2019. november 21. csütörtök
Ma Olivér névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Intelmek fáradt fölháborodókhoz

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Lehet, hogy ez a mizéria még hosszú évekig eltart, de a politikai munka – amely nem különülhet el az erkölcsi önnevelés és az intellektuális önművelés, a másokkal közös, emancipáló analízis munkájától és az elveszett szabadság emlékezetén végzett gyászmunkától – többet fog adni, mint a fölháborodás és ellenállás puszta negativitása. Amibe belefáradtunk. De jogos volt, helyénvaló volt, időnként szép volt. Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):

„Mi háborítja fel a szellem emberét? Semmi esetre sem személyes ügy. [...] Valami személyen túli kell hozzá, valami általános elvi.”

Ezt írja Bálint György a magyar publicisztika leghíresebb darabjában, amelynek a címe: „Intelmek kezdő felháborodókhoz”. Megjelent a Gondolat c. folyóirat 1936. októberi-novemberi számában.

Az író így folytatja:

„Az elnyomott, kizsákmányolt emberek tömegét a személyes sérelmek rendszeres, koordinált tömege teszi harcossá: a tömegnél a személyes és az általános, a gyakorlati és az elvi oszthatatlanul egy. Az entellektüelnél, akinek gondolkozása és munkája magányos jellegű, más a helyzet. A tömeg személyes sérelme az ő számára elvi sérelmet jelent, és csak ezen keresztül válik személyes élménnyé. A tömeg ügye az ő személyes ügyévé lesz – ha azzá segíti a megfelelő elvi funkció, a felháborodás. [...] Nincs magasrendű felháborodás elmélet nélkül. Tudni kell bizonyos dolgokat: csakis így háborodhattok fel egy hazug ember, egy csúnya szobor, egy pongyola gondolat vagy egy hazug, csúnya és pongyola társadalom ellen.”

Évek, bizony már hosszú évek óta háborog a magyar értelmiség jobbik fele, olykor szinte az egésze a jelenlegi igazságtalan rendszer pusztítása ellen. Ez a háborgás olykor hangos, mostanában néma. Tavaly decemberben a baloldali diákok megmutatták, hogy nemcsak magukért, hanem a munkásokért is föl tudnak háborodni – mozgalmukat aztán jámborul hagyták kisajátítani a szánalmas ellenzéki (polgári) pártok által, s emiatt eljelentéktelenedett, elhallgatott, csaknem megszűnt. A „hivatásos politikusok” kutyakomédiát csináltak belőle.

De hát számtalan elporlott pillanatnyi mozgalom névtelen és láthatatlan sírján taposunk a Feledés nevezetű nagy temetőben.

A kései liberalizmus dekadens változata azt hirdette – nagy sikerrel –, hogy mindenki csak saját magát képviselheti, „másokért” demonstrálni, tiltakozni, szervezkedni nem más, mint az önkifejezésen, e végső szabadságon gyakorolt kényszer. (A liberalizmus hitelesebb, robusztusabb – korábbi – változatai persze nem állítanak ilyesmit.)

Bálint György (és a klasszikus baloldal) több mint nyolcvan esztendővel ezelőtt ennek éppen az ellenkezőjét gondolta. „Újra meg újra – írja Bálint – véssétek emlékezetetekbe, ifjú entellektüelek, hogy nem a személyes sérelem a döntő.”

A „szolidaritás” szót a mai Magyarországon érzelgősen használják a bien-pensant nyafogók: egyszerűen részvétet értenek rajta, nem a lényeges forradalmi princípiumot. „...Ők azok, akik nem ismernek különbséget erőszak és erőszak között – és akik nem ismerik fel a nagy hasonlatosságokat sem. Mert nem minden erőszak szemmel látható, nem minden gyilkosság jár vérrel. Az éhség van olyan kegyetlen gyilok, mint a kés. Vannak, akiket megdöbbent egy utcai zavargás néhány áldozata, de érintetlenül hagy százezer ember tengődő, lassú ínségpusztulása. Ifjú entellektüelek, ne kövessétek ezeket. Tanuljátok meg jól, hova kell irányítani felháborodástokat. Drága fegyver, bűnt követ el, aki helytelenül és felületesen használja. Ifjú entellektüelek, legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel!”

Az ínség természete a Puszták népe (1936), A tardi helyzet (1936) óta megváltozott. Egészében kevesebb a fizikai szenvedés, bár van belőle épp elég, de ma már azok is gürcölnek – így a szüntelenül holtfáradt, alkotás helyett pályázatírásra és kreditszámolgatásra szorított értelmiségiek – és belerokkannak a munkába, ahogyan valaha csak a proletárok; s az anyagias, testies, alacsony szemhatárú élet kifejezhetetlen gyötrelmet okoz a panaszát még megfogalmazni is képtelen, a kommersz szórakoztatás és alantas manipulációk által mesterségesen megtévesztett, megőrjített, elkábított, boldogtalan népnek. (Beleértve a „szellemi dolgozókat”.)

Ez az újfajta ínség nem engedi meg a szentimentalizmust. A szolidaritás nem téveszthető össze avval az áldemokratikus helyesléssel, amellyel jótét lelkek a megmérgezett nép kínlódását – leereszkedőleg – mint „az egyszerű emberek” autentikus életformáját mintegy „kezelik”. (Világ sorozatfüggői, egyesüljetek!)

A társadalom- és bölcsészettudományok, a komoly irodalom, színház, művészetek kiiktatása, helyettesítésük a délibábos, hátrafelé nyilazó babonával és etnocentrikus koholmányokkal nem egyszerűen a még „pozícióban lévő”, „elismert”, ténytisztelő értelmiségiek érdeksérelmével egyenlő. A tét a racionalitás, amely nélkülözhetetlen a közösségi cselekvéshez és a jó kormányzáshoz, önmagunk demokratikus kormányzásához – ez utóbbihoz ugyanis nem elegendő a tekintély és a hatalom. Mint ahogyan az oktatás se arra való csupán, hogy a gyerek tudjon nyugati állást találni, ha szorul a kapca. (Mert a mai Magyarországon minden egyéni és családi életstratégia kimondatlan korolláriuma a kivándorlás.)

Szimbolikus jelentőségű, hogy a Magyar Tudományos Akadémia orbánista szétbarmolásának napján derült ki: az iskolai tanterveket egy meglett korú neofasiszta fogja „hazafiasítani”, aki szerint a Nyugat „kis zsidó lapocska” volt (ezek mindent zsidónak kiáltanak ki, ami szép és jó: ez megtisztelő a zsidóságra nézve, egyébként színtiszta, tragikomikus téboly).

A szellem mostani veresége – amely a kormányzó szélsőjobboldal tudomány- és kultúrpolitikai dúlásának eredménye, a legkezdetlegesebb barbárság diadala – nem holmi „szakmai” kellemetlenség, hanem a magyar nép történeti civilizációjára mért súlyos csapás.

Ebben az egyébként ezerféleképpen bírálható magyar tudóstársadalom, művészvilág, könyvkiadás, érték- és állagőrző technikák, autonóm önnevelés stb. legyőzetése a közjó csonkulása, ezért érdemli meg a társadalom szolidaritását – akkor is, ha a fölsőoktatás és „top drawer” kutatás elüzletiesedésének, elbürokratizálódásának, mechanikus eredményhajhászásának nem a magyar kormány az oka, megvolt eddig is, és nemcsak hazánkra jellemző. A Citation Index, a Google Scholar erősorrend (és a többi) nyíltan kereskedelmi jellege nem rokonszenvesebb a bestsellerlistáknál, a nézettségi mutatóknál és a kattintásvadászatnál. Mindez merő konformizmus. Korunk züllöttsége és hanyatlása egyetemes, senki nem maradhat ki belőle – épp ezért indokolt a fölháborodás, amely nem pusztán egy-egy gonosz szándékú, rosszhiszemű intézkedést érint. És amelynek fontos eleme kellene hogy legyen a korporatív (szakmai érdekképviseleti, „hivatásrendi”) önbírálat.

Az önvizsgálat – ha nem is az Ivan Iljics halála szigorával – nélkül a fölháborodás rutinizálódik, elsekélyesedik és egykönnyen hazugsággá fordul. Csak akkor hibáztathatunk másokat, ha készek vagyunk saját magunk hibáztatására is. A politikai rezsim nem minden rossznak az oka.

A szokványos értelmiségi praxisokkal rengeteg baj van, s az egyetemi-akadémiai intézményeken belüli konformizmus, előítéletesség, kritikátlan csoportlojalitás, intolerancia, filiszterség, karrierizmus, provincializmus stb. – amely persze inkább enyhébb, mint súlyosabb annál, amit egy-egy tőkés vállalatnál vagy ügyvédi irodában vagy magánklinikán (vagy minisztériumban!) tapasztalhatunk – jócskán aláássa annak a báva tekintélytiszteletnek az indokoltságát, amely a malgoverno sanda támadásaival szemben alakult ki hivatalos tudományunkkal és fölsőoktatásunkkal vagy irodalmunkkal szemben (mint „ellenzéki” attitűd!).

Így hát tüzetesen szemügyre kellene vennünk annak a lehetséges okait, hogy a tiltakozások egyre-másra föllángolnak és kihunynak, minden lényegi eredmény nélkül. Az egyik ok – s nyilván sok más van, én is tudok némelyikről – valószínűleg éppen az önreprezentáció és a szűk értelemben vett érdekképviselet dominanciája.

Az általános represszió egyrészt a társadalom és az állam szerkezetéből, másrészt az autoritárius magyar kormány hatalomfokozó és hatalomkoncentráló törekvéseiből, tudatos célkitűzéseiből áll össze, a legtöbb társadalmi csoportot érinti (még a kicsiny hazai nagypolgárság bizonyos töredékeit is), de rendszerjellegű, ezért a támadott csoportok spontán és szakmákra-foglalkozásokra vagy nemzedékekre korlátozódó, szinte teljes egészükben érdeksérelmekre összpontosuló ellenállási kísérletei természetszerűleg nem kezdhetik ki a rendszer egészét. Márpedig ez a rendszeregész az, amellyel minden esetben dolgunk akad.

Erre való lenne a politika, amely a széttagolt érdekcsoportokat összerántja, s amely olyan megoldásokat kínálna, amelyek alapja: fölismerni minden egyes gravámenben a közöset. Így közös cselekvés formálódhatnék ki, amely ezáltal több, mint a – többnyire – anyagi és „létbiztonsági” előnyökhöz vagy valamely privilegizált helyzet megőrzéséhez fűződő („önző”) csoportérdek, és nem több.

Az ilyen politika kialakulását pedig a regnáló féldiktatúra – lényegéből fakadóan – blokkolja, ezért föl kellene már ismernünk végre, hogy a politika (különösen itt és most) nem sérelmek korrigálásának eszköze, hanem cél: a közös fölszabadító és egyenlősítő stratégiák együttese, amely a céltudatos, elkötelezett közösségek számára közös erkölcsöt és identitást kínál.

Máskülönben a fölháborodás elhal, kihuny, gyorsan feledett epizódok véletlenszerű sorozatává silányul, elvont magatartássá vékonyodik – amelynek a legrosszabb formája az üres Orbán-fóbia, amelynek az eleve kérdéses-kétes örömeit már nem élvezi a közönség.

Tehát amikor (mindennek ellenére) mégis fölhívom rendszerellenes olvasóimat, hogy ne fáradjanak bele a fölháborodásba – ez már nem compassion fatigue, amelyet jól ismerünk, hanem revulsion fatigue –, akkor ez nem lehet amolyan nemeslelkű morális buzdítás, amelynek közkeletű neve a lelkifröccs.

Az se helyes, amit egyik fásult pillanatában ajánl Bálint György a baloldalnak, a Pesti Napló 1938. február 24-i számában: „Valószínű, hogy az európai baloldal mindaddig nem nyeri vissza népszerűségét, amíg nem tanul meg mesélni. Eddig mindent az értelemre tett fel – és vesztett. Talán ha majd megjátssza az érzelmeket és az ösztönöket is, megfordul a szerencséje. [...] Illyés Gyula írja a Puszták népében, hogy egyes falvakban az orvosoknak javasasszony stílusban kell beadniuk az orvosságot, mert különben a betegek nem bíznak benne és elutasítják. Lehet, hogy ez az »orvosi etikába« ütközik, de mindenesetre eredményes. Ezért aki a valóságot akarja beadni Európa betegeinek, adja nekik mítosz alakjában, szuggesztív hókuszpókuszokkal, és ha igazat akar mondani, tegyen úgy, mintha hazudna.”

A kudarcok hosszú-hosszú sorozata elfárasztotta a vezetőinél és szószólóinál sokkal jobb minőségű „ellenzéki népet”, és erre csekély vigaszt kínál annak a bizonyossága, hogy az uralkodó rendszernek nincs igaza. A kudarcok fő oka nem a „túlpolitizáltság”, ellenkezőleg: a politika hiánya. Ugyanis néhány „ellenzéki” külszínű szervezet színjátékát – bármennyire elégedetlenül és bizalmatlanul – figyelni kívülről: ez nem politika, hanem a demokráciahiányba való olyatén belenyugvás, amely semmivel se jobb a kimondott egypártrendszernél. Mert a honpolgár tehetetlenségét csak fölaprózza, de nem szünteti meg.

„A felháborodás – írja Bálint György – nem csupán »negatívum«. Ha valami ellen felháborodom, annak ellenkezőjéért lelkesedem, ha valamit elutasítok, annak ellenkezőjét követelem. Lehet, hogy ez az ellenkező még nincs kéznél, és még nem is tudom pontosan, milyen lesz. [...] Egyelőre még birtokon kívül állok, még nem formálhatom meg tökéletesen az újat – most még csak felháborodhatom a meglevő ellen. A felháborodás a hatalom birtokán kívül álló entellektüel legerősebb fegyvere. Ezért nem lehetnek más szövetségesei, mint a birtokon kívül álló tömegek.”

Mi már nem hiszünk abban, hogy „mi” vezetjük a forradalmat, és a „tömegek” ebben pusztán „a szövetségeseink”. A hatalom „megragadása” se népszerű eszme, s a történelem tanúsága szerint nem oktalanul.

A valóság fölháborító, ám a fölháborodás is a valóság része. Tele van kórokozókkal.

„És még egyet – írja esszéje végén Bálint György: sohase szégyenkezzetek felháborodástok miatt. Ne higgyétek, hogy »vad« és szellemi emberhez méltatlan indulat. [...] »Éljetek veszedelmesen« – mondja Nietzsche, és ezt még így lehetne megtoldani: érezzetek veszedelmesen, sőt, gondolkodjatok veszedelmesen. Ne hódoljatok az indulat és a gondolat kettősségének, higgyetek e kettő egységében. [...] Ifjú entellektüelek, vállaljátok a legnagyobb kockázatot: egy-egy nagy, döntő pillanatban veszítsétek el magatokat.”

Lehet, hogy ez a mizéria még hosszú évekig eltart, de a politikai munka – amely nem különülhet el az erkölcsi önnevelés és az intellektuális önművelés, a másokkal közös, emancipáló analízis munkájától és az elveszett szabadság emlékezetén végzett gyászmunkától – többet fog adni, mint a fölháborodás és ellenállás puszta negativitása. Amibe belefáradtunk. De jogos volt, helyénvaló volt, időnként szép volt. Néhány illúzióval szegényebbek lettünk (belátható, hogy ez a pártválasztási hajcihő – még ha lehetnek is itt-ott megtévesztő részsikerek – a mai és itteni körülmények között merőben fölösleges), de a lényeget illetően van mi mellett kitartanunk, van miben hinnünk, van mit remélnünk.

 

2019. július 3.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Szeretettel a Vajdaságból: itt a harmadik orosz megszállás, de ennek most örülnek

Ám, mint azt jól tudjuk, semmi sem tart örökké, és minden jónak vége szakad egyszer. Megbízható >

Tovább

Egy dél-bácskai tartalékos katona története

Talán az volt a szerencsénk, hogy amikor már egy jó ideje meneteltünk, az egyik szerb tartalékos >

Tovább

Egy vita rejtekei

A nemzeti érzés – és nemcsak a magyar – nem lehet ártatlan. Soha többé. Mert a >

Tovább

Füstbe ment szerv

Azt hiszem elég volt, ezt az egész cudarságot, nekünk, egymást kézen fogva, mindenáron el kell kerülnünk. >

Tovább

Virág a kormányzó úr sírján

Érdektelen, hogy Lázár János (aki Orbán utóda szeretne lenni) miért tette ezt – és hogy miért >

Tovább

Háborús emlékek nyomában

Arra szeretném kérni Önöket, hogy ezt, amit most tőlem hallottak, adják tovább, és meséljék el, hogy >

Tovább

„Mórahalmon egyeztettek”

Mivel a VB következő (hatodik) ülését a társelnökök 2020 februárjára jelezték, a Magyar Nemzeti Tanácsnak (MNT) >

Tovább

Ökomama

Arra nem emlékszem, hogy a „természet” fogalmát úgy általánosságban emlegették volna. Hanem csak konkrétan: kukorica, karfiol, >

Tovább

"Kivérezteti a vajdasági magyarságot a kettős állampolgárság"

„Lehet mellébeszélni, de az az igazság, hogy a vajdasági magyar közösség menthetetlenné vált, s egy évtizeden >

Tovább

„Szerbiának két külügyminisztere...”

A magyar külpolitika tehát a nyugat-balkáni országok integrálását az Európai Unióba stratégiai fontosságúnak tartja, miközben teljesen >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A nemzeti kisebbségek helyzetét egy társadalomban/országban számos tényező együttes létezése alapján lehet csak megállapítani, amelyek közül >

Tovább

A jugoszláv rendszerváltás

Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor >

Tovább