2020. szeptember 20. vasárnap
Ma Friderika névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Ez már úgyis történelem – és egy rossz emlék

Ez már úgyis történelem – és egy rossz emlék

Egy nevét nem vállaló dél-bácskai férfi pedig azt mondta nekem: Az akkori történésekről nem szívesen beszélek, nincs is kedvem hozzá, de egy könyvet írhatnék róla. Ez már úgyis történelem. És egy rossz emlék. A háború nagy hülyeség. Az emberek gyilkolják egymást semmiért, mások érdekeiért, a fegyverkereskedők meg mindeközben egyre csak gazdagodnak. Szabó Angéla:

Lassan három évtized távlatából tekinthetünk vissza a 90-es évek délszláv háborúinak véres eseményeire, az eltelt idő, a múlt azonban sehogy sem képes megszépíteni a fájdalmas, gyötrelmes emlékeket. Akik túlélték az akkori történéseket – katonaruhában, a kezükbe adott fegyverrel valamelyik harctéren, vagy civilként, az otthonaikban a távollevők életéért aggódva –, azok nem szívesen idézik fel az átélt szörnyűségekről. Magukba zárták, jó mélyen eltemették, és nem is csupán elfelejteni szeretnék, ha ez lehetséges lenne, hanem soha meg nem történtté tenni.

A tavalyi év vége felé több olyan embert felkutattam, aki szerzett délszláv háborús élményeket – lett volna igen sok mesélnivalója –, de nem vállalta a régi sebek fájdalmas feltépését, a múlttal való könyörtelen szembenézést.

A zentai Bata Magdolna férje épségben hazatért a háborúból. Úgy nyilatkozott, hogy az átélt borzalom szóra nem érdemes. Nem is akarunk rágondolni. Örülünk, hogy élünk.

Egy másik zentai, Lipinszki Zoltán arról számolt be, hogy a hadseregben századosi rangot szerzett, majd a háború kitörése után Vukovárra került: Onnan menekültem el 1991. szeptember 12- én, 33 évesen, sebesült lábbal. A további részelteket azonban nem hajlandó a nyilvánosság elé tárni.

A gombosi Cselenák Magdolnát sem sikerült szóra bírni, mindössze csak annyit jegyzett meg, hogy azokban az években több volt a katona a falujukban, mint a helybeli lakos. Ugyanakkor aggódott a tartalékosként bevonultatott fiáért is.

A szabadkai Kanalas Rózsa úgy fogalmazott, hogy neki is kijutott bőven az akkori történésekből: a férjét 1991-ben éppen mindenszentek napján vitték el Vukovárra, ő meg várta otthon várandósan, a témáról azonban se neki, se a férjének nincs több mondanivalója.

Az ugyancsak szabadkai Kovács Zoltán elmondása szerint: megbilincselve vittek el, aztán „kiderült”, hogy önként mentem a háborúba. Az eset részleteiről azonban őt is értelmetlen faggatni. 

A palicsi Mészáros Ervin kiskatonaként eleinte a szlavóniai falvakban volt, később pedig a boszniai hadszíntereken töltött tíz hónapot. Ezzel hárította el: Igaz, egyike vagyok a túlélőknek, de nem szeretem emlegetni azokat az időket, köpködtek miatta már éppen eleget.     

Az Óbecsén élő Tóbiás Lajos is eleinte vonakodott felidézni mindazt, amit átélt, de talán majd egyszer beszélgetünk róla, mondta, később azonban csak elbeszélte a maga történetét. Mi több: utána megkönnyebbülést érzett. 

A szintén óbecsei Csúri családból öt férfit mozgósítottak. – Egymás után vitték el a testvéreimet. Pár nap leforgása alatt mind az öt öcsémet bevonultatták – mesélte Pálfi Csúri Ilona. – Közülük csak egy úszta meg a harcteret, ő mindvégig a topolyai kaszárnyában volt, a másik négyet azonnal átvitték Horvátországba. Három-három hónapig voltak távol. Sőt még a vejem is kapott behívót, ő egyenesen Vukovárra került. Nem tudtunk róluk semmit, nem volt se éjjelünk, se nappalunk, csak sirattuk őket. Szegény anyánk teljesen belebetegedett, cukorbeteg lett, ez vitte a sírba. A nagy szerbek meg elbujdostak, nem akarták az életüket áldozni a nagy Szerbiáért. Abban az időben tele voltak a budapesti szállodák a hangoskodó szerb katonaszökevényekkel, a mieink meg védték a „hazát”.

A testvéreimet szinte nem is lehet ezekről a dolgokról kérdezni, szerintük is jobb az átélt borzalmakat elfelejteni. Egyikük azt mondta, hogy nem is tudták volna magukat megvédeni, mert amikor kinyitották a lőszeres ládát, golyó helyett csak homokot és szögeket találtak benne. Napokig nem jutottak ivóvízhez, a szomjúságukat az utakon kialakult tócsák, pocsolyák vizével oltották. A vejem sok szörnyűséget látott Vukováron.

Bálint Róberttel (Óbecse) nem sikerült felvenni a kapcsolatot, de láttam, hogy egy internetes portálon a következőket adta közre: Kiállítottak bennünket egy sorba, és mondta egy major, hogy lépjen előre az, aki nem akar a háborúba menni, és menten agyonlövöm. Soha nem felejtem el... Akkor mondtam le az életemről először. Abban a sorban mind kisebbségiek voltak. Soha nem beszélek róla, de most előjött.

Egy nevét nem vállaló dél-bácskai férfi pedig azt mondta nekem: Az akkori történésekről nem szívesen beszélek, nincs is kedvem hozzá, de egy könyvet írhatnék róla. Ez már úgyis történelem. És egy rossz emlék. A háború nagy hülyeség. Az emberek gyilkolják egymást semmiért, mások érdekeiért, a fegyverkereskedők meg mindeközben egyre csak gazdagodnak.

 

 

2020. január 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább

Örömünnep Szerbiában

Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >

Tovább

Konformizmus-vita

Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >

Tovább

Örök hála Bosnyák Istvánnak

Magától értetődő volt minden egyes mondata. Most azonban arra gondolok, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Csak abban >

Tovább

Szaxofon

A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy >

Tovább

Alternatíva nélküli kor

Hobsbawm szerint az a veszély fenyeget bennünket, hogy felülkerekednek „a jobboldali, demagóg, idegengyűlölő, nacionalista rendszerek, amelyek >

Tovább

Bret Easton Ellis: “a beszari nemzedék”

A kapitalista rendszerben érvényesülő kapitalista értelmiségi elitet nem kínozza a lelkiismeret. Úgy látszik azonban, hogy a >

Tovább

Laudáció Márti néni tiszteletére

Végülis kettejükben (a megjelenésükön kívül) abszolút van valami közös: mindketten csak hiszik magukat valaminek: egyik főszerkesztőnek, >

Tovább

Mozaik vagy periféria?

A kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A >

Tovább

A Nyugat és Takaró Mihály

Tehát ha azt halljuk: „zsidó, zsidó”, úgy értsük: „amit az elégedetlen magyar gondol” („Protestáló hit s >

Tovább

A szocialista irodalompolitika váratlan dicsérete

A paradoxon abban rejlik, hogy a kitüntetettek közül kerülnek ki a múlt dicséretes példái, ugyanis ez >

Tovább