2020. szeptember 27. vasárnap
Ma Adalbert, Vince névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

63 százalék

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Ezeknek a látszólagos paradoxonoknak van megoldásuk: ha itt lenne ilyen vagy olyan, akár „illiberális” demokrácia, akkor Orbán ellenfelei nem lennének Orbán szavazói. Ilyen szituáció csak diktatúrában jöhet létre. Ez a rejtélynek a kiábrándítóan szimpla, ám cáfolhatatlanul igaz megoldása. Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):

A Fidesz–KDNP-t, azaz Orbán Viktort azok is támogatják, akik nem értenek vele egyet.

Az egyik legmegbízhatóbb közvélemény-kutató intézet, a Medián megállapította, hogy a politikailag legaktívabb választók (és csak ők számítanak, mert a passzívak nem érvényesítik az álláspontjukat, ha egyáltalán van nekik) 63 százaléka támogatja a szélsőjobboldali kormánypártot, a szintén radikális jobboldali (manapság kb. ultrakonzervatív) Jobbikot 11 százalék, az MSZP-t 8 százalék, a többi párt nem számít. Mármint a népszerűség tekintetében.

Tudjuk, hogy a politikai véleményalkotásra képes és hajlandó lakossághányad (szép szó, nem?) mintegy fele egyetért az Európai Parlamentnek az Orbán-féle államot antidemokratikus rablóbandaként elmarasztaló határozatával, továbbá ugyanennek a populációnak a háromnegyede – minden állami gyűlöletpropaganda ellenére – az Európai Unió lelkes híve. Bár ez utóbbi fölmérések más bázison készültek, mint a Medián vizsgálata, bízvást kijelenthető, hogy az Orbán-szavazók legalább egytizede (de talán ennél is nagyobb része) a kormány szerint leglényegesebb kérdésekben szemben áll Orbánnal. Ráadásul a kormányzat társadalomfölfogását a leghívebben kifejező hajléktalantörvényt (és alkotmánykiegészítést) a magyar állampolgárok többsége embertelennek tartja.

De ez még semmi.

Az Orbán-szavazók egynegyede hisz abban az elterjedt, bár teljesen alaptalan féknyúzban/konteóban, amely szerint Orbán Viktor miniszterelnök Grazba (miért nem Klagenfurtba vagy Salzburgba?) jár pszichiátriai kezelésre, magyarán a miniszterelnök úr híveinek egynegyede (és az ellenzék híveinek még nagyobb része) meg van győződve róla, hogy a miniszterelnök úr őrült. Ami szerintem tévedés. Mellesleg.

Tehát az orbánisták jelentős kisebbsége kifejezetten rossz véleménnyel van Orbán Viktorról, kormányzásáról és államrendszeréről, mégis biztosra veszi, hogy rá fog szavazni.

De ehhöz illik hozzátennünk, hogy az európai konzervatívok és kerdemokraták egylete, az Európai Néppárt ugyancsak a legrosszabb véleménnyel van az orbanizált magyar államról és állampártjáról, ám nem óhajtja a Fidesz-KDNP-t kizárni, sőt: Orbán úr kívánalmainak megfelelően törölte választási nyilatkozatából a „liberális demokráciára” történt egyik hivatkozást. Igaz ugyan, hogy az Európai Néppártot kizárólag a budapesti liberális sajtómaradék tartja jelentősnek, Nyugat-Európában a legtöbben soha nem hallottak róla (és európai szintű vetélytársairól se), méghozzá méltán – ezek a gittegyletek egyáltalán nem számítanak –, de azért a szindróma ugyanaz.

Orbán urat az európai kollégái szívből utálják és tartanak tőle, de beletörődtek tartós létezésébe, sőt: európai vezető szerepébe. A magyar miniszterelnök és államtulajdonos az új (?) nemzetközi és európai trend – idegengyűlölet, etnicizmus, rasszizmus – előhírnöke volt, mára pedig legjelentékenyebb szószólója és vezére. Az 1945 óta fönnálló nyugati („euroatlanti”) konszenzus megtört, s nyíltan ott fénylik minden pocsolyában a korábban megvetett antiszemitizmus is. (Minden harmadik német egyetért legalább néhány rasszista állítással.)  Folyik a történelem tudatlan „újraértékelése”. Orbán úr állítólagos ellenfele, Emmanuel Macron francia köztársasági elnök épp meghatottan emlékezik a náci kollaboráns Pétain marsallra. (Míg baloldali ellenfele, Jean-Luc Mélenchon ezt helyteleníti, de Joffre marsallt viszont méltatja, mintha az első világháború idióta tömegmészárlásait elismerni illenék. Ám Joffre marsallról legalább kitűnő süteményt neveztek el, ha a bukaresti Athénée Palace környékén járnak, föltétlenül kóstolják meg. Kár, hogy Hindenburgról, Luddendorffról, Conrad von Hötzendorfról nem szól a cukrászat. Az üszkösödő, véres csoki.)

Nos, tisztelt olvasóim, éppen ez a politikai művészet.

Az nem kunszt, hogy a miniszterelnök úr saját rajongóit állítsa csatasorba – ők azért nincsenek olyan sokan –, de az igen, hogy a rosszakaróit és az ellenségeit (továbbá azokat, akik őt sült bolondnak, korruptnak és orosz ügynöknek tartják) is rávegye, hogy hosszú távon és szilárdan szavazatukkal és lojalitásukkal támogassák (katasztrofális) törekvéseit. Ez igen. Bravó.

Miért van ez így?

A közhelyes magyarázat az szokott lenni, hogy ez a nem éppen kivételes, ám azért paradox (fura) tényhelyzet abból származik, hogy az ún. ellenzéki pártok bénák (illetve a legújabb konteó szerint abból, hogy ezeket az ún. ellenzéki pártokat „lefizette”, „megvette” Orbán úr). Ez persze primitív ostobaság, hiszen az ún. ellenzéki pártok gyöngesége és civakodása a politikai válságnak a következménye, nem pedig az oka.

Az Orbán-féle puha diktatúra kiépülése nagyjából megszüntette a szabad nyilvánosságon nyugvó közéletet és szétzúzta a civil társadalmat – a viszonylag szerény költséggel működtethető (de így is az olvasók adományaira szoruló) digitális médiák és pár szerény hetilap, folyóirat, kivételével (plusz a budapesti Klubrádió), amelyek többsége a pokolian népszerűtlen liberalizmust képviseli –, nem szólva a tudományos kutatás, a fölsőoktatás, az irodalom és a művészetek (azaz a magyar értelmiség) elleni eredményes támadásokról. Márpedig a szabad nyilvánosság legalább olyan döntő föltétele a nyugati szabású parlamenti rendszernek és a pluralista-liberális polgári világnak, mint a többféle párt létezése.

A tagságukat és helyi befolyásukat vesztett „ellenzéki” pártok víz nélküli, szárazra vetett halak, s egyetlen megmaradt funkciójuk az, hogy a közönséget megtévesszék az Orbán-rezsim természete felől. Ez nem elsősorban az ő hibájuk, hanem a nyilvánosság és a civil társadalom nagybani szétverésének a következménye. Ha ma betiltanák az „ellenzéki” pártokat, vagy önként föloszlanának, a rezsim alig változnék meg, hiszen a többpártrendszer természetes közegének a megszűnése miatt nem többek, mint dekorációs elemek. A magyar parlamentarizmus szánalmas csonkja csupán álcázás, arra szolgál, hogy az európai szervezetekben való nyereséges részvételt ne zavarja, szinte kizárólag a külföldnek szól – továbbá alkalmatos eleme a propagandának, amelynek ellenfélre van szüksége.

Az ún. ellenzék „hazaáruló” meg „nemzetbiztonsági kockázat” (ejtsd: idegen kém) meg „Soros-ügynök” (ejtsd: zsidóbérenc) a puha diktatúra „közéletében”, azaz nem tartozik valójában a rendszerhez, az ellenségkép jelképes megtestesülése, ahogyan a kormányzati manipuláció eltervezi – illetve díszlet, amely azt hivatott bizonyítani (akárcsak ennek a cikknek a megjelentetése), hogy „itt demokrácia van”.

Az ún. ellenzéknek ez a fantomléte arra jó, hogy – mivel kísérteties jellegét érzékeli a közönség: az „ellenzék” van, de mint a lidércnyomásos álomban, mégse képes azt mondani, amit akar, hanem avval bajlódik, hogy vajon melyik Orbán Flóra utazott a katonai röpülőgépen – a voltaképpen ellenzéki beállítottságú, Orbán Viktor politikáját ellenző és Orbán Viktort (pontatlanul) kártékony, korrupt elmebetegnek tartó választók mégis a rezsim támaszai legyenek, egyszerűen azért, mert (mint minden puha vagy kemény diktatúrában) a vezér az egyetlen valóság.

Hangsúlyozom: a legtöbb Orbán-szavazó a rendszer valódi (és képzelt) jótéteményei és sikerei miatt híve a miniszterelnök úrnak és kormányberendezkedésének. A gazdasági helyzet nem olyan rossz, s a kivándorlás miatt beállott munkaerőhiány miatt több szakmában is emelkednek a bérek. Ráadásul az Orbán-állam politikájának lényege (idegengyűlölet, fajgyűlölet, sovinizmus) elfogadott: ideológiailag jelenleg győzedelmes. S ami döntő: ez ma már távolról se csak az orbáni Magyarország sajátossága, hanem egyre inkább egész Európáé és az egész világé. A nagy ellenség, az Európai Unió romokban hever, az ellenség föltételezett vezére, Angela Merkel kitűzte a fehér zászlót, távozik, utódai konzervatív nacionalisták.

Az orbánizmus olyan végső valóság Magyarországon, amelynek nincs külvilága – csak tehetetlen irigyei.

A magyarországi választók már nem kormánypártiak vagy ellenzékiek, hiszen látjuk, hogy az Orbán-ellenes ellenzékiek elég jelentős része is eltökélt kormánypárti szavazó. Nem csoda, hiszen a szó szoros értelmében vett ellenzék – önhibáján kívül – nem létezik és nem létezhetik, hiszen Magyarországon már nincs pluralista parlamenti rendszer, elvégre ennek az alapföltételei hiányoznak.

A nemcsak ellenzéki beállítottságú, hanem nyíltan ellenzéki gesztusokat (nem többet) olykor vállaló személyek és csoportok egyetlen nyilvános tartózkodási helye: a pellengér.

A mai médiahelyzetben ők némán tátognak, miközben a hírolvasó érces baritonja közli mindenkivel, hogy ezek a figurák hitvány senkik, akikkel szemben ott áll a mindenkitől (valójában senkitől se) támadott nemzet harci egysége. És csakugyan.

Ezeknek a látszólagos paradoxonoknak van megoldásuk: ha itt lenne ilyen vagy olyan, akár „illiberális” demokrácia, akkor Orbán ellenfelei nem lennének Orbán szavazói.

Ilyen szituáció csak diktatúrában jöhet létre.

Ez a rejtélynek a kiábrándítóan szimpla, ám cáfolhatatlanul igaz megoldása.

 

2018. november 11.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Sajnálatos, hogy templomainkban helyt nyer a választási kampány.”

A véemeszes magyar érdekvédelem – a Szerb Haladó Párttal kötött elvtelen szövetség miatt – semmi eredményt >

Tovább

A nemzetállam keblére öleli még a „tékozló fiait” is

Ezért nem nevezhető hontalannak az, aki egyik várost felcseréli egy másikkal, mert ott jobban érzi magát. >

Tovább

Szerbia egyetlen csatlakozási fejezetet sem nyitott az idén

A dokumentum hangoztatja, hogy „a nemzeti kisebbségek védelmét Vajdaság AT-on kívül fejleszteni kell”. Mintha a Vajdaságban >

Tovább

Azt hallom, csoda történt Washingtonban

Ez történik most is, és így marad időtlen-időkig, ha időközben nem tör ki egy regionális háború. >

Tovább

Osztozkodás a lőporos hordón

A Nyugat-Balkán – leánykori nevén Jugoszlávia plusz Albánia – befolyásolásáért többen vetekednek: az EU, az USA, >

Tovább

Botrány Újvidéken

Szerbia ezúttal kiállította saját igazolványát, az osztályzaton nem csodálkozom. Ellenben miért hallgatnak a polgárok? Félnek? Tudják, >

Tovább

Menekülés a magányból a forradalomba

A Menj és szenvedj te is, című, a Nyugatban megjelent naplójegyzetei elárulják, hogy semmiképpen sem az >

Tovább

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább

Örömünnep Szerbiában

Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >

Tovább

Konformizmus-vita

Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >

Tovább

Örök hála Bosnyák Istvánnak

Magától értetődő volt minden egyes mondata. Most azonban arra gondolok, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Csak abban >

Tovább