2019. július 20. szombat
Ma Illés, Margaréta névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Az utolsó trianoni trauma

Végel László
Végel László

Mindmáig úgy vélem, hogy éppen a zsidó értelmiségieknek kellett volna az európai színtéren legerőteljesebben kiállniuk a kisebbségiek érdekében, míg a nemzeti oldalnak tudomásul kellene venni, hogy a határon túli magyar kisebbség iránti viszonyuk minőségének próbaköve a magyarországi zsidó identitás tisztelete. Végel László (Szombat):

Bevallom, a mindennapok szintjén a zsidókérdésben szerény tapasztalattal rendelkezem, mivel ez a jugoszláviai magyarság életében sokáig, egészen a magyarországi rendszerváltásig nem játszott fontos közéleti szerepet. A családi életben sem hallottam róla, ez nem volt téma. A királyi Jugoszláviában a zsidók is, a magyarok is kisebbségben voltak, tehát egymásra voltak utalva, ami főleg a polgárság életében volt meghatározó. A Magyar Párt megalakulásában a zsidók is szerepet játszottak, ami mindkét fél részéről némi vitát idézett elő, amely azonban a két népcsoport kisebbségi helyzete miatt nem fajult el. Nem véletlen, hogy Horthy titkosrendőrsége jelentése szerint a „hideg napokat” az újvidéki magyar polgárság tartózkodva fogadta.

A rendkívül dinamikusan fejlődő Újvidék volt egyébként a lassan cseperedő magyar polgárság terepe, ez a város nem Kosztolányi Szabadkája volt, hanem nemzetileg vegyes polgári versenytér, amelyben a magyaroknak fel kellett venni a versenyt a szerb, a német, a zsidó polgársággal, s ez a sokszínűség sokáig, egészen 1990-ig kozmopolita jelleget biztosított. A soknemzetű Jugoszláviában Újvidék őrizte a „dunai egyensúlyt”, a még a nyolcvanas években is ellenállt a szerb nacionalizmusnak. Nem véletlen, hogy a Belgrádban fellángoló nacionalizmus nemzetileg gyanúsnak ítélte meg az Újvidéken születő szerb kultúrát, de a kilencvenes években a kisebbségi magyar pártvezetők is „nemzetidegennek” kiáltották ki az újvidéki magyar értelmiséget. Milošević nacionalista mozgalma alkotmányellenes módon, erőszakosan, vagyis „joghurt-forradalommal” számolt le Újvidék kozmopolita szellemével, amely jelenős módon meghatározta az itt születő kultúrát és irodalmat is. A szerbet is, a magyart is. Ezzel párhuzamosan beindult az újvidéki magyar intézményrendszer felszámolása. Jellemző, hogy a joghurt-forradalom árnyéka ma is rávetül erre a városra, s befolyásolja a magyar kisebbségi politikát is.

Ebben a kontextusban értelmezhető a zsidókérdés rendkívül groteszk mivolta, hiszen nem a saját talaján fogalmazódott meg, hanem a magyarországi események visszhangjaként bontakozik ki. Míg a húszas és a harmincas években az újvidéki zsidók a magyar kultúrában szocializálódtak, addig a II. világháború után inkább a szerb kultúrába integrálódtak. Az ötvenes és a hatvanas években ugyan még léteztek zsidó származású magyar írók, a közös kisebbségi helyzet azonban összebékítette őket, úgyhogy ez sem idézett elő konfliktust. Látens konfliktusra, lopakodó antiszemitizmusra akkor került sor, amikor a kisebbségi kultúrában a zsidó származás, vagy a zsidó gyökérzetű kultúra de facto eltűnt, ennek ellenére magyarországi hatásra a zsidókérdés virtuális problémaként nehezedett a magyar kisebbségre, ami eléggé groteszk tünet volt, hiszen az egyik kisebbség gyanakodott a másik kisebbségre. Ezt bonyolította még a szerbiai közéletben elterjedt álláspont, miszerint Szerbiának jó viszonyt kell kialakítani Izrael állammal, mert a szerbek és a zsidók sorsa azonos, ugyanakkor valóságos propagandaháború folyt a Szerbia ellenségének számító „nemzetközi zsidó” ellen.

Efféle tapasztalatok birtokában szembesültem a magyar közéletben egyre vitatottabb zsidókérdéssel. A hatvanas évek végén jutottam el gyakrabban Budapestre, de mivel akkoriban Szerbiában ez a kérdés nem játszott fontos szerepet, szinte ártatlanul cseppentem bele a számomra idegen szituációba. Barátaimat általában az érdeklődési köröm alapján választottam meg, senkiről sem tudtam, hogy zsidó vagy nem zsidó származású. A kilencvenes években, amikor a kérdés a közéletben megosztó lett, ártatlanságom bumerángként csapott vissza. Egyre több számon kérő hangot hallottam, hogy miért barátkozom ezzel vagy azzal.

Az első tapasztalataim végül is arról szóltak, s éppen ez nehezíti meg az értelmezést, hogy nem faji kérdésként merült fel, inkább úgy látom, hogy az idegen fantomja idéz elő szorongást.

A nemzetileg sokszínű Magyarország Trianon után egynemzetű, egy kultúrájú, egy nyelvű ország lett, s a „trianoni trauma” közé sorolható az is, amiről ritkán esik szó: az idegentől való szorongás. Az egynyelvű, egynemzetű Magyarországon kiveszőben van a másság kultúrája, s ez nem csak a nemzeti oldalt jellemzi, hanem az európai szellemiségű liberális értelmiséget is, amely ugyan nyitott a nagyvilág felé, de a „magyar világnak” szigorúan körülírható határai vannak. Erről a modern magyar próza is ékesen tanúskodik. A magyar prózavilágokban alig található velünk együtt élő idegen, a családtörténetek is vagy tisztán magyar, vagy tisztán zsidó jellegűek. A kettő időnként összeolvadhat, találkozhat, de harmadik lehetőség nincs, vagy alig-alig létezik. A szlovák, az osztrák, a román, a szerb vagy a horvát „hős” nem létezik, vagy ha igen, akkor inkább egzotikus figura, ami érthető, hiszen Magyarországon ez nem jelent valóságos helyzetet. Az én világom viszont egészen más, tele van velem élő ismerős idegennel, aminek külön jelentéstartalma van, amit a magyar recepció alig-alig értelmezhet.

Erre azért érdemes felfigyelni, mert részben érinti a zsidókérdésben jelentkező megoszlásokat is. Az úgynevezett „nemzeti oldal” képviselői a kisebbségi irodalmak nemzetpolitikai vonatkozását hangsúlyozzák, a kisebbségi viktimológiát, ugyanakkor tartózkodva fogadják a zsidó szenvedéstörténeteket. Ezzel ellentétben, bizonyára a nacionalizmustól való félelmükben, az európai horizontú magyar értelmiségiek, s ennek egyik a fő sodrát a zsidó kritikusok képviselik, értetlenül állnak a kisebbségi irodalmak kivételesen modern és bonyolult identitástörténeteivel szemben. Nagyon helyesen, nem a művek nemzetpolitikai vonatkozását emelik ki, hanem esztétikai értékszempontokat követnek, ám az egyetemes emberi túlhevített illúziója eltereli a figyelmüket a multietnikus dimenzióról. Ezt a saját munkásságomban is tapasztaltam: a magyar kritikusok észre sem vették, hogy az Egy makró emlékirataiban egy magyar fiú és egy szerb lány furcsa szerelmi történetével szembesülnek, viszont a szerb kritika rögtön ráérzett erre. A későbbi regényekről, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földjének, vagy a Balkáni szépség, avagy Slemil árnyékának identitásanarchiájáról nem is szólnék. Érdekes, hogy a „kisebbségi irodalmaknak” szentelt rendkívül fontos irodalomelméleti könyvet francia irodalomelmélet-írók írták meg (Deleuze-Guattari: Kafka. A kisebbségi irodalomért), s nem a magyarok, akik napról napra szembesülnek ezzel a kérdéssel. Az sem mellőzhető, hogy éppen a kisebbségi szerzők előbb kerültek szinkronba a modern francia vagy német irodalomban oly erőteljesen jelentkező identitásregényekkel.

Erre azért tértem ki, hogy jelezzem, a magyar–zsidó kérdés egyik lakmusza éppen a kisebbségi helyzet iránti szenzibilitás kérdése. Mindmáig úgy vélem, hogy éppen a zsidó értelmiségieknek kellett volna az európai színtéren legerőteljesebben kiállniuk a kisebbségiek érdekében, míg a nemzeti oldalnak tudomásul kellene venni, hogy a határon túli magyar kisebbség iránti viszonyuk minőségének próbaköve a magyarországi zsidó identitás tisztelete.

Ha szabad így mondanom, akkor leszögezném, hogy eme kerülőutak is szükségesek a magyar–zsidó viszony tisztázásához, amelyet valójában nem is neveznék viszonynak, hanem magyar történelmi traumának.  A magyar nemzeti érzésű eliteknek meg kell birkózniuk az utolsó trianoni traumával, azzal, hogy elvesztették az idegent és a másság kultúráját. A jelenlegi európai szintéren ez a lépés nagy nemzeti feladat, ha ez nem sikerül, akkor a magyarság öngettósodik Európában, a magyarországi zsidóság pedig öngettósodik Magyarországon, ami lassan az egyhangúvá váló „kis különbségek nárcizmusát” táplálja. Ha ez így tart még sokáig, akkor visszatérek ifjúkorom tudatlanságához és ártatlanságához, s nem veszem tudomásul, ki a magyar és ki a zsidó, mert a kis különbségek nárcizmusa olyan csapda, amelyből nagyon nehéz kiszabadulni.

 

2018. november 15.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A szabadkai Houdini

Szemmel látható, hogy Bogdan Laban a szabadkai hatalmi elit (és a szélesebb értelemben vett hatalomgyakorlók) számára >

Tovább

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább

Nemzetközi segédlettel

A nemzetközi és szerbiai jogszabályok ellenére folyamatban van – külföldi és szerbiai támogatással, ingatlanvásárlásra, épületanyag és >

Tovább

Több vagy kevesebb?

A nyilatkozatok és az ígéretek azonban most már – négyévi pereskedés után – nem tűnnek elegendőnek. >

Tovább