2019. október 14. hétfő
Ma Helén, Kaldixtusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Szarajevó, 1983

Egy muzulmánellenes per és az iszlamizáció kérdése

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György

Nem kerestek rögtön konkrét ellenséget Izetbegovićék, de azok maguktól jelentkeztek, illetve egymásból csináltak ellenségeket. A nacionalisták és ha úgy vesszük, a muzulmánok végül győztek a kommunisták ellen, de úgy, hogy mindenki nagyot vesztett. Szerbhorváth György (Élet és Irodalom):

Miközben három éve teljes gőzzel migránsoznak a „keresztény Európa” védelmének címén – ki mással, mint a muzulmánokkal szemben –, a félelemkeltők sosem említik, hogy a déli magyar határtól alig száz kilométerre ott egy ország, ahol a többség iszlám hívő. Bosznia-Hercegovina lakosságának legalábbis 50,7 százaléka muzulmánnak vallja magát (a pravoszlávok aránya 30,75, a katolikusoké 15,19 százalék). Ez az adat megfelel a nemzetiségi arányoknak, azaz a bosnyákok, horvátok és szerbek arányának is. A délszláv háborúk után először 2013-ban tartottak népszámlálást, a muzulmánok korábban még nem voltak abszolút többségben, igaz, ez most is minimális. Nem csak a háborús áldozatok, de az elvándorlás miatt ma csupán bő három és fél milliónyian élnek a föderatív, gyakorlatilag egységes államként alig működő országban. Huszonkét év alatt mintegy 800 000-rel lettek kevesebben.

A híradásokban ugyan néha szenzációhajhász módon előkerül az, hogy szélsőséges terroristák, dzsihádisták, vahhabiták uralnak egyes vidékeket, és segítik a muzulmán menekülteket, s akadt már őrült, aki rálőtt az USA nagykövetségére, de Boszniából nem szállíthatók futószalagon a „muszlim erőszakolt meg nőket” típusú hírek, még fake news formájában sem. Ugyan látványosan megnőtt az út menti dzsámik száma, meg a szarajevói egyetemi körökből is érkeznek olyan információk, hogy fontosabb a muzulmán hit, mint a tudományosság, de az ország, ha balkáni és sokféle is, már és még európai. Bár Európában kevés olyan keresztény zarándokhely van, mint Medjugorje, amelyet a Vatikán nem hitelesített, viszont a hercegovinai horvát maffia nagyszerűen megél a turizmusból...

Pedig a mai magyar kurzus bőven meríthetne propagandamuníciót abból az ideológiából, amit a ma független ország első elnöke, Alija Izetbegović fektetett le. Ám hogy ma az ország padlón van gazdaságilag és politikailag is, csak részben írható az általa 1970-ben írt Iszlám nyilatkozat számlájára. Ami miatt a boszniai hatóságok 1983-ban látványos kirakat- és koncepciós pert kreáltak – bár a fegyver visszafelé sült el. Izetbegovićot és munkatársainak vagy híveinek kikiáltott nyolc társát összesen 78 évre ítélték (ő maga 14-et kapott). Nem ez volt az egyetlen és utolsó politikai per Jugoszláviában, elítéltek szerb, horvát és bosnyák nacionalista értelmiségieket is (akik saját programjaikat is megfogalmazták, így Franjo Tudjman, a későbbi horvát elnök vagy Vojislav Šešelj radikális szerb politikus, aki a hágai törvényszéket is megjárta), de az ítélet egyesítette őket antikommunizmusukban és antijugoszlavizmusukban. Izetbegovićtyal az a szerb akadémikus, szintén „a nemzet atyja”, Dobrica Ćosić is szolidaritást vállalt, aki a három év múlva kiszivárogtatott szerb akadémiai nyilatkozat egyik fő ideológusa volt, aki a szerbek veszélyeztetettségéről szólt, és az etnikai alapú új határok kérdését is megpedzette. (Jó kis társaság jött hát létre, népeik pár év múlva egymást gyilkolták.)

De nézzük, miért ítélték el Izetbegovićékat, és miről szólt az Iszlám nyilatkozat. 1983-ban járunk, Tito halála után három évvel. Nemcsak a gazdasági válság miatt fő a vezetők feje, de az újjáéledő nacionalizmusok miatt is – Koszovón két évvel korábban tankokkal verték le az diáktüntetésekből kialakuló albán demonstrációkat. Előkerülnek a nacionalista programok a fentebb már említett szerzőktől. Érdekes, hogy az egyik legpontosabb elemző, illetve próféta Šešelj, aki előre látja az ország, a párt, a hadsereg szétesését (ezért megy ő is börtönbe). A bosnyákok különben alig egy évtizeddel korábban kapták meg „muzulmán” néven a föderációt alkotó nemzet státuszát. Sőt, 1971 és 1977 között Džemal Bijedić volt a jugoszláv kormányfő, egy pragmatikus bosnyák kommunista, aki gyanús körülmények közt halt meg repülőbalesetben.

Hozzá kell tenni, hogy nem minden bosnyák volt hithű muzulmán. Az iszlám vallást a török hódoltság alatt azok a délszlávok vették fel – főképp városiak –, akik így menekülhettek meg az elnyomás alól, kedvezményeket kaptak, míg a javarészt vagy inkább falusiak pravoszlávok vagy katolikusok maradtak. 1941-ben jött létre az Ifjú Muzulmánok mozgalma, melynek már Izetbegović is tagja volt (a II. világháború után börtönbe kerültek), és az 1983-as perben is főképp olyanokat tartóztattak le tömegesen, akik ott voltak az Ifjú Muzulmánok közt. E szervezet neve persze rímel az Ifjú Boszniára, amely az 1914-es szarajevói merénylet mögött állt, ám az többféle nemzetiségű ifjak forradalmi nemzeti szervezete volt, nem pedig vallási, és nem is etnikai, ahogy ma is hiszik.

A muzulmánkérdés nemcsak a történelmi múlt sajátossága miatt volt bonyolultabb, hanem azért is, mert a bosnyákok közt is népszerűvé váltak a kommunista, illetve jugoszláv eszmék (de éppen a hithűek kollaboráltak a nácikkal, még létrehozták az SS Handzsár divíziót is, igaz, főleg a csetnikek ellenében). A titói jugoszláv nemzetépítési program Bosznia-Hercegovinában is népszerű volt (Macedónia után itt a legerősebb ma is a Tito-kultusz), de van két „apróság”. Az egyik a nemzeti közömbösség kérdése – a bosnyák társadalom rétegezettebb volt, semmint hogy tagjai mind ugyanolyan szilárd „nemzeti” identitással bírtak volna. Az, hogy a titói politika nemzetként ismerte el őket, egyfajta jutalom volt erős lojalitásukért, ugyanakkor növekvő számuk és arányuk miatt a mérleg nyelvévé válhattak a köztársaságban, de egész Jugoszláviában is. A másik, hogy a családi, nemzetségi, vérrokonságon alapuló kötődés hagyományosan fontosabb volt a társadalomszerveződésben (akárcsak még ma is a koszovói albánok egy részénél). Az egyik legfőbb klán a Pozderac, amelynek feje, Hamdija volt Bosznia elnöke is, és elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy elismerték a muzulmánokat nemzetként. De igazi ortodox kommunistaként utált mindent, aminek valamilyen nemzeti jelzője van. Később a boszniai bankrendszer, majd az ország összeomlásához kötődő Agrokomerc-botrány egyik fő alakja volt Fikret Abdić és testvére, Hakija mellett. Szóval elég nehéz ezt a földrajzilag is szétszórt közösséget szimpla nációként leírni, amely ráadásul egy valláson alapul, semmi máson. A vegyes házasság is népszerű volt körükben (bár kevésbé, mint a többi köztársaságban, különösen a Vajdaságban). Ilyen családba született például Emir Kusturica, aki később pravoszlávvá kereszteltette magát...

Ebben a korántsem szimpla kontextusban robbant az Iszlám nyilatkozat elleni per. Vagy inkább a már rettegő párt robbantotta ki, amikor a titkosszolgálatot ráugrasztotta egy alig is ismert értelmiségi csoportra. Ismerős történet, hogy a hatalom fenntartásához ellenséget kell találni, ha pedig nincs, akkor kreálni. Így szedték hát elő az Ifjú Muzulmánokat, akik közül többen már nyugdíjaskorúak voltak, bár akadt köztük fiatal, képzett imám is, mint Hasan Čengić, a későbbi boszniai védelmi miniszter, aki a háborút Teheránban vészelte át (azóta is iráni kémnek, maffiafőnöknek stb. tartják). A későbbi nacionalista-vallásos vezetőkből tehát éppen a kommunisták kreáltak igazi nacionalistákat és vallási fundamentalistákat. Nem tudjuk, mi lett volna, ha nem pánikolnak be a pártvezetők és a titkosszolgálatok (utóbbiak persze e munkával igazolták létezésük jogosultságát), de a farkast kiáltás szép példája ez is. A nyilatkozatot ugyanis addig alig ismerte valaki, például Čengić is tagadta, hogy olvasta volna. Végül akkor vált ismertté, amikor a börtönből kiengedett Izetbegović 1990-ben a Demokratikus Akció Pártja élén vált meghatározó politikussá. Az újrakiadott deklaráció nem volt kelendő nyomtatvány, de a per nyomán már sokan ismerték mondanivalóját. Igaz, elég rosszul.

Az ezer ember kihallgatásán és többek kikényszerített vallomásán alapuló ítélet egy az utolsók között, amelyek a kommunista perek klasszikus szüzséjét követték. Hogy pontosan mire és miképpen is szervezkedtek a vádlottak, az ugyan nem derül ki. Tény, hogy többen elmentek Teheránba egy síita–szunnita békéltető konferenciára – és itt ne feledjük, négy évvel vagyunk az iráni iszlám forradalom után, Afganisztánban dúl a háború, zajlik az iraki–iráni háború stb. Ezenfelül vallási-nemzeti kérdésekről beszélgettek, előadásokat tartottak dzsámikban vagy épp az egyetemen, az Iszlám nyilatkozatot terjesztették (vagy sem), azt tervezték, könyveket adnak ki a muzulmánok helyzetéről. Elítélésük után azért is álltak ki mellettük szerb és más nemzetiségű disszidensek, mert voltaképpen a véleménynyilvánítás és a vallásszabadság gyakorlása miatt ítélték el őket, verbális deliktumért. Továbbá a vád szerint ellenséges tevékenységre szövetkeztek, ami az ország felbomlasztására irányult volna külföldi segítséggel, meg aztán szó esett terrorizmusról is, szerbellenes mobilizációról Irán segítségével... Természetesen az is bűnnek számított, hogy Jugoszlávián belül jobbítani, illetve erősíteni akarták a muzulmánok helyzetét. A bíróságnak az sem tetszett, hogy, úgymond, a muzulmán ifjúságra akartak hatni, erősíteni az iszlámtudatukat a szerbek és mások ellenében, miközben azt állították, hogy a „kommunista klikk” szét akarja verni a muzulmán közösséget. Azaz egy kissé inkonzisztens összeesküvés-elméletet írtak az „ifjak” számlájára, a vallásos fundamentalizmustól kezdve a munkásönigazgatás-ellenességig. Némelyek esetében elég volt egy-egy kávéházi elszólás is arról, hogy az ország oda jut, ahová Lengyelország, és már így sincs mit enni. Az ítélet itt előbb volt meg, mint a vallomások...

Hogy a történet oly abszurdnak tűnik, noha nem 1953-ban, hanem 1983‑ban és a sokak által oly csodált Jugoszláviában járunk, az nemcsak a saját bizonyítványát az ellenség aknamunkájával magyarázó párt és az ügynökök számlájára írható. Mert az Iszlám nyilatkozat sem koherens munka, és Izetbegović olyan fogalmakat is használt, amelyek nemcsak félreérthetőek, de militánsak is.

A nyilatkozat egy program, melynek célja, mint olvashatjuk a bevezetőben, a muzulmánok és a muzulmán népek iszlamizációja (itt most tegyük félre, hogy a narod szó egyszerre jelenthet népet és nemzetet, vagy hogy a ma bosnyáknak nevezettek szerbhorvát nyelven muszlimánoknak nevezik magukat). Ahogy a kritikusok rámutattak, ez már önmagában fából vaskarika: hogyan lehet a muzulmánokat iszlamizálni, ha az a muzulmán, aki iszlám vallású? Olyan ez, mintha a magyarokat akarnánk magyarosítani, vagy a katolikusokat, reformátusokat stb. keresztényesíteni. A szerző, mint kiderült, nyilván arra gondolt, hogy ugyan a világon van (illetve akkor volt) 700 millió muzulmán, de hát nem eléggé muzulmán. A muzulmánok helyzete nagyon rossz, kihasználják őket, népeik függőségben élnek. Példa erre az „Európát plagizáló” Törökország, egy harmadosztályú állam, ahol a modernista reformátorok irányítanak. (Látná a mai helyzetet Izetbegović: meg volna elégedve Erdogannal.)

Az 1983-as Izetbegović egy autodidakta teológus, egy igaz hívő és egy naiv szociológus keveréke, akinek víziója van. Ugyan azzal is megvádolták, hogy Boszniában bevezetné a sariát, erről szó sem volt, sőt, azt helyenként bírálta. Hovatovább nem is Jugoszláviát vagy Boszniát elemezte, nem is az önigazgatást, ezekről szót sem ejtett, hanem a világban uralkodó helyzetet. A cél egyetemes: „Nincs iszlám rend függetlenség és szabadság nélkül. És fordítva: nincs függetlenség és szabadság iszlám nélkül.” (Ha ebben kicseréjük az iszlám szót, ismét ráismerünk a ma papagájszerűen ismételt keresztény-nemzeti klisére.) Ami azonban a vádlóknál kiverte a biztosítékot, az volt, hogy elöljáróban ezt emelte ki: „A mi devizánk: hinni és harcolni.”

A mai radikális iszlám mozgalmak „programját” és főképpen módszereit ismerve a nyilatkozat még puhának is mondható – de talán másképp hangzott 1983-ban. Hangsúlyozom, igen zavaros szöveg ez, mely sokat idéz a Koránból, békére, együttműködésre hív fel. A muszlim újjáéledésnek szerinte főként az oktatás és még inkább a család révén kell megtörténnie. A nőket egyből a családi otthonba, a konyhába küldi – szerinte az absztrakt női egyenjogúság helyett a férfi biztosítja a nő számára a szeretetet, a házasságot és a gyerekeket. Emellett teljesen betiltotta volna az alkoholt, a prostitúciót, a pornográfiát, a szerencsejátékot és a „dancing”-klubokat. A tudományt és a technikát el kell fogadni, az oktatás kulcskérdés a kiemelkedés szempontjából – ám külföldiek nélkül, és kezdetben, ha kell, dzsámikban. A médiát is teljesen ellenőrizni kell, nem szabad, hogy „romlott és degradált” emberek kezében legyen, hanem olyanokéban, akiknek „iszlám morális intellektuális autoritása kétségtelen”.

Ma már ezek az „elvek”, sajnos, máshonnan is ismerősek. Izetbegović azonban továbbmegy, és azon elmélkedik, mit tegyenek a muzulmánok ott, ahol többségben vannak, és ott, ahol kisebbségben. A kisebbség esetében a lojalitást pártolja, és a szabadságjogok biztosítását várja el – de mi van, ha nem, ha a kisebbség tagjai nem lojálisak, és mit is jelent ez? Izetbegović csavarosan azt írja, hogy „a cél nem szentesíti az eszközt”. Ám az iszlám rendért folytatott harcban minden meg van engedve, kivéve a bűntetteket. A fegyveres harc ugyan nem kerül szóba, de hát háborúban mégiscsak lehet bűntett nélkül harcolni.

És lőn. Nem kerestek rögtön konkrét ellenséget Izetbegovićék, de azok maguktól jelentkeztek, illetve egymásból csináltak ellenségeket. A nacionalisták és ha úgy vesszük, a muzulmánok végül győztek a kommunisták ellen, de úgy, hogy mindenki nagyot vesztett.

 

 

2018. október 12.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább

Csökkent a nemzeti- és etnikai alapú megkülönböztetés?

A köztársasági biztos a nemzeti valamint az etnikai származás alapján történt megkülönböztetések számának „csökkenéséből” azt a >

Tovább

A kétpólusosság átka

Igazat adok Márai Sándornak, aki szerint a magyar irodalom nagyobb volt, mint a magyar politika, de >

Tovább

Változik a viszonyulás?

Fontos, hogy az anyaországban – legalább most – átfogó és tárgyilagos felmérés készüljön a délvidéki rehabilitálások >

Tovább

Cipelni a hazátlanság gyökereit

A Temetetlen múltunk esszenciális, sokat boncolgatott kérdése az is, hogy hogyan írjunk a magyar nemzeti kisebbségről. >

Tovább

„Ma Szerbiában előnyt jelent magyarnak lenni”?

Pásztor István a Fidesz tisztújító kongresszusán azt mondta, amit Orbán Viktor hallani szeretett volna. Beszéde nagy >

Tovább

A politikamentesítés „eredménye”

Általában jellemző, hogy magyar tisztségviselők az utóbbi időben túlságosan is elfoglaltak a szlovákiai, az erdélyi és >

Tovább

Greta Thunberg szelleme kísért a Vajdaságban

Van itt minden: rettegés az afrikaiaktól, ökobolsevik politikai szélhámosozás, Nobel-békedíjasozás (áthallással, hogy ugye mindig zsidók kapják, >

Tovább

Bűn és bűnhődés ₋ a Trócsányi-ügy

De miért tette ki e kálváriának egyik leghűségesebb emberét a magyar miniszterelnök, ha amúgy is tudta, >

Tovább