kellő tájékozottsággal, de hiányában kevés utánanézéssel is könnyen feloldhatók azok az utalások, allúziók és elhallgatott nevek, amelyek az önéletrajzi regény emlékezet alakította szövetében felbukkannak. Nem is ennek, vagyis az eljárás természetének, hanem a kivételt jelentő gondolatnak érdemes „utánamenni”, megfejtését megkísérelni: például Tolnai Ottó nevesítése okainak. Az egyik ok nyilvánvalóan a nemzedéki irónia, a „szellem gerillái”-magatartás közös nevezője, amiről a következőket írja: „Az 1968 utáni néhány évben, egészen 1971-ig reménykedtem, hátha rendbe jönnek a dolgok. Az újvidéki Futaki utca platánfái alatt Tolnai Ottóval kóboroltunk és az elsőnemzedékesek reményeivel elhitettük magunkkal, hogy a csoda karnyújtásnyira van. Felcsendültek a gerilladalok, és biztosak voltunk benne, hogy nem lövik szét a történelmünket.”[2] (209.) A másik inkább befogadói „fejek”-ben nyer értelmet és alakot. Ennek az ironikus magatartásnak ugyanis – igaz, különböző regénynyelvek révén kifejezést nyerve – nagyon hasonló kimenetét, végkifejletét ismerjük fel a két életműben. Tolnai Ottó Pompeji szerelmesek. Fejezetek az Infaustusból (2007) című regényében, vagy életműsorozatának Szeméremékszerek – A két steril pohár (2018) című darabjában, illetve Végel László említett regénytrilógiájában, különösen a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című részben csupa jámbor, becsapott, bóklászó kisember, peremre szorult figura, outsider „evickél” a történelem bácskai „vizein”. Nem James Bond. Hogy én is „elhintsek” egy olvasói allúziót!

A népköltészet kapcsán szokott elhangzani a sokféle definiáló szándék között az a meghatározás, hogy a „történelem alatti”, vagyis a történelmet nem alakító rétegek művészete, költészete. Ez a meghatározás jutott eszembe a Temetetlen múltunk olvasása során, amikor az elbeszélő arról beszél, hogy ott, azon az ominózus becsei előadáson, a moziteremben a „történelem kitaszítottjai” ültek és könnyeztek. Akik nem tapsoltak, mert sohasem voltak hősök. Az önéletrajz egyik lefontosabb, a szövegből tipográfiailag is kiemelkedő mondata: „A nagyapák szolgáltak, tűrtek és – túléltek: maradtak a szülőföldön.” (28.)

Több bejegyzésében és írásában (Mozgó Világ, napló.org) is azt írja a szerző, hogy „rossz közérzet”-tel formázta ezt a regényét, amelyben családja három nemzedékének történetét meséli el. Ez a dehonesztáló érzés az olvasóra is „átragad”, különösen akkor, ha a múlt tanulságainak jelenre mutató aktualitását értelmezi. „Apám nemzedéke ünneplőben, fehér ingben és sötét öltönyben siratta Trianont.” (37.) De korántsem úgy, s azért, miként azt a moziterem demagóg szónokai gondolták. Vagy amiképpen most interpretálják a történetet.

Ha másban nem is, de ebben a magatartásban erőteljesen felismerhető a saját történelem, a heroizmus nélküli sors vállalásának ünnepi pillanata. Azt is mondhatnánk: „ünneplőruhás” története. A Gion-regényekből is tudjuk, hogy a bácskai kisember ritkán ölt magára ünneplőt, de azt tudja, hogy sorsa nehéz pillanataiban fehér ingben, zakóban, vasalt nadrágban illik megjelenni.

A keresztelőre tartó menettel veszi kezdetét az elbeszélő ún. társadalmi élete. Az apa alakja itt újonnan készült öltönyben látható. Később, életében, csak egyszer jelenik meg ilyen öltözetben: a lánya esküvőjén. Aztán temetésekor „abba öltöztették.” (33.) Azt az ominózus óbecsei előadást nem érte meg.

 

Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019.

 

[1] Számos irodalomtörténeti tanulmányban olvashatni ezt a kitételt (Hayden White-tól Szegedy-Maszák Mihályig), ezért lehetetlen pontosan meghivatkozni.

 

[2] Végel László 1968-ban írt egy tanulmányt is Tolnai Ottó költészetéről, amelyben ennek a – később naivvá minősült – magatartásnak, az ironikus távolságtartásnak elméleti oldalát írja le és értelmezi (Végel László: Tolnai Ottó költészete. Híd, 1968. 4., 448–458).

 

Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Erkölcs(telenség)

A Vajdasági „Magyar” Szövetség vezetői számos, politikailag és erkölcsileg téves döntést hoztak, a magyar közösséget „képviselve” >

Događa li se čudo u Mađarskoj?

Od februara do novembra ove godine mađarska politička scena se potpuno promenila: mada valadajuća stranka Fides >

Hatalomváltás előtti forrongások

Szerbiában fokozódni látszanak az ellentétek és a feszültségek, egyre jobban eluralkodik a káosz. Az intézmények nem >

Vučić szava felülírja a törvényt?!

Mindeközben a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) és a Vajdasági „Magyar” Szövetség (VMSZ), amelyek állandóan azt hangoztatják, >

VMDK: „A történelmi sebek felszínes kezelése és az érdemi tettek hiánya”

A szervezők célja nem is az 1944/45-ben történt eseményeknek a legújabb kutatások függvényében való újraértékelése, hanem >

Szili Katalin eltörölné azt, ami nincs!

A szerb és a magyar nemzet megbékélésének történelmi folyamata korántsem tekinthető befejezettnek. A Boris Tadić és >

Megérdemelt díj

Varjú Márta jóvátehetetlen kárt okozott a közösségnek, alkotmánysértő módon megfosztotta a vajdasági magyarságot a széleskörű, sokoldalú >

Sajtótájékoztató után - harcolni és túlélni

Magyar Péter olyan nyomás alatt áll, amibe mindenki más már beleőrült, belerokkant volna. Ő egyelőre bírja, >

Határeset

Ami megszokhatatlan, az inkább a határ nehéz átjárhatósága. A hatósága. A hatóság hatósága. Az egyenruha oldalán >

A SZHP/VMSZ hatalom 100 napja

A szabadkai és a zentai „számadás” arra utal, hogy a VMSZ és a SZHP – a >

Csantavéren galoppol a bűnözés!

Mindez – csodával határos módon – a falu vezetőségét nem irritálja. Az ő szemüket ez nem >

A KULTÚRDIKTATÚRA FOLYTATÓDIK!

A nyilvánosság A VMSZ elnökétől megtudta a Létünk pályázat eredményét, mielőtt a felhívást kiírták volna. Pásztor >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |