2020. február 21. péntek
Ma Eleonóra, Zelmira, Péter névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Gombos a „megszállás” idején

Gombos a „megszállás” idején

Amikor megjöttek egy-egy rabló hadjáratról, mutogatták egymásnak a megszerzett zsákmányt. Marékszámra volt náluk arany ékszer, de levágott, damilra felfűzött emberi füleket is láttam. Amikor a Borovo gyárat elfoglalták és szó szerint kipakolták, autógumikat hoztak át, de a kifosztott benzinkutakról szerzett üzemanyagot is árulták. Hozták a letépett rendszámtáblájú, nagyobb értékű gépkocsikat, a traktorokat, a mezőgazdasági gépeket, később pedig a háztartási gépeket, bútort, ajtókat, ablakokat, téglát, tetőcserepet. Ez mind a szemünk láttára zajlott. Szabó Angéla:

A szerb–horvát határ közelében lévő Gombos lakossága alaposan megszenvedte 90-es évek délszláv háborúskodását. A falu szülötte, a most 58 éves Gerstner István mesélt az akkori történésekről.

– Végigéltem az 1991 nyarán kezdődött borzalmakat – mondta –, mert a Duna vajdasági oldalán is voltak borzalmak, nemcsak Horvátország területén.

– Hogy kezdődött, a gombosiak mikor vették észre, hogy valami készül?

– Júniusban, egy vasárnap délután, két óra tájban a helyi futballmérkőzésre indultunk, a falu központjában, a mi kocsmánkban gyülekeztünk, amikor furcsa zajra, morajlásra lettünk figyelmesek. A dübörgés egyre közelebbről hallatszott, egyre erősödött, akkor láttuk, hogy a katonaság szállítójárművei érkeznek. Eleinte még integettünk is nekik, azt hittük, hogy gyakorlatra mennek, de nagyon gyorsan kiderült, hogy egészen másról van szó. Megálltak, kiugráltak a járművekből, és egykettőre ellepték az utcákat, kibiztosították a fegyvereiket. Este hét-nyolc óráig tartott a bevonulás, egyfolytában csak sorakoztak egymás után a katonai járművek. A legelső dolguk az volt, hogy elfoglaltak minden középületet: beszállásolták magukat az iskolába, a kultúrotthonba, a tűzoltó laktanyába. Mintegy 2.500 lakosa volt akkoriban Gombosnak, és vagy 5.000 katona lepte el a falut. Beásták magukat a kivezető utaknál, a dűlőutak mentén a földbe, ott voltak felállítva az ágyúk, a tankok. 

– Hogy fogadták ezt a helybeliek?

– A környéken, a határ közelében más falvakba is jutott a megszálló katonákból, végig, a Duna mentén, de Gombos meg Karavukovo járt legrosszabbul, ez a két helység pont az útjukba esett. A lakosság az első napokban még úgy-ahogy fogadta őket, ismerkedtek, aztán pedig inkább elzárkóztak. Nem szerettük őket, mert nem értettünk egyet. Két teljes hétig itt tanyáztak. Ellátták őket mindennel, teherautók hozták nekik az élelmet, a sörgyárakból folyamatosan érkezett a sör, cigarettából sem szenvedtek hiányt. Tengtek-lengtek, ha berúgtak, hangoskodtak, duhajkodtak. A katonasággal nem is volt baj, leginkább az önkéntesek csinálták a balhét, azok randalíroztak. Egyik éjjel aztán megindultak a dunai híd felé, megkezdték Horvátország lerohanását. A vasutasaink látták, hogy egy külön szerelvény szállította a hadi felszerelést Horvátországba, éjjel, hogy a lakosság ne tudjon róla, ne törjön ki pánik.

– Miért táboroztak le Gomboson, miért nem vonultak be azonnal, egyenesen Horvátországba?

– Mert várták a megfelelő alkalmat, kellett hozzá egy ürügy. Éjjel átküldtek a Dunán egy csónakos diverzáns csoportot, akiknek az volt a feladatuk, hogy lőjenek át Gombos irányába, mintha ezt a horvátot tennék, és erre majd az itteni csapatok válaszolnak. Éjjel háromnegyed kettőkor arra ébredtünk, hogy fénylett az égbolt, lőttek mindennel, amijük csak volt. Az volt a hivatalos megindoklás, hogy békét teremteni mennek át, védelmezni az ottani szerbeket.

– Gombos nem nagy falu. Itt hány embert mozgósítottak?

– Hetvenet-nyolcvanat biztosan. Amikor megérkeztek a katonai behívók, azonnal értesítettük az érintetteket, és adtunk nekik egy órát arra, hogy eldöntsék, mit tesznek, jelentkeznek, vagy pedig eltűnnek Egy óra kellett ahhoz, hogy elérjék a magyar határt. Voltak, akik át is mentek, de körülbelül a háromnegyed részük engedelmeskedett, átvette a behívót. A legtöbb tartalékost Belgrádba vitték, és pár napos/hetes kiképzés után irányították át horvát területre. Szerencsére mindannyian haza is tértek épségben. A saját sógoromnak is vinnem kellett a behívó cédulát. Szörnyű érzés volt. Elővette a pálinkát, megittunk egy-egyet, és elment, hogy jelentkezzen.

– Hova kerültek a gombosi tartalékosok?

– A Dráva környékén tanyáztak meg Eszék térségében. Voltak szerbek is a faluból, akik önként vonultak be, ők aztán továbbmentek a csapatukkal Boszniába is.

– A lakosok, a civilek közül valakinek esett-e bántódása?

– Nem történt ilyesmi, mert az egykori kendergyár épületében tartózkodott a katonai rendőrség, és az jól végezte a dolgát, gondoskodott a rendfenntartásról. Ha nem tudtuk a duhajkodókat, a részegeket kezelni, akkor szóltuk nekik, és ők rendet tettek. Miután már több hónap eltelt, szinte megszokottá vált a faluban a katonai jelenlét, azt is megszoktuk, ha éjjelente fegyverropogásra, ágyúdörgésre ébredtünk. A lakosság alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, és élte tovább a maga hétköznapjait.

– Mi változott meg?

– Minden bolt zárva volt, semmit nem lehetett kapni, az élelmiszert jegyre adták. (Apósom abban az időben Belgrádban dolgozott, egy alkalommal lementem hozzá, és nagyon meglepődtem az ottani árubőség láttán.) A gazdák nem mehettek ki a határba a földjüket művelni, egy idő után engedéllyel megtehették. Csak egy pékség működött a faluban, de ott Arkan katonáinak kellett sütni a kenyeret. Később kezdték árulni az üzemanyagot, és akkor beindult a kereskedelem, mi is tőlük vásároltunk, élelmet is, gyógyszert is.

– Volt-e tanítás az iskolában, szentmise a templomban?

– Az iskola egyik részében zajlott a tanítás, a másik részét rögtönzött kórházzá alakították. A tornateremben szállásolták el a sebesülteket, a konyhai részben pedig műtöttek. Eleinte mentőkocsikkal és terepjárókkal hordták a sebesülteket, később már helikopterek is jöttek, leszálltak az iskola udvarában. A tiszteket leginkább azzal szállították, és vitték tovább Belgrádba, a katonakórházba. A gyerekek kíváncsiskodtak, leselkedtek, sok kéz- meg lábnélküli katonát láttak. Szentmisét ugyanúgy tartottak a templomban, mint korábban. Még a katonák közül is voltak, akik rendszeresen eljártak, méghozzá fegyver nélkül.

– Ezt úgy kell elképzelni, hogy Gombost éveken át hátországként használták? Át-átjártak horvát területre, de utána visszatértek a faluba. A tartalékosok meg cserélődtek. 

– Valahogy így. Abban az időben öt-hat kocsma működött a faluban, mindnek magyar volt a tulajdonosa. Mi is kocsmárosok voltunk, a falu központjában laktunk, ott volt a vendéglőnk is. Ha reggel nem tudtunk elég korán kinyitni – mert előző éjszaka törtek-zúztak, megrongálták, szétverték a berendezést, akkor ránk törték az ajtót és fenyegetőztek. Engem is számtalan esetben főbe lövéssel ijesztgettek. Arkan emberei nem kocsmáztak, ők nem ittak. Voltak olyanok, akik bizonyára jó zsoldot kaptak, mert ők nem is a tábori koszton éltek, hanem a vendéglőkben étkeztek.

– Fizettek is mindig az elfogyasztott ételért, italért?

– Ezt azért nem mondanám, néha igen, máskor nem. Amíg volt mit, addig ittak, ha elfogyott, akkor szereztünk. Részeg fejjel sok mindent kibeszéltek, hallottam őket, ha akartam, ha nem. Amikor megjöttek egy-egy rabló hadjáratról, mutogatták egymásnak a megszerzett zsákmányt. Marékszámra volt náluk arany ékszer, de levágott, damilra felfűzött emberi füleket is láttam. Amikor a Borovo gyárat elfoglalták és szó szerint kipakolták, autógumikat hoztak át, de a kifosztott benzinkutakról szerzett üzemanyagot is árulták. Hozták a letépett rendszámtáblájú, nagyobb értékű gépkocsikat, a traktorokat, a mezőgazdasági gépeket, később pedig a háztartási gépeket, bútort, ajtókat, ablakokat, téglát, tetőcserepet. Ez mind a szemünk láttára zajlott.

– Hogy lehetett ezt tétlenül végignézni, szó nélkül kibírni?

– Amikor bevonultak egy faluba, az volt az első dolguk, hogy célba vették a templomot. A katonaság ment elől, utánuk az önkéntesek, a szakállasok, akik fekete halálfejes zászlókkal közlekedtek. Ők csak gyújtogattak, raboltak, gyilkoltak. Tudja, mi volt a legszörnyűbb? Nekünk a Drávaszögben sok ismerősünk volt, átjártak hozzánk, meg mi is őhozzájuk. Az erdődieket, a dálihegyieket, az almásiakat mind ismertük, ezek meg lövöldözték őket. És nem tehettünk értük semmit. Azokat a civil áldozatokat, akik a dálihegyekben eltűntek, személyesen ismertem. Arrafelé az udvarokban 40-50 méter mély kutak vannak, azokban tüntették el a holttesteket. Amelyik portán be van temetve a kút, ott érdemes lenne egy kicsit körülnézni, ott lehetne találni csontokat. Odaát rokonaim is vannak, az unokatestvéreim Laskón élnek, őket is féltettük, miattuk is aggódtunk.

Vukovár ostroma és eleste után a hullákat eleinte még hűtőkocsikban szállították, később már kamionokkal is hozták. A ponyván be lehet látni, egymás tetejére voltak dobálva. 

Utána valamelyest enyhült a helyzet, 1994-ben jelentős mértékben csökkent a katonák száma. Akkor már a fegyvereket is árulták, egy pisztolyt ötven márkáért lehetett venni. De olyat is láttunk, hogy az út menti árokba dobták a felszerelést és civil ruhában az éj leple alatt megszöktek.

– Gondolom, a katonák között magyarok is voltak szép számban.

– Hatvan-hetven férőhelyes volt a vendéglőnk. Gyakran előfordult, hogy kizárólag csak magyar beszédet lehetett bent hallani.

– Hová valósiak voltak, kikre emlékszik?

– Sokan jöttek Temerinből meg Nagykikindáról. Egyikük nagyon megmaradt az emlékezetemben: összebarátkoztunk, megengedtük, hogy telefonáljon haza a családjának, meghívtuk ebédre, a feleségem kimosta a ruháit.

– Az 1991-es és a 2001-es népszámlálás között 557 helybeli lakossal lett kevesebb. Egy kis falu esetében ez aggasztó számadat. Valahol azt olvastam, hogy most körülbelül 50 menekült család él a faluban. 

– Az elvándorlás a háború után növekedett meg. A harcoknak 1995-ben vége lett, mi pedig a következő évben költöztünk át Magyarországra. Nehéz döntés volt, de nem bántam meg, mert a gyerekeinknek legalább volt lehetőségük a tanulásra. A vendéglő egy ideig még működött, egyik rokonunk bérelte, de 2013-ban, a szülők halála után eladtuk. Az új tulajdonos átépítette, és ma is üzemel. Láttam róla fényképeket, szép hely.

– Mikor járt otthon utoljára?

– Öt évvel ezelőtt. Kevés rokonom, két unokatestvérem él még a faluban. Minek menjek? A temetőbe mécsest gyújtani? Azt itthon is lehet. Kiürült a falu, az idősek meghaltak, a hozzám hasonló korúak pedig szétszóródtak a nagyvilágban.

 

 

2020. január 19.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A szocializmus a bécsi Mariahilferstrassen bukott meg

Neki van igaza, nem azoknak, akik 1989-ról úgy beszélnek, mint a csodás évekről. Magyarország ölébe hullott >

Tovább

A hazaszeretet őrjöngéssé fajult…

Miközben a vajdasági politikai és értelmiségi elit úgy véli, hogy a vajdasági magyar kisebbség helyzete kiváló, >

Tovább

Csonka többpártrendszer – csonka demokrácia

A közösségi kérdések drámaiak, a válaszok elmaradnak. Rákényszerítenek-e bennünket a választások az átfogó kisebbségi közéleti reformra? >

Tovább

Homály

Ha az Orbán-ellenes tábor nagy része most nem áll ki a cigányok védelmében, akkor az ország >

Tovább

A „támogatás” ára

Nem az a gond, hogy a két magyar nyelven tájékoztató kft. támogatásban részesül, hanem az, hogy >

Tovább

Korom gályájának rabja

De felesleges visszasírni azokat a korokat, lássuk be, hogy a modern korban a művész a porondra >

Tovább

Magyar árkok

„Egyre kevesebb vigasza van az ország egyik, politikailag elárvult felének”, írta Károlyi Csaba a Parti Nagy >

Tovább

Öt hónapja várunk a pénzünkre!

Több vajdasági magyar földműves gazda vár már hónapok óta arra a pénzre, amit a Seb-Agrar zentai-pacséri >

Tovább

Mit és kit lehet tanítani?

Kezdő tanárként a legnagyobb sokk, ami ért, az volt, amikor egyik középiskolás diák a háziolvasmány, a >

Tovább

„A helyzet egyre feszültebb”

Mások a hatalomnak a migránsok iránti viszonyulásokban a szándékosságot sem tartják elképzelhetetlennek. Olyan vélemények is vannak, >

Tovább

Az utolsó idealista

Elszaporodtak a Fidesz-paraziták, válaszolta szomorkásan. Nem bírja nézni a sok haszonleső hajbókolót, karrieristát, akik nem a >

Tovább

A választásoknak lesz-e legitimitásuk?

A VMSZ bizony nagy problémában lehet, egyrészt, mert a legutóbbi választások óta a közösség jócskán megfogyatkozott, >

Tovább