2019. október 18. péntek
Ma Lukács, Jusztusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Az emigráció színei

Az elköltözésben van ugyan egy cseppnyi halál, de valódi elmúlás talán még sincs – amíg él és mozog az ember, s eltökélt abban, hogy ne veszítse el a kapcsolatot, hogy ne szakadjon meg a párbeszéd. Az adott időszelet elmúlik (meghal) ugyan, de mondani sem kell, hogy néhány biztos pont él tovább, legalábbis, amíg mi magunk is élünk. Vataščin Péter:

Harminchárom ember. Ebből tizenhét gyerek, tizenhat szülő. Nyolc család. 2018 szeptemberétől számítva ennyien költöztek el külföldre a szabadkai környezetemből. Én, mi is köztük vagyunk. Amennyire nehéz ennek tudatosítása, annyira felszabadító erejű is. Megpróbálom elmondani, hogyan lehetséges ez.

Elvándorlást, elköltözést, emigrálást emlegetni ma Vajdaságban egyet jelent a legszívszaggatóbb húrok pengetésével. S ezen jottányit sem enyhít az, hogy ez a térség nem áll magában ezen a téren, sőt, egyes helyeken évtizedekkel ezelőtt lejátszódott már ez a fajta leépülés. Kérdezzünk csak meg bárkit a völgyek közé zárt dél-szerbiai kis falvakban. Ha ugyan van még kit.

Minden távozás különböző, s valahol mélyen egyéni is. Nem tehetek mást, minthogy saját magamon szűrjem keresztül, mit is jelent elmenni.

Az említett 33 emberes hiányt nehéz lenne pozitívumként emlegetni. Vajdaságból nézve, ahhoz odaszegezve, ez első, sőt, második olvasatban is egészen biztosan veszteségnek minősül. Lehet, jobb lett volna, ha ezek az emberek maradnak, ha ezek a gyerekek itt nőnek föl, s lesznek majd nekik is gyerekeik Bácskában, Bánátban vagy Szerémségben. Úgy fest, hogy ez a lehetőség ezekben az esetekben elszáradt, tönkrement, zátonyra futott.

De persze nemcsak a (szülő)földnek kín a távozás. Eléggé kínzó ezt saját magunkon keresztül megélni. Számos átvitt értelmű kifejezés jut eszembe, ahogyan ezen gondolkodom, s talán a „kitépés“ tetszik a leginkább. Tépjünk ki bármit is bárhonnan, az összetartó szövet szakadni fog, ha hangot ad ki, hát az keserves lesz – ha él, fájni fog. Emellett szintén helyénvalónak érzem a „seb“ kifejezést, már csak azért is, mert könnyen lehet pont ez a kitépés eredménye. Mindezt pedig nehezen lehet megérteni, tehát az egész valahol „érthetetlen“. Lehet vég nélkül, unos-untalan sorolni az érveket pénzről, politikáról, társadalomról, de én magam valahol nem értem, mi szükség volt erre a kitépésre, erre a sebre. Alighanem mindez így is van jól, a ráció birodalmára éppúgy szükség van, mint az irrációra. S ha már tépésről, sebről van szó, amelyek könnyen hatolhatnak egészen a mély zsigerekig, nem is csoda, ha nem értek mindent.

Ha aztán valaki nyomásgyakorlással találkozik, az csak ronthat a helyzeten. Úgy gondolom, nincs abban semmi különös, hogy az elköltözés fáj, hogy nem mentes a negatív következményektől. Főleg azok lehetnek ezzel így, akik maradnak. Ez nyilvánvaló. S mivel ez világos, ezért szükségtelen mindenféle visszatartó, marasztaló érv, könnyebb vagy súlyosabb érzelmi zsarolás. Ami fontos, az az őszinte támogatás, amely semmiképp sem mentes attól a képességtől, hogy jó szívvel tudjunk elengedni – magunkat és másokat is.

Természetesen lehet az elköltözés felszabadító hatású, s való igaz, hogy sokan még a port is lerázzák a lábukról, talán még visszanézni sem akarnak, nehogy sóbálvánnyá változzanak. Baj nincs ezzel, ugyanakkor az én élményem nem ilyen. Mindazonáltal az elköltözésben ott rejtőzhet egy sor olyan tapasztalat, amelyből fel lehet építeni valami újat. S itt most nem az új otthon nyújtotta lehetőségekre gondolok. Korántsem. Amikor arról kellett döntenem, hogy kezdetnek melyik könyveket viszem magammal amolyan útravalóként (más szóval: tarisznyatartozékként), Mészöly Miklós Volt egyszer egy Közép-Európa című kötetén kívül a barátom, Losoncz Márk által szerkesztett Ki vagy te, vajdasági magyar? című könyvet is a hátizsákomba süllyesztettem. Úgy érzem, azt a tényt, hogy Vajdaság bizonyos szempontból édes gyermekeként bánt velem (ahogyan tette ezt hat évig Baranya, na meg tizenkilenc esztendőig a Duna menti szülőföldem is), jó érzéssel vihetem magammal, bárhová is tartok. Hirtelen úgy éreztem, ezt a bánásmódot ez a kötet is megtestesíti.

Aztán máshonnan visszatekintve adott a lehetőség, hogy vajdasági identitásomat más fényben lássam, még jobban magamba olvasszam, átalakítsam, s talán még az eddigieknél is jobban szeressem. Szerencsére nincs olyan megkerülhetetlen akadály a világ ezen szegletében, amely megtilthatná, hogy játszhassak azzal, amit itt kaptam, amit magammal vihettem. Amit egyszer otthonnak hívhatok, az otthon lesz még akkor is, ha soha többé nem fogok ott néhány napnál többet eltölteni.

Hogy ki mennyire szakad el valahonnan, az számomra egyéni energiabefektetés kérdése. Sehol, semmikor, senki sem vonhatja kétségbe komoly módon az egykori otthonnal való azonosulás és kapcsolattartás jogát és lehetőségét. Másfelől pedig ugyan lazulhatnak a mindennapi kapcsolatok, de ezek fenn is maradhatnak, s bizonyos módon aztán akár meg is erősödhetnek. Meg lehet szervezni a barátkozásokat, egy-egy hely felfedezését tovább lehet folytatni. És sokszor van esély a visszatérésre is. Lehet, már csak idős korban (erre példa számos akad), de ez, lehet, nem is annyira számít, ha párosul vele a „révbe értem“, vagy csak egyszerűen szólva az otthonosság érzete.

Egyszer egy budapesti kávézóban mögöttem arra lettem figyelmes, hogy valaki ezt mondta: „a halálban számomra az a legnehezebb, hogy megszakad egy párbeszéd, hogy nem tudok azzal a valakivel többé beszélgetni”. Talán innen nézve lehet azt állítani, hogy az elköltözésben van ugyan egy cseppnyi halál, de valódi elmúlás talán még sincs – amíg él és mozog az ember, s eltökélt abban, hogy ne veszítse el a kapcsolatot, hogy ne szakadjon meg a párbeszéd. Az adott időszelet elmúlik (meghal) ugyan, de mondani sem kell, hogy néhány biztos pont él tovább, legalábbis, amíg mi magunk is élünk.

(Családi Kör)

 

 

2019. szeptember 26.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„A múlt mérge bűzlik körülöttünk”

Sosem a pesti páholyok „anyásai” előtti eskütétellel bizonyítottam a magyarságomat. Nem „magunk között” kell bizonyítani, hanem >

Tovább

Paskó atya madárbélből jósolt, avagy szavazz a Fideszre

Ami hiányzik Paskó szentbeszédéből, az már csak a hazaárulózás. De így is épp eléggé kizárólagos: aki >

Tovább

A szerb kormány növeli az elköltözést?!

Az létszámstop folyamatos hosszabbításának egyenes következménye az elköltözés, a külföldre vándorlás. Munkahely, vagyis jövedelemforrás hiányában az >

Tovább

„Érvényesülnek vagy csorbulnak a kisebbségi jogok?”[1]

Annak, hogy egy magyar jelentéstevőt választott az EP bizottsága, még örülni is lehetne. Kovács helyzetét – >

Tovább

Tisztelet a magyar népnek

Doktrinális értelemben nem szigorú tisztasággal, egyértelműen, bár passzívan, de a magyar nép nemet mondott a fasizmusra >

Tovább

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább

Csökkent a nemzeti- és etnikai alapú megkülönböztetés?

A köztársasági biztos a nemzeti valamint az etnikai származás alapján történt megkülönböztetések számának „csökkenéséből” azt a >

Tovább

A kétpólusosság átka

Igazat adok Márai Sándornak, aki szerint a magyar irodalom nagyobb volt, mint a magyar politika, de >

Tovább

Változik a viszonyulás?

Fontos, hogy az anyaországban – legalább most – átfogó és tárgyilagos felmérés készüljön a délvidéki rehabilitálások >

Tovább