2022. június 30. csütörtök
Ma Pál névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A sebek begyógyultak, de a hegek megmaradtak

Becsei Illést nem akarták hadirokkanttá nyilvánítani

A sebek begyógyultak, de a hegek megmaradtak

Felsorakoztattak bennünket a laktanya udvarán és felolvasták a Belgrádban kiadott rendeletet, amely szerint a magyar nemzetiségű katonákat megfigyelés alá kell vonni. Azzal kezdődött, hogy elvették tőlünk a fegyvereket, elkülönítettek, és sokféle módon megaláztak, megszégyenítettek bennünket. Külön szobába kerültünk, ott mindenkit gatyára vetkőztettek, azt keresték, hogy tartunk-e maguknál kést vagy bicskát. Szabó Angéla:

A törökbecsei Becsei Illést 1993-ban mozgósították. Először a szabadkai kaszárnyába vitték, majd onnan átkerült Topolyára. Hogy a 60 napos katonáskodása idején milyen megaláztatásban volt részük a kaszárnya akkori magyar kényszerlakóinak, az alábbiakban arról mesél.

– Törökbecséről sok férfit elvittek a háborúba?

– Volt egy nagyobb mozgósítási hullám, akkor sok embert összeszedtek. Az unokaöcsém néhány napig nálunk aludt, mert őt is keresték, és amint hazament, rögtön elkapták és elvitték. Én később, csak 1993-ban kerültem sorra. Sofőri teendőket láttam el, gyakran ingáztam a Szabadka, Újvidék és baranyai háromszög között. A katonaságot Vajdaság területéről látták el élelemmel is, ruházattal is, innen vittük a tiszta alsóneműt, a megszállt horvát területről pedig szállítottuk át a sebesülteket a péterváradi Katonai Egészségügyi Központba. Batinán (Kiskőszegen) volt egy ismert halászcsárda, abban volt a szerb katonaság bázisa. (Vukovar eleste után még javában zajlottak a tisztogatások a horvát falvakban. A katonaság kivonult, elhagyta a várost, de az egymás közti véres leszámolások ezzel nem értek véget. Döbbenten tapasztaltam, hogy milyen pusztítást, rombolást vittek végbe az ottani falvakban, kiégett, kirabolt, kifosztott házakat láttunk mindenütt.)

– Meg is sérült.

– Igen, de nem harcok közepette sebesültem meg. A telephelyünkön biztonságban éreztük magunkat, úgy gondoltuk, ott nem érhet bennünket támadás. Egyik délután a horvátok mégis közénk lőttek, kaptunk egy gránátot, amit figyelmeztetésként, utolsó felszólításként kellett értelmeznünk, hogy a szerb katonaság hagyja el azt a területet. A kamionom mellett álltam és csak egy hangos vezényszót hallottam, hogy „Mindenki a földre!”. Csak arra emlékszem, hogy beestem a teherautó első kereke mögé. Tíz-tizenöt méterre csapódhatott be a gránát. Két apró darabja eltalált, az egyik teljesen átfúrta, átszakította a lábamat, térd felett egy két centis seb keletkezett, a másik pedig a koponyámba fúródott. Szörnyen égetett mind a két seb, és amikor feltápászkodtam, azt láttam, hogy két-három holttest is hever a közelben. Idő nem volt a gyógyítkozásra, mert nem tudtuk, hogy érkezik-e újabb támadás, a katonák néhányat rögtön visszalőttek, és utána elhagytuk a terepet.

– És sebesült lábbal beszállt a teherautóba?

– Igen, kötés került a lábamra meg a fejemre, és már szólt is tiszt, hogy indulni kell. Át is hajtottam vajdasági területre, itt aztán a sebesülteket áthelyezték egy másik járműbe, és az vitte őket tovább Péterváradra. Én nem akartam kórházba menni, pedig utólag kiderült, hogy okosabban tettem volna, mert akkor rendelkeztem volna az orvosi leletekkel. Mert sehogy sem akartak hadi rokkanttá nyilvánítani, mindenütt azzal utasítottak el, hogy jogtalanul követelőzöm, mivel Szerbia nem állt háborúban egyetlen országgal sem. Márpedig én horvát területen sebesültem meg, a Zöld-szigeten, a hadsereg egyenruháját viseltem, és még dögcédulám is volt. Csak öt évvel később, 1998-ban sikerült elérni a célomat. A sebek begyógyultak, de a hegek megmaradtak, ma is jól látszanak, a hallásom is károsodott. A koponyámban betokozódott a szilánk, szúró fájdalommal jelezte még évekig, hogy ott van. Négy évvel ezelőtt elestem a fürdőszobában, de olyan szerencsétlenül, hogy az ablak sarkába beütöttem, utána gyulladásba jött, begennyesedett, már akkora duzzanat volt a fejemen, mint egy barackmag, és egyre jobban fájt. Mivel orvoshoz nem akartam menni, egy nap nekiálltam és kivettem. Tükör előtt, nagykéssel, egy szál törölközővel a nyakamban. Egy rizsszemnél valamivel nagyobb volt, formátlan, alaktalan és olyan éles, mint a zsilett.

– Emléktárgyként megtartotta?

– Egy ideig őrizgettem, rakosgattam a szekrényben, csészéből pohárba, de végül csak kidobtam.

 

– Említette, hogy szeretné, ha az emberek megtudnák azt is, 1993-ban hogy bántak a magyar tartalékosokkal a topolyai kaszárnyában.

– Tudják meg, hogy mi zajlott ott, milyen megaláztatást kellett elszenvedniük a magyar nemzetiségűeknek. Éppen akkor – titokzatos gyilkosságok történtek a vranjei kaszárnyában, állítólag egy ott szolgáló magyar kiskatona – június 3-án – megölte hat társát és négyet megsebesített, majd önmagával is végzett. Meneder Józsefet gyanúsították a sorozatgyilkosság elkövetésével. (Ezt csak zárójelben jegyzem meg: nemsokára hozták is Meneder holttestét, ott őrizték a kaszárnyánkban, és onnan szállították át Bajsára, a szülőfalujába.) Az eset után óvintézkedéseket vezettek be. Hogy másutt is ugyanolyan szigorúsággal tartották-e be az új rendelkezéseket, azt nem tudom, de nálunk azonnal életbe léptek.

– Milyen formában nyilvánult meg?

– Felsorakoztattak bennünket a laktanya udvarán és felolvasták a Belgrádban kiadott rendeletet, amely szerint a magyar nemzetiségű katonákat megfigyelés alá kell vonni. Azzal kezdődött, hogy elvették tőlünk a fegyvereket, elkülönítettek, és sokféle módon megaláztak, megszégyenítettek bennünket. Külön szobába kerültünk, ott mindenkit gatyára vetkőztettek, azt keresték, hogy tartunk-e maguknál kést vagy bicskát. Attól kezdve magyar nem dolgozhatott a konyhán, nem mehetett a hidrofor közelébe, minden piszkos, aljas munkát a magyarokkal végeztettek. Csúfot űztek belőlünk. Több alkalommal is kivittek bennünket az egyik katonai raktárba, a moravicai útra, ahol az elesett, megsebesült katonákról leszedett egyenruhákat kellett válogatnunk, számolgatnunk. Piszkos, véres, büdös – elnézést kérek, hogy így mondom: dögszagú – ruhákról szedették le velünk a címkéket. Ezt mindig négy magyarral végeztették.

– Panaszt meg nem lehetett tenni, nem volt kinek.

– Tudja maga is: háborúban nincsen igazság! Elmesélek két olyan esetet, aminek szemtanúja voltam. Egy éjjel kiabálásra ébredtünk. Az ablakunk éppen a kaszárnya bejáratára nézett, így tisztán láttuk, hogy mi történik kint, a kapunál. Behoztak egy magas, izmos fiatalembert egy szál fehér alsógatyában, aki kiabált, ordított, és egyre csak azt mondogatta, hogy „Neću!, Neću!“. Huszonvalahány éves lehetett, erős fizikumú, két-három őrt, egyenruhást a kapuban le is terített – rakásra hajigálta őket –, de aztán közrefogták, és csak győzött a túlerő. A kiejtése alapján arra következtettünk, hogy magyar lehetett, aztán valaki fel is ismerte, a nevét nem tudta, csak annyit, hogy Moravicán, a benzinkúton dolgozik, onnan ismeri. Hogy később hova került, mi lett vele, nem tudtuk meg. Egy másik alkalommal egy lelkészt hoztak be, őt is erőszakkal mozgósították, mert megtagadta a behívó átvételét, mondván, hogy nem hajlandó fegyvert venni a kezébe. Szőkés, vöröses hajú, huszonöt év körüli lehetett. Nem tudtuk, hogy milyen felekezethez tartozott, civil ruhában volt.

– Nagy valószínűséggel nem katolikus, mert azok háborúba hurcolását meg lehetett akadályozni (el lehetett „intézni”). Csak a beodrai születésű Velencei Tamásról van tudomásom, akit 1991-ben elvittek Vukovárra. Megkerestem, de ő nem akar beszélni a történtekről.

 – Engem és egy társamat (ha jól emlékszem, oromhegyesi volt) behívattak, hogy tanúként legyünk jelen a „kihallgatásnál”, és mivel a pap azt állította, hogy szerbül nem tud, ezért nekem kellett tolmácsolnom. Mindez egy raktárfélében zajlott, ahol volt bent egy asztal meg egy láda, amiben a fegyvereket tartották. Az „eljárást” vezető egyenruhás felnyitotta a láda fedelét, és felszólította a lelkészt, hogy vegyen el egy puskát, mert ha nem engedelmeskedik, hadbíróság elé állítják. Ő továbbra is ellenállt. Én meg fordítottam. Egyszer csak hirtelen kapott egy óriási ütést, ököllel, de akkorát, hogy egyből leült a földre, és akkor az egyenruhás nagyon csúnyán szidni kezdte a magyar anyját. Nekem sem volt mindegy, de fordítanom kellett mindent, amit mondott. Orrából-szájából folyt a vér. Utána eltelt talán 10 perc, amíg én meg a társam mondogattuk neki, győzködtük magyarul, hogy vegye át a fegyvert, mert máskülönben képesek lesznek agyonverni. Váltig kitartott az mellett, hogy nem fog puskát, inkább meghal. Erre kapott egy nagyon-nagy adag verést, és utána többé nem is láttuk, nem is hallottunk róla. Nekünk, kettőnknek alá kellett írnunk a jelentést vagy jegyzőkönyvet, nem is tudom, minek nevezzem, amelyben leírták, hogy megtagadta a parancsot, és nem volt hajlandó fegyvert venni a kezébe. Nyomatékosították, hogy gyorsan olvassuk át és írjuk alá, mert ha nem, akkor mi is hasonlóképpen járunk, mint a pap.

Becsei Illés esete is arról árulkodik, hogy sok mindent nem tudunk még a 90-es évek háborús borzalmairól.

 

2020. január 29.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Legalább nem kell ámítani magunkat a holnappal

Felejtsük el néhány évre a jövőt, és ne gondoljunk arra, hogy a vírusunk megint a holnap >

Tovább

Siker a semmittevésben!

Ezt sem voltak képesek, mint sok más egyéb problémát, az országon belül megoldani! Kinek, minek fizetik >

Tovább

A „budapesti buborék”

Németországban Berlinen kívül is van élet. A németekkel ellentétben a változatos magyar világot biztosítják az államhatárokon >

Tovább

Titoról álmodott…

Azzal a Titóval, akivel együtt vívta az antifasiszta harcot, aki őt börtönbe vetette, s aki – >

Tovább

Szerbia: Se parlament, se kormány

Ha (és amikor) Veliki Trnovacban véget ér a választás, még 30 napig lehet halogatni a parlament >

Tovább

Oroszország menti meg a katolikus híveket?

Csakhogy most nem a proletár internacionalizmus, hanem a liberális demokráciából kiábrándult, nemzeti identitását veszélyeztetettnek vélő polgárnak >

Tovább

Vajon milyen jövő vár egy ilyen városra?

A folyamat lassú, mert sokan a saját becsületük kérdésének tartják mindenek ellenére is kitartani. Orvosok, tanárok, >

Tovább

Ez is az én Európám!

Európa messze volt, a szerb álkatonai egységek közel. Újvidék tele volt terepszínű egyenruhás patriótával. Akadtak csinos >

Tovább

Lesz-e kihívója a VMSZ-nek?

Félő, hogy – amennyiben a VMSZ-nek nem lesz ellenzéki alternatívája – az októberi nemzeti tanácsi választásokon >

Tovább

A Dagi

A nyolcvanas évek első felében volt két riportutam, mindkettőre elkísért Horváth Laci (a Dagi) operatőr barátom >

Tovább

Kérdezni mert – menesztették!

A sajtóhírekből azt a benyomást lehet szerezni, hogy Szabó Dékány Zsófia esetében olyan személyt váltottak le, >

Tovább

Szerbia: egyre távolabb az EU-tagságtól

A nyilatkozat egészen logikus és értelmes lenne, ha nem tudnánk, hogy Kovács a Vajdasági Magyar Szövetség >

Tovább