2019. október 14. hétfő
Ma Helén, Kaldixtusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Hősködés nélkül nem megy

Húsz éve kezdődött el Kis-Jugoszlávia bombázása

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György

De mit is kezdhetnek egy ilyen hőssel a vajdasági magyarok, aki a szerb hazáért esett el Koszovón? Az igaz, hogy a vajdasági magyarok java aligha örült a bombázásoknak (őket is behívták katonának, munkaszolgálatra, nem hagyhatták el az országot, a mindennapi kellemetlenségeket most nem is említve), de mit lehet kezdeni azzal, ha a szerb nacionalizmus most egy magyart állít be a hazaszeretet és az önfeláldozás példájaként? Szerbhorváth György (Élet is Irodalom):

1999. március 24-én, este fél nyolc tájt felzúgtak a hamuszín egek a ma már önálló három ország, Szerbia, Koszovó és Montenegró fölött, a NATO gépei megkezdték a hetvennyolc napos légi kampányt. Magyarország éppen tizedik napja volt a szövetség tagja.

Szerbia elnöke az idén pompás seregszemlét hirdetett e napra az elitalakulatok ezerötszáz tagjával, bizonyítandó, a hadsereg ma is kész arra, hogy azért harcoljon, ami az országé – márpedig az alkotmány szerint Koszovó Szerbia része. Ráadásul 2024‑ig véget ér hatszáz olyan, harminc évnél fiatalabb férfi és nő kiképzése is, akik eddig nem tanultak fegyverforgatást (bár tizenöt nap alatt tapasztalataim szerint még lopni sem tanul meg az ember a seregben). Köztük van a hadügyminiszter is. A két drusza, az elnök Aleksandar Vučić és Vulin a bombázás idején egyébként hatalmon voltak, a mai elnök tájékoztatásügyi miniszterként ütötte a médiát; akadt laptulajdonos, akivel a titkosszolgálat végzett. Ma úgy emlékszik vissza, hogy nem voltak azok szerencsés idők, de azt ismételgeti, amit akkor: a katonai intervenciót „semmivel sem hívtuk ki magunk ellen”.

Az egykori héják és galambok – Magyarországon is folyó – vitáját kár lenne felidézni; ez olyan, mintha a mai szerb, illetve koszovói albán oldal érveiből szemezgetnénk. Az akkori szerb vezetőség nagy része meghalt, öngyilkos lett, sokukat Hágában ítélték el – kivétel Vučić és Vulin –, bár nem csak Koszovó miatt. Albán vezetőket is elítéltek (és felmentettek), ők fiatalabban indultak a harcmezőre a Koszovói Felszabadítási Hadsereg vezetőiként. Mindkét oldalon különleges életutakkal találkozhatunk, az biztos. És a maffia szót még nem is említettük.

Az áldozatok számáról folyó számháborút is fel lehetne idézni, de minek. Milliónyi menekült az albán oldalon – a szerbek szerint zömük éppen a NATO bombázása elől távozott, nem a népirtás elől, ami nem is volt. A szerbek és a többi kisebbség, így a romák, muzulmán egyiptomiak menekülése 1999 júniusában kezdődött. A halottak száma? Az eltűnteké? Úgy húszezer körül, akadtak albánok, akiket a Dunába tolt hűtőkocsikból húztak ki, másokat acélkohókba löktek, de a NATO sem kímélte a hidakat, iskolákat, civil negyedeket, ha úgy látták, hogy radar mozog a környéken, mint Szabadka magyarok által is lakott részén. „Kollaterális kár” – az akkor ismertté vált kifejezést 2001 után már értelmezni sem kellett. És ott az a koszovói frontot is megjárt, rokkantnyugdíjas zentai rendőr, aki két hete robbantotta fel magát egy kézigránáttal – korábban azt követelte, foglalkozzanak a rendőrségen belül a „koszovói szindrómával”.

Az albánok számára egyértelmű a győzelem, nekik kevésbé lehet ilyen szindrómájuk. Azért még folyik Szerbiával – legalább – a vámháború; a szerbiai és boszniai szerb (!) termékekre 100 százalékos vámot vetettek ki, bosszúból, mert Szerbia megakadályozta, hogy Koszovó az Interpol tagja legyen. Száztíz körül mozog az egykori szerb tartományt független köztáraságként elismerő államok száma, de fanfárok szólnak a szerb sajtóban, ha egy-egy kis ország – nekik stratégiai partner! –, mint a Salamon-szigetek vagy Madagaszkár, mégis visszavonja az elismerést, mondván, megtévesztették őket, esetleg feléjük is megjelent egy szakadár kisebbség (a csendes-óceáni állam 2003-ban nemzetközi beavatkozást kért egy helyi hadúr miatt).

Mondhatnánk, kabaré. A valóság meg valahol egyszerűbb – az albánok számára 1999 előtt hatásos fegyver volt a demográfia, a hat–nyolc–tíz gyerek, de azóta már ott is fogy a népesség, és nem csak a fiatalok tömeges elvándorlása miatt. A szerbiai fiatalok az elvándorlási hajlandóságban alighanem elsők Európában – már csak azért is, mert máshonnan korábban indult meg a migráció. Mindkét országnak kétfejű sas a címerállata, de most inkább két döglött tyúkra hasonlítanak, ahogyan a fejük lóg le a hokedliről kivéreztetés végett.

Húsz év persze nem elég a kidolgozott emlékezetpolitikához, de a magyar példák arra utalnak, hogy a vesztesből akár győztes is lehet, csak múzeum és kormánybiztos kell hozzá. Szerbia a könnyebb utat választja 1999-et illetően: a NATO nem nyert, tehát Szerbia nem vesztett, Koszovó az ország része, és senki sem bűnös. Aki ott harcolt, a hazát védte, és ha ma nemhogy a szimpla Wehrmacht-katonák, de a Waffen-SS katonái is lehetnek becsületes katonanyugdíjasok, vajon épp nekik ne járna a hős címe? Az utóbbi években egyre több emlékművet és -táblát állítanak, a civil áldozatok esetében ezzel legalábbis semmi baj. Tavaly bizarr módon az anyák kerültek a középpontba, s emléktáblát avattak azoknak a szerb nőknek, akik 1999‑ben, a bombázás alatt szültek „szerb hősöket”, mindenek ellenére. Noha a kis hősök nyilván már a „NATO-agresszió” előtt fogantak, és nem csak azért is, Javier Solana főtitkár bosszantására jöttek világra.

De tavaly ennél – magyar szempontból – még furább emlékezetpolitikai fordulat is történt. Korábban is akadt egy magyar hős, Dani Zoltán, akinek légvédelmi egysége leszedett egy NATO-lopakodót, az egyedülit. A hatalmas médiaszenzációként, azaz a szerb szuperioritás eseteként tálalt eset (egy elavult orosz rendszer újrabekapcsolásával sikerült Daninak bemérnie a gépet), mondhatni, az egyedüli siker volt. De hát Dani mégiscsak magyar. Utána leszerelt(ék), és otthon nyitott rétessütő pékséget. Székelykevén a testvére vendéglőjének egyik sarkában láthatunk egy improvizált képkiállítást, így azt a plakátot is arról a dokumentumfilmről, amely Dani és a lelőtt pilóta tizenkét évvel későbbi találkozásáról szól. Székelykevén és környékén is jártak, de majdnem meglincselték őket, legalábbis az amerikai pilótát – hisz ő mégiscsak a bombázások élő jelképe.

Tavaly azonban előkerült egy másik magyar (avagy „magyar”) hős (avagy „hős”) is. Miközben Kikindán az áldozatok szülei évek óta hiába küzdenek, hogy emléktáblát állíthassanak (köztük magyaroknak is), ha fölülről jön a kezdeményezés, egyszerű a sztori. A két Aleksandar, az elnök és minisztere a szintén dél-bánáti, felerészt ma is magyarok lakta Torontálvásárhelyen avatta fel június 14-én Cérna Tibor mellszobrát – igaz, neve szerbül (bár nem cirill betűkkel), Tibor Cernaként szerepel, alatta pedig – szintén szerbül – idézőjelben ott a neki tulajdonított mondat: „Ezért a hazáért megéri elesni!” Húsz és fél éves sem volt, amikor a Jugoszláv Katonaság tagjaként a szerb–albán határra került Koszovón, és egy április végi csatában esett el, amelyben a košarei határőrhely védelmezésekor – állítólag – 108 jugoszláv/szerb katona és több mint 200 albán felszabadító/terrorista (kinek mi) halt meg. Ha ez igaz, óriási, Európában 1945 óta nem látott ütközet volt ez, ám másfél évtizedre visszamenőleg a szerb nyilvánosságban ennek szinte semmi nyomát nem találjuk.

Cérna az egyik, ma lényegében hivatalos verzió szerint úgy halt meg, hogy segíteni akart a másik lövészárokban megsebesült bajtársainak, és/vagy magára vonta az ellenséges tüzet. Némelyek szerint az albánok közt szolgáló horvát mesterlövész találta el kétszer is (hogy honnan tudni, hogy horvát, hát az is rejtély, de jól illik a narratívába). Cérna a társai szerint mindig önzetlen bajtárs volt, és íme, igazi hős, aki az emlékműre vésett mondatot kiáltva ugrott ki a fedezékből, akár egy partizánfilmben. Az elnökkel együtt a szobrot felavató anya tökéletes szerbséggel nyilatkozott arról, mennyire büszke a fiára s arra, hogy most itt láthatja katonatársait és az állam képviselőit. Az Aleksandarok megígérték, hogy a többi košarei hős sem lesz elfeledve, készül már a többi szobor is. Fontos kiemelni, hogy a szerb elnök beszédében magyarnak nevezte az elesettet, akiről Vučić ezt mondta a vajdasági média híradása szerint: „Tibor Cérnának, az embernek, a hősnek, a magyarnak, Szerbia polgárának, ezzel az emlékművel szeretnénk köszönetet nyilvánítani, amire rászolgált. Az ő országától, az ő szülőhazájától, az ő Szerbiájától.”

És itt kezdődnek a bonyodalmak. A szoboravatáson egyetlen helyi magyar politikus sem jelent meg – noha a Vajdasági Magyar Szövetség azóta is koalícióban van minden szinten az elnök pártjával. Az ottani magyar sajtó sem tudott az esettel mit kezdeni, noha az egész szerb média aznap vezető anyagként hozta az eseményt: íme a hős, és nem hallgatták el azt sem, hogy magyar. A magyar média fáziskéséssel, erős távolságtartással tudósított végül.

De mit is kezdhetnek egy ilyen hőssel a vajdasági magyarok, aki a szerb hazáért esett el Koszovón? Az igaz, hogy a vajdasági magyarok java aligha örült a bombázásoknak (őket is behívták katonának, munkaszolgálatra, nem hagyhatták el az országot, a mindennapi kellemetlenségeket most nem is említve), de mit lehet kezdeni azzal, ha a szerb nacionalizmus most egy magyart állít be a hazaszeretet és az önfeláldozás példájaként?

Ráadásul a történet több szempontból sántít. Az új verzió szerint Cérna önkéntes volt – de miért lett volna az húszévesen, holott éppen akkor kellett kötelező sorkatonai szolgálatra mennie? (Legfeljebb kérelmezhette, hogy ne halogassák behívását.) Az anya ugyan most köszönetet mondott az államnak, de egy korábbi elbeszéléséből – melyet Szabó Angéla Holtszezon című könyvében olvashatunk – az derül ki, hogy a fiú temetésén a katonaság meg sem jelent, búcsúbeszédet sem mondtak, noha elvárták volna, hisz másoknak „ez járt”. Semmiféle kárpótlást nem kaptak, a szülők is belebetegedtek az esetbe. Az anya akkor, kb. hat–nyolc évvel ezelőtt úgy emlékezett vissza, hogy civakodásuk a hadsereggel akkor kezdődött, amikor az ő gerincműtétje miatt sem akarták hazaengedni a fiát a frontról. Aztán „amikor hazajött, már nem azt a gyereket láttuk, akit mi hónapokkal korábban elengedtünk. A mi fiunk egy éles eszű, életvidám, talpraesett srác volt. (...) Aki viszont Koszovóból hazatért, zavart volt, zaklatott, és a legnagyobb megdöbbenésünkre, nyugtatókon élt.” Megpróbálták felmentetni, és esetleg a németországi rokonokhoz kimenekíteni. Később az egyik hadnagytól származó magánlevélből tudták meg, hogy „Cérna Tibor túlságosan is jó katona volt, bátrabb a kelleténél, és olyan ember, akit cselekedeteiben nem a józan ész vezérelt, hanem az érzései”.

Vagyis akkor inkább egy olyan kiskatonáról volt szó, aki kirohant a fedezékből, mert idegei a többnapos csata során felmondták a szolgálatot? Hős-e, vagy inkább áldozat? (Mert inkább az utóbbinak tűnik.) És hogyan emlékezzenek rá a magyarok, akik közül sokaknak jutott hasonló sors 1991-től a délszláv háborúkban? Vagy még nem jött el az ideje a történtek feldolgozásának, túl frissek az emlékek?

És ott van még egy kérdés – mennyire magyar ez az ügy? Mármint Cérna Tibor magyarként lett szerb hős? Azt sem tudjuk, mennyire tudott magyarul. Az anya, ahogy a tévéfelvételeken hallható, tökéletesen beszél szerbül, feltételezhetjük, az egész család is. Az egyre inkább asszimilálódó dél-bánáti magyar szórványban inkább az a furcsa, ha valaki „helyesen”, akcentus nélkül beszél magyarul. De egy dolog a nyelvtudás, s más az identitás. Mert a vajdasági magyarság esetében, főként, ha vegyesebb közegben élt valaki, a kilencvenes években is erős volt még egyfajta jugoszlávtudat, ami ráadásul a magyarsággal is összeegyeztethető szupranacionális elemként funkcionált, és amibe beletartozott a szülőföld szeretete, a hazafiság, illetve a legegyszerűbb módon a lojalitás a jugoszláv/szerb állam iránt, aminek legkifejezettebb formája épp a hadseregben való szolgálat volt. Cérna nagyapja ráadásul még a II. világháború után került Belgrádba Magyarkanizsáról (tipikusan a napszámos magyarok mentek le a fővárosi építkezésekre), és az apa döntött úgy 1996-ban – a nagy gazdasági-társadalmi válság közepette –, hogy a Belgrádhoz közeli, de magyarok által is lakott faluba költöznek. Tibor ekkor már 17 éves kamasz volt. Azaz a fővárosban szocializálódott, szerbek közt; s meglehet, a nemzeti identitás közömbös kérdés volt számára a kilencvenes évek anómikus Belgrádjában, ahonnan még a szerb fiatalok túlnyomó többsége (!) sem akart a harctérre menni.

Hogy szegény Cérna Tibor mit is gondolt, aligha tudhatjuk már meg, hacsak elő nem kerülnek például levelei – a visszaemlékezéseknek, értelmezéseknek aligha hihetünk. A szerb elnök magyarként méltatta, a vajdasági magyarok viszont félrenéztek az esetkor – sehol sem olvashattuk, hogy lám, a szerbeknek „csak” egy magyar hősre tellett. A fiatalember tehát halottként vált magyarrá, miközben egyes kommentelők azért szidták a szerb államot, mert megbízottai még arra sem voltak képesek, hogy magyarul véssék fel nevét a talapzatra.

A hadügyminiszter közben végzett a 15 napos kiképzésévela požarevaci Pavle Jurišić Šturmról elnevezett kaszárnyában. A névadó az I. világháborúban volt szerb tábornok, Sziléziában született, büszke porosz katonatisztként került „igazi” hazájába, mert hát etnikailag szorb volt (szorb, nem szerb – ami a legnyugatibb szláv etnikumnak számított). A Jurišić meg azt jelenti, mint a Sturm, azaz rohamot. Mintha a Balkánon mindennek megvolna a megfelelő, lefordítható jelentése. Annak is, hogy ki a hős, ki a magyar, a szláv stb. Pedig hát Cérna Tibor példáján láthatjuk, hogy nem.

 

2019. március 22.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább

Csökkent a nemzeti- és etnikai alapú megkülönböztetés?

A köztársasági biztos a nemzeti valamint az etnikai származás alapján történt megkülönböztetések számának „csökkenéséből” azt a >

Tovább

A kétpólusosság átka

Igazat adok Márai Sándornak, aki szerint a magyar irodalom nagyobb volt, mint a magyar politika, de >

Tovább

Változik a viszonyulás?

Fontos, hogy az anyaországban – legalább most – átfogó és tárgyilagos felmérés készüljön a délvidéki rehabilitálások >

Tovább

Cipelni a hazátlanság gyökereit

A Temetetlen múltunk esszenciális, sokat boncolgatott kérdése az is, hogy hogyan írjunk a magyar nemzeti kisebbségről. >

Tovább

„Ma Szerbiában előnyt jelent magyarnak lenni”?

Pásztor István a Fidesz tisztújító kongresszusán azt mondta, amit Orbán Viktor hallani szeretett volna. Beszéde nagy >

Tovább

A politikamentesítés „eredménye”

Általában jellemző, hogy magyar tisztségviselők az utóbbi időben túlságosan is elfoglaltak a szlovákiai, az erdélyi és >

Tovább

Greta Thunberg szelleme kísért a Vajdaságban

Van itt minden: rettegés az afrikaiaktól, ökobolsevik politikai szélhámosozás, Nobel-békedíjasozás (áthallással, hogy ugye mindig zsidók kapják, >

Tovább

Bűn és bűnhődés ₋ a Trócsányi-ügy

De miért tette ki e kálváriának egyik leghűségesebb emberét a magyar miniszterelnök, ha amúgy is tudta, >

Tovább