2019. március 24. vasárnap
Ma Gábor, Karina névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

„Merj gondolkodni!”

Bemutatkoznak a jelöltek: Bence Erika egyetemi tanár (Magyar Mozgalom)

Bence Erika
Bence Erika

Miért nem szóltunk idejében? Miért engedtük meg, hogy a szakmai kompetenciánál fontosabb legyen a „Ne zavard a  köreinket!” elve?

A viszonylag szuverén állami egyetemeken, ha az ember saját tudománya határain belül mozog és megpróbál a lehető legtávolabb elhúzni a „káderpolitizáló” kiskirályok folytatta belharcok mellett, ha szemet huny az itt is (épp ezért) megnyilatkozó kontraszelekció következményei (igazságtalanság, szakmaiatlanság) felett – akkor nyert ügye van! Kellő munkával, önképzéssel, rugalmas tájékozódással zökkenőmentesen haladhat előre a tudományos pályán, s ha ehhez még elnéző magatartás, természetes jószívűség párosul, akár „legendává” is nemesülhet. És tényleg az. A szó szoros értelmében. Akit még a homlokegyenest ellenkező véleményen levők, az ideológiai ellenfelek is tisztelnek.

Más kérdés a felelősség. Ha társadalmi presztízsem sértetlenségét féltve nem állok ki sem a társadalmi igazságosság, sem a kulturális értékek védelmében, legalábbis hangosan nem; ha védett státusom megtartása érdekében elkerülöm a konfliktusokat, mondván, s nyugtatva magamat, hogy kizárólag a hivatásomnak élek, s hogy a politika nem az én dolgom – nem szolgáltatom-e ki retrográd folyamatoknak épp azokat a társadalmi csoportokat és értékeket (a fiatalokat és jövőjüket), akikről és amelyekről a hivatásom szól?

Hogy jelenünk társadalmi diskurzusa fölényesen hirdetett autokratizmusról, nepotizmusról, gazdasági és politikai zsarolásról, a hatalmi törekvéseknek való kiszolgáltatottságról, egzisztenciális félelemről szólhat, hogy életünkben eluralkodott az önkényesség, a hazugság, a bunkóság, hogy társadalmi, oktatási és kulturális intézmények és szervezetek élén sem megfelelő képzettséggel, sem rátermettséggel, de még tisztességgel sem igen, csak pártlojalitással rendelkező személyek állhatnak, abban igen nagy a felelőssége van az értelmiség azon rétegének, ahova magam is tartozónak gondolom.

Miért nem szóltunk idejében? Miért engedtük meg, hogy a szakmai kompetenciánál fontosabb legyen a „ne zavard a köreinket!” elve? Ki engedte meg, hogy – „mert minket úgysem érint közvetlenül!” – (vidéki és nem csak vidéki) kulturális intézményeket gyorstalpaló tanfolyamokon (vagy még ott sem) diplomát szerző személyek vezessenek, hogy a múzeumok, sajtóorgánumok és nemzeti/politikai érdekképviseletek élére szerény képességű, gyámoltalan, de épp ebből kifolyólag sunyivá (a tehetségesebekkel szemben gyanakvóvá) váló, s a politikai érdekek által bábként mozgatható káderek kerülhessenek?

Ki engedte meg, hogy az iskolaszékekben és tanácsokban még a nyolc osztályt is bukdácsolva, vagy esti iskolában végzett emberek üljenek többségben, hogy a politikai és kulturális közbeszédet tahó, írástudatlan – semmilyen humánus értéket és tekintélyt nem, csak a pártparancsot tisztelő –, szellemtelenségük vagy ostobaságuk által kompromittálódott, névtelen bértollnokok uralják? Ki engedte meg, hogy unatkozó háziasszonyok és felsőoktatási tanulmányaik platóján gyorsan és végérvényesen elvérzett káderfeleségek osztogassanak pedagógiai és oktatási tanácsokat, felületes, provinciális, maradi – de kritikátlan semlegességükből kifolyólag a hatalmi struktúrák által is támogatott – pedagógusok írjanak tankönyveket, terveket, kézikönyveket…

Ki engedte meg, ha nem mi, akik azt gondoltuk, hogy nem ránk tartozik, hogy nem a mi színvonalunk, hogy nem érdemes vitatkozni velük, mert úgysem lehet őket meggyőzni, ha nem mi, akik attól tartottunk, hogy elveszítjük semleges jóhírünket, közkedveltségünket, szakmai ismeretségeinket és barátainkat?

Ki, ha nem mi engedtük meg, hogy – érvényesülési lehetőségeik kilátástalansága miatt – hetedhét országon túlra vándorolt gyermekeink, a fiatalok helyett frusztrációikba, eredménytelenségeikbe, sikertelenségükbe és az élet vége miatt érzett sértettségükbe merevedett öregek formáljanak közízlést és alkossanak jövőképet térségünkben?

Kié ez a felelősség, ha nem a miénk?

A fenti, a kelleténél, talán, indulatosabbra és patetikusabbra sikeredett soraimmal nemcsak a térségi (köz)élet, a nemzeti közösség mentális állapotának drámaian súlyos és kilátástalan helyzetét szerettem volna érzékeltetni, de a helyzet miatti értelmiségi felelősségre is hatni akartam.

Ez a felelősség és indulat a magyarázata annak is, hogy miért vállaltam jelöltséget a Magyar Mozgalom nemzeti tanácsi választási listáján. Én, aki korábban soha, semmilyen pártnak, sem politikai szervezetnek tagja nem voltam, és nem is angazsáltam magam közvetlenül e területeken. Nem vagyok és nem is leszek politikus.

Elég régen ahhoz, hogy ismerjem, de szerencsére már kellően késői korszakban születtem ahhoz, hogy ne kelljen átélnem azt a kényszerűséget, amit a kommunista párttagság értelmiségi követelménye jelentett a nálunknál idősebb korosztályok életében. Nem voltam ifjú kommunista és sohasem szimpatizáltam baloldali ideológiákkal, miként szélsőségesen jobboldali eszmékkel sem. Épp ezért döbbenetes számomra, amikor épp azok vádolnak bennünket „ballibsi” törekvésekkel (miközben nem is tudják, mi a baloldali plusz liberális plusz bibsi, vagyis zsidó szavak rövidítéséből keletkezett szó és eszme valódi tartalma!), akik mindenféle ellenérzés nélkül viselték a kommunista párttagság kényszerűségét, akik nem lázadtak, sőt, párttitkári feladatot vállaltak, vagy még most is – mert intellektuálisan sohasem szabadultak fel kényszerűsége alól – ennek a mentalitásnak a jegyében hoznak döntéseket és ítéleteket.

A kommunista diktatúra mindig is – az ideológiailag elutasított, de a módszereiben nagyon is átörökített – feudális társadalom jobbágymentalitását várta el alattvalóitól. Olyan örökség ez, ami nemzedékről nemzedékre érezteti hatását közösségünk életében és gondolkodásában. Ez van jelen idős emberek könyöradományokat (szavazás előtt doboz mosóport, néhány kiló krumplit, vagy csak néhány szendvicset) elfogadó beleegyezésében, önkényeskedő vezérek kezére lehelt csókjában, a diktatúra tehetetlen szentesítésében („nem tehetünk mi ellenük semmit!”), abban az önsorsrontásban, amikor el akarjuk hinni, hogy a párt fölöttünk áll, hogy nekünk, közembereknek csökkentett jogaink vannak csinovnyikjaikkal szemben, s hogy elhisszük, ha nincsenek koncentrációs táborok vagy ellenzékiekkel dugig telt börtönök, akkor a szegénység, a színvonalas egészségügyi ellátás elérhetetlensége, a nyugdíjcsökkentés vagy a gyerekeink ablaka alatt bűzlő döglött folyó már nem is diktatúra.

* * *

Nem hinném, hogy magunk (én, vagy a velem azonos hullámhosszon gondolkodó ismerőseim, társaim) egyből a térség sorsát meghatározó változtatásokat tudnánk kiváltani. Hogy rövid időn belül gyökeresen (valamiféle varázslattal) meg tudnánk változtatni az itteni társadalmi állapotokat.

Nem is mindenkinek ez, s ugyanaz a szerepe a világban. Írásaim révén a térségi, szabad és többszólamú politikai diskurzushoz szeretnék néhány gondolatot, meglátást hozzáadni.

Ha csak néhány embert sikerülne meggyőznöm arról, hogy „merjen önmaga lenni” (miként azt a felvilágosodás korában hirdették nagy gondolkodók!), emelje fel a fejét és becsülje többre önmagát azáltal, hogy nem egyezik bele a politikai hazugságokba, hogy nem fogadja el az önkénynek még a langypuha változatát sem, s ne tiszteljen királyként önjelölt, kétszínű, rúgni csak lefelé bátor, de fölfelé bárgyúan hízelkedő pártvezéreket, ne higgye el, hogy aki funkcióban van, az parancsolhat, eltulajdoníthat közjavakat, és fenyegethet, zsarolhat másokat.

Ha egyre többen elhinnék, hogy nem jobbágyok többé, hanem épp fordítva: választott képviselőik tartoznak felelősséggel és alázattal viseltetni irányukban – akkor talán, elindulhatnának a változások!

Többször hangzik el írásaimmal kapcsolatban az a kritika, hogy nem mindenkihez szólnak, azaz nem közérthetők. Hogy bonyolultak. Nem szeretnék védekezni. Aki nyilvánosan megszólal, az vállalja el a bírálatot! Annyit szeretnék csak ehhez hozzáfűzni, miszerint a közéleti diskurzus épp attól gazdag, hogy sokféle beszédmód érvényesül benne, hogy többszólamú, s hogy különböző emberek, különböző rétegekhez beszélnek. Biztos, hogy a Magyar Mozgalom listáján vannak mások, akik másokat, az elvontabb, elméletibb gondolkodásra nem hangoltakat szólítják meg beszédmódjukkal. Miközben az enyém sem irányul az egyszerűbb nyelvre odafigyelők ellen. Csak másként megformált. Csak a diktatúrában kell mindenkinek egyformán gondolkodnia és ugyanazt mondania.

Csak a szándékos lebutítás és ellehetetlenítés diktatúrájában röhögnek bértollnokok saját bunkóságukon és igyekeznek a kishitűséget elhinteni másokban is.

Ahol szabad a gondolkodás, ott bizalom és tolerancia van.  Csak ott van fejlődés és születnek eredmények. Ez utóbbiakat nem pártpropagandisták hirdetik ki, hanem a polgár hitelesíti elismerésével. Ott az emberek bíznak képességeikben. Értelmezik és értékelik a világot.

Egy gazdasági és kulturális értelemben fejlett, politikájában perspektivikus társadalomban az elnök és tanácsadói elgondolkodnak az ellenzék által megfogalmazott kritika lényegén. Egy ilyen társadalomban az elnökök és vezérek saját kiváltságaik helyett mások szabadságát védelmezik.

(Szabad Magyar Szó)

 

2018. november 2.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Hősködés nélkül nem megy

De mit is kezdhetnek egy ilyen hőssel a vajdasági magyarok, aki a szerb hazáért esett el >

Tovább

A „kereteknél” nem jutottunk tovább

Újabb elmulasztott alkalom volt ez a tanácskozás az anyanyelv használatának helyzetfelmérésére, pedig jelen volt Tobias Flessenkemper, >

Tovább

A bajina baštai titokzatos idegen

Dušan Glišićet, a Szerb Haladó Párt káderét, polgármester cimborájának segédletével 2017 szeptemberében ismét igazgatóvá választották, akkor >

Tovább

Az egyik látta a dokumentációt, a másik nem

Lehet, hogy sokan nem tudják, a vízműveket az utóbbi időben 45 dolgozó elhagyta, mert a cég >

Tovább

A haladó VMSZ részese a nemzeti alapú megkülönböztetési politikának!

A VMSZ-nek az lenne a kötelessége, hogy biztosítsa magyar közösség – ideértve a magyar egyetemi hallgatók >

Tovább

Atomtudós kell-e egy közvállalat élére?

A horgosi vízművekkel kapcsolatban leginkább attól félek, hogy előbb-utóbb magánosítani fogják, előfordult már ilyen Szerbiában. A >

Tovább

A tisztességes demokrácia, mint alternatíva

Nálunk, magyaroknál (nem kevésbé, s nehogy kifelejtsem, székelyeknél) biza, a „nép egyszerű fia” is „bonyolult teremtés”, >

Tovább

Pásztor aggódik két mentora és maga miatt

A hivatalosan nevén Szabadkai Magyar Rádiónak (tulajdonképpen a Pannon RTV egyik „hamisítványáról” van szó) nyilatkozott a >

Tovább

A Tara-hegységről hoztak igazgatót a horgosi vízművekbe (1.)

Az, hogy mi a Tara-hegységről hozunk Kanizsára börtönviselt embert, kicsit nonszensz és túlságosan átlátszó. Groteszknek érzem >

Tovább

Kifelé!

„Orbánnak nem az számít, hogy progresszív módon értéket teremtsünk s konzervatív módon értékeket őrizzük, hanem hogy >

Tovább

Mit tett a közösségért?

Számos a magyar közösség kollektív jogait érintő cselekmény ügyében azonban nem hallatta hangját. Például november 25. >

Tovább

Csak a mindenható segíthet rajtunk!

Nem csak a szerbiai, de külföldi emberjogi szervezetek jelentései szerint is Szerbiában „az emberi jogok állapota >

Tovább