2021. augusztus 5. csütörtök
Ma Krisztina névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Cifra világ volt akkoriban errefelé

A falu lakosságának majdnem a fele elmenekült, legtöbben Magyarországon és Németországban élnek, és ők már nem is térnek haza. A házaikat, az ingatlanjaikat jönnek és felvásárolják az eszékiek, az egykori háborús nyerészkedők, a nem magyarok. Mi szép csendben elfogyunk, ők meg elfoglalják a helyünket. Kihal az itteni magyarság. Szabó Angéla:

Hogy miként vészelték át a 90-es évek délszláv háborúit a Horvátország területén élő magyarok, arról még most, majd 3 évtized elmúltával is édeskeveset tudunk. Úgy tapasztaltam, az ottani sokat szenvedett emberek csendben elzárták magukban a kellemetlen emlékeket, és nem szívesen veszik azokat elő – még szép szavú, szelíd kérésre sem.  Vonakodnak újra meg újra feleleveníteni, elbeszélés közben a sok rosszat ismételten átélni.

Az elmúlt napokban – a meseszép Kopácsi-rét környékén járva – alkalmam nyílt egy keveset beszélgetni a helybeliekkel az akkori zűrzavaros időszakról. Két kopácsi lakos, Varga József és Tóbijás József idézte fel az akkori történéseket.

Varga József: Nálunk nem költöztették ki a falu lakosságát, mint a szomszédos Bellyén, Kopácson mindenkinek egyedül kellett megoldania a menekülést, ha nem akart itthon maradni. Az én családom 1991. augusztus 24-én ment át Magyarországra. Amikor két évvel később visszatértem, már kevésbé volt veszélyes a helyzet. Sokan tettek így, akik féltették az életüket, elmenekültek és hátrahagytak mindent. Számtalan kiüresedett ház maradt, amit aztán – ha nem volt, aki felügyeljen rá, vagy legalább a legfontosabb tárgyakat kimentse, – a szerb megszállók feltörtek és kiraboltak. Éjjelente kijárási tilalom volt, szabadon garázdálkodhattak, senki nem állta útjukat. A szüleim itthon maradtak, ők vigyáztak a házunkra.

Mivel itt húzódott a frontvonal a falu alatt, bekapcsolódtak-e a harcokba is?

Voltak olyanok, én a harcokban nem vettem részt, de 1993 őszén hazajöttem és önként jelentkeztem szolgálatra Eszéken. A külváros védelmét ellátó egységhez osztottak be. A nemetini vasútállomás épületében voltunk elszállásolva, és a helybeli kefegyár meg az eszéki szappangyár területén őrjároztunk három napon át, utána mentem vissza Magyarországra a családhoz. Minden héten ugyanígy. Akkor már megszűnt a bombázás, a gránátozás, békés napok voltak.

Volt fegyverük is?

Teljes katonai felszerelést kaptunk. Szerencsére egy golyót sem kellett kilőnöm a Kalasnyikovból.  

A beszélgetésünket távolabbról ugyan, de figyelmesen hallgatta Tóbijás József, aki egyszer csak erélyesen közbeszólt: Azt is mondd el, hogy a te édesapád volt a lakosság megmentője! Abban az időben ő volt a kopácsi református gyülekezet gondnoka, ő mentett meg minket, neki köszönhetjük, hogy életben maradtunk. Határozott, egyenes gerincű ember volt, az itteniek tisztelték, és hallgattak a szavára. Mindig hangosan beszélt, még a szerbek is tartottak tőle. A bevonulók el akartak bennünket űzni, ő tartotta bennünk a lelket. Történt itt sok minden, többféle disznóság, csak az emberek nem mernek róla beszélni. Még mindig félnek, tartanak a megtorlástól, hiába múlt el időközben majdnem 30 év. Olyanok lettünk, hogy nem bízunk meg senkiben. Rettegésben tartottak, kiraboltak bennünket, sőt még meg is vertek. Engem két alkalommal is. Először a vállalatban, ahol dolgoztam, a pélmonostori Remontban javítottuk a mezőgazdasági gépeket. Egy nap bejött a gyárba a hírhedt vörös sapkások egy csoportja, Niš környéki szabadcsapatok tagjai, és minden előzmény nélkül ütöttek, akit értek. Aztán fogva tartottak bennünket, 3 napig nem hagyhattuk el a vállalatot, nem mehettünk haza, ott kellett aludnunk is.

Akik itthon maradtak a saját házaikban, azokat is kirabolták, mert a katonák bementek az udvarokba a kerteken keresztül, a fóliasátrakon át, nem állta az útjukat senki sem. Napközben, ha éppen kint voltunk az utcán, amikor fegyveres katonák közeledtek, nem is tudtuk, hogy mitévők legyünk – ha gyorsan besiettünk, beléptünk a kapun, az volt a baj, ha kint maradtunk, akkor meg azért kötöttek belénk.

Volt-e elegendő élelmük abban az időben?

Se a malom, se a cukorgyár nem állt le a háború alatt, folyamatos volt a termelés, az üzletek nyitva voltak, szinte mindenhez hozzá lehetett jutni, csak éppen pénzünk nem volt. Volt olyan időszak is, amikor jegyre adták a kenyeret, a lisztet meg a cukrot. A mi vállalatunkban szappant, sampont is osztottak a munkásoknak.

Miért maradt itthon?

A réten keresztül bármikor elmenekülhettem volna, mert nagyon jól ismerem a terepet, de féltettem a családomat. Ki vigyázott volna anyámra és a testvéremre?

Van-e tudomása halálesetekről, itt a faluban történtek-e gyilkosságok?

Két magyart megöltek, egy férfit és egy nőt, az egyiket késsel szúrták le, a másikat lelőtték. Azon a napon razziát tartottak, szinte az egész falut lezárták. Arkan emberei voltak az élet-halál urai ebben az utcában, ők végeztek velük.

Itt temették el őket?

Itt van a sírjuk a temetőben. Amikor temetés volt a faluban, meg kellett gondolni, hogy elmenjünk-e egy-egy halottnak megadni a végtisztességet. Piros színű műanyagszalaggal kijelölték az útvonalat, azon kellett haladnia a gyászmenetnek, és fegyveresek kísértek bennünket. Fent voltak a bitangok a templomtoronyban is. Istentiszteletet a megszállás idején nem lehetett tartani. Ezen a részen az UNPROFOR orosz katonái vigyázták a rendet, akik szintén ellenünk dolgoztak, a szerbeket pártolták.

Mennyi szerb élt akkoriban Kopácson?

Összesen három család: kettő a Halász utcában, egy pedig a Petőfi Sándor utcában. De akadtak itt magyarok is, akik hirtelen szerbekké lettek, nagy szerbekké váltak.

Ez miben nyilvánult meg?

Abban, hogy átálltak a megszállók oldalára, és nagyon jól jártak, részesültek az elrabolt javakból. Erről szól minden háború, az egyik tönkremegy, a másik meggazdagodik. Egy család a háború után sem ment el, most is itt él a faluban, pedig ők voltak a legnagyobb bajkeverők. De tudok olyan esetről is, hogy az egyik szerb embernek a két fiát szerbek ölték meg. Cifra világ volt errefelé akkoriban.

Találkoztak-e, beszéltek-e azokkal a vajdasági magyarokkal, akik katonaként idejöttek?

Semmi rosszat nem hallottam róluk, valószínűleg a mi falunkban nem követtek el olyasmit, ami miatt az itteniek neheztelnének rájuk. Tudjuk, hogy legtöbben nem önszántukból jöttek.

Ha mindez újra megismétlődne, hogy cselekedne?

Ezt már többször végiggondoltam: elsőként hagynám el a falut, az országot, nem szeretnék még egyszer átélni ilyen szörnyűséget. A falu lakosságának majdnem a fele elmenekült, legtöbben Magyarországon és Németországban élnek, és ők már nem is térnek haza. A házaikat, az ingatlanjaikat jönnek és felvásárolják az eszékiek, az egykori háborús nyerészkedők, a nem magyarok. Mi szép csendben elfogyunk, ők meg elfoglalják a helyünket. Kihal az itteni magyarság.

 

2019. április 30.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A koszovói csavar

A szerb alkotmány szerint Koszovó Szerbia része. Ha Orbán tiszteletben tartja a szerbiai alkotmányt, akkor Koszovó >

Tovább

A Tanyaszínház kálváriája

Hajnalnak és Pásztornak, ha csak egy pici önérzete/önbecsülete van, ilyen és ennyi blamázs, közfelháborodás után önként >

Tovább

Némi tisztázás, kurtán

Mivel nem érdemes tanácsokat osztogatnom – úgyse fogadná meg őket senki – , csak annyit mondok: >

Tovább

A páriák és az ellenzékiséget imitálók

A páriák időnként pótvizsgázhatnak, de ha nem felelnek meg a követelményeknek, akkor továbbra is szilencium vár >

Tovább

A kulturális háború halottai

A fasizmus pusztítása békésen, számottevő akadály és nehézség nélkül bontakozik ki – ezt neveztem huszonegy évvel >

Tovább

Magyar Nemzet kontra Hajnal Jenő

„Valóban, nem jut eszébe senkinek, hogy a vékony fadarabon gyorsan elfutó gyufa lángja éppen elég az >

Tovább

Elkártyázott tolerancia

Köztudott, hogy legnagyobbnak – és legmagyarabbnak – tartott költőnk, Petőfi Sándor származása szerint nem volt magyar. >

Tovább

Tartuffe és Orgon

Mégis, az MNT elnökének nyílt levele a felháborítóbb, mert mint az autokrata rendszerek hatalmasságai, az „istenadta >

Tovább

Vajdasági írók vajdasági írókról

Šnajder megható esszéje Krležáról viszont eszembe juttatja, hogy mitévő lenne az, aki antológiát akarna összeállítani ezzel >

Tovább

Hajnal Jenő minden határt túllépett

Teljesen mindegy, hogy az MNT elnöke önkezdeményezésből cselekedett vagy felsőbb utasításra hajtotta végre az általa vezetett >

Tovább

Kalmár Zsuzsa lemond MNT tagságáról

Mint az MNT Kulturális bizottságának a tagja, vajdasági színésznő, a Tanyaszínház részvevője főiskolai tanulmányaim előtt és >

Tovább

A szívderítő buli részesei

És egyébként is, az ember vagy demokrata vagy forradalmár. Vagy nem? Akkor pedig nem marad más >

Tovább