2019. október 18. péntek
Ma Lukács, Jusztusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Egy töprengő fűszál

Végel László: Temetetlen múltunk. Önéletrajzi regény

Végel László képes a senki más által át nem élt, senki máséval fel nem cserélhető objektív szenvedéstörténetét, lelki meghasonlásainak vívódásait nyilvánossá tenni, mint „egy töprengő fűszál”. Ez a kettős identitás nem csak a szerb-magyar relációban játszódik, de abban a hosszú folyamatban, amikor is egy liberális kénytelen-kelletlen érzékeli, hogy ami most Magyarországon és Európában zajlik, az már megtörtént egykori szülőföldjén, a százszor elátkozott Jugoszláviában.

Végel László hosszú, a kisebbségi létben töltött évtizedek tapasztalatának összegzéseként úgy döntött, hogy nem a személyes sorsának magánéleti eseményeit helyezi előtérbe. Ehelyett egy mottóul választott Márai-idézet szellemében valamiféle végső számadással tartozik ennek a kettős tudattal rendelkező nemzedéknek a belső történéseiről, amelynek időbeli kereteit a trianoni békediktátum, és a rendszerváltozás utáni véres jugoszláviai polgárháború, majd az azt követő látszólagos béke fogja közre.

 Az író a legszegényebb parasztcsalád gyermekeként, egy nagyon zárt és konzervatív értékeket valló környezetben nőtt föl, ahol a Trianon szó tabunak számított, és csak újvidéki diákként nyílt ki előtte az elhallgatott múlt néhány fontosabb emléke. Dicsérhetjük a vajdasági vidéki élet, Szenttamás két világháború közötti hétköznapjainak, még inkább a magyarság helyzetének, öntudatának, hitének és hiszékenységének pontos ábrázolása miatt, hiszen ők az akkori időkben, ahogyan később sem kaptak az anyaországtól hiteles erkölcsi és valóságos anyagi támogatást.

Ezt a kisebbségi létbe szorultságot volt hivatva megszüntetni a magyar miniszterelnök (Teleki Pál) teljes morális tiltakozását semmibe vevő magyar katonai beavatkozás, amely a szégyenteljes és tökéletesen értelmetlen újvidéki vérengzéssel érte el mélypontját. A válasz sem maradhatott el, a délről ellenállás nélkül a Vajdaságot visszafoglaló Tito-partizánok tevékenysége még tömegesebb és durvább ellencsapást mért a tökéletesen védtelen őslakos magyarságra. Sehol máshol nem volt ennyire kiszolgáltatva a politikai játszmáknak a kisebbségbe rekedt magyarság. Jellemző, hogy azokban a vészterhes napokban, amikor a magyarok, majd Tito-partizánjai törtek be Szenttamásra, a Végel család, majd a szerb szomszéd kölcsönösen bújtatta a kiszámíthatatlan következményektől rettegőket. Az édesanya csak a halála előtt, 1999-ben volt képes felidézni a kukoricásban véletlenül ott talált levetett ruhákat, és azt, hogy néhány száz méterről hallotta is a hajnalban összegyűjtött magyarokat gödrökbe lövő sortüzeket. Később a Tito-Sztálin féle ideológiai ellentét további megalkuvásokra és absztrakt megfelelésre kényszerítette a már jócskán megfogyatkozott és megfélemlített magyarságot.

Ami később felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan ebben a helyzetben: az 56-os magyar forradalom hatása, amely egyrészt Tito politikájának szovjetellenes jellegét bátorította, amíg csak néhány nap után ki nem nyilatkoztatta a magyar miniszterelnök az ország politikai akaratát a többpártrendszer bejelentéséről. A titkos alku, amely Tito és Hruscsov között köttetett, már jóváhagyta a magyar forradalom véres felszámolását. Miközben a magyar politikai menekülteket befogadta Jugoszlávia, a nagykövetségre menekülő magyar kormányt már kiszolgáltatta a szovjeteknek. A következményeket ismerjük, sőt az sem merült feledésbe, hogyan változott meg a Nyugat által sztár-politikussá avanzsált Tito nemzetiségpolitikája. A sokszor megnyomorított kisebbség, amely az oktatás, a nyelvhasználat, a kultúra területén a legliberálisabb elvek szerinti lehetőségek birtokába jutott, a félévszázados elnyomás után afféle aranykorként élte meg ezt a bő évtizedet, ám a Tito halála után felerősödő nacionalista politikai fordulatot olyan értetlenséggel, amelyhez semmi köze nem lehetett. Ezt mindvégig a kétségbeesett és irracionális, az egykor békében élő összezárt nemzetiségek (Jugoszlávia eszmeisége) öngyilkos politikai radikalizálódásaként szenvedte meg, amelyben a magyar kisebbségnek szerencsére most csak a másodhegedűs szerepe jutott.

Mit mondhat mindezen tapasztalatok bitokában egy Tito-érában szocializálódott, a Nyugat értékeihez ragaszkodó értelmiségi? Súlyos vádiratot ír az egész évszázadot átfogó balfék magyar politikát illetően. Hiszen ezen a hajdani magyar birodalomhoz tartozó, mezőgazdaságilag értékes területen semmiféle racionális és az ott lakók érdekeit szolgáló politikai akarat nem érvényesült. Nem beszélve a rendszerváltás utáni magyar politikai elitek szűklátókörűségéről, amikor hol alig törődtek a határon túli kisebbséggel, hol pedig a belpolitikai haszon reményében mindenféle előnyökkel kecsegtették őket, miközben anyagi és politikai ambíciójuk mindig is pártérdekeket szolgált. Az új éra régi ízekkel teli. Mintha kiszabadultak volna a szekrényből a régen megtagadott-rejtegetett, baljós indulatok. „Számomra sem értelmezhető a budai úri villákból küldött üzenet: legyek büszke a magyarságomra, nem értem, mit akarnak mondani.”

Ezek tükrében nem csoda, ha a ma regnáló hatalom Végel László túlfűtött indulatoktól sem mentes könyvét, a Temetetlen múltunkat szinte a nemzetárulással egyenértékű kritikával illette. A Magyar Nemzet kritikusa nem átall olyan kitételeket használni, amelyek az író sok-sok évtizedes tapasztalatát a szőnyeg alá söprik.„Ám az örökös asszociációk nem a gondolatok gazdagságát tárják elénk, ellenkezőleg, az igazán mély gondolatok, érzések hiányát fedik el, vagy legalábbis álcázzák a bátortalanságot azok kimondására.” Majd végső tanulságként egyszerűen kitagadja Végel Lászlót az érdemmel bíró írók köréből: „Mindezt a magyar kultúra tántoríthatatlan őreként, az NKA kegyelt támogatottjaként.” Mintha csak azt mondaná: A mi pénzünkön írsz így rólunk?

Tudjuk, hogy miféle művekkel kereshetjük ennek az eltorzult, mindig csak a saját dicsőségét hallani akaró szolgahadnak a kegyét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Végel László képes a senki más által át nem élt, senki máséval fel nem cserélhető objektív szenvedéstörténetét, lelki meghasonlásainak vívódásait nyilvánossá tenni, mint „egy töprengő fűszál”. Ez a kettős identitás nem csak a szerb-magyar relációban játszódik, de abban a hosszú folyamatban, amikor is egy liberális kénytelen-kelletlen érzékeli, hogy ami most Magyarországon és Európában zajlik, az már megtörtént egykori szülőföldjén, a százszor elátkozott Jugoszláviában.

Az olvasónak az a kétsége támad a könyv és a hivatalos kritika kapcsán, hogy a hatalomnak talán nem is lett volna fontos lehajolni gerince épségét kockáztatva egy számára ennyire hiteltelen, satnya kis virágért.

Sántha József (Revizoronline)

 

2019. szeptember 30.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„A múlt mérge bűzlik körülöttünk”

Sosem a pesti páholyok „anyásai” előtti eskütétellel bizonyítottam a magyarságomat. Nem „magunk között” kell bizonyítani, hanem >

Tovább

Paskó atya madárbélből jósolt, avagy szavazz a Fideszre

Ami hiányzik Paskó szentbeszédéből, az már csak a hazaárulózás. De így is épp eléggé kizárólagos: aki >

Tovább

A szerb kormány növeli az elköltözést?!

Az létszámstop folyamatos hosszabbításának egyenes következménye az elköltözés, a külföldre vándorlás. Munkahely, vagyis jövedelemforrás hiányában az >

Tovább

„Érvényesülnek vagy csorbulnak a kisebbségi jogok?”[1]

Annak, hogy egy magyar jelentéstevőt választott az EP bizottsága, még örülni is lehetne. Kovács helyzetét – >

Tovább

Tisztelet a magyar népnek

Doktrinális értelemben nem szigorú tisztasággal, egyértelműen, bár passzívan, de a magyar nép nemet mondott a fasizmusra >

Tovább

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább

Csökkent a nemzeti- és etnikai alapú megkülönböztetés?

A köztársasági biztos a nemzeti valamint az etnikai származás alapján történt megkülönböztetések számának „csökkenéséből” azt a >

Tovább

A kétpólusosság átka

Igazat adok Márai Sándornak, aki szerint a magyar irodalom nagyobb volt, mint a magyar politika, de >

Tovább

Változik a viszonyulás?

Fontos, hogy az anyaországban – legalább most – átfogó és tárgyilagos felmérés készüljön a délvidéki rehabilitálások >

Tovább