2019. november 15. péntek
Ma Albert, Lipót névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Az „európai megoldás” mítosza

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Mind az orbánisták, mind az antiorbánisták eltúlozzák a Sargentini-jelentés fontosságát. Szóval akármi történik most az Európai Parlamentben, nem fog történni semmi. A közmunkások családtagjai ezentúl nem kaphatnak segélyt. Ez viszont megtörténik. Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):

„Európa” és az Európai Unió olyan hírmagyarázók és politikai szélhámosok képzelődéseinek tárgya, akik egyáltalán nem követik figyelemmel az európai politikát, még csak nem is olvasnak külföldi lapokat, folyóiratokat, könyveket. Még az EU-szakértőket is félrevezeti az, hogy Brüsszelre, vagyis az európai szövetségi intézményekre koncentrálnak – még az Európa Tanács és az EBESZ is elkerüli a tekintetüket –, és a jelentős európai országok közélete idegen tőlük.

Európa helyzetét néhány nyilvánvaló és alapvető tény határozza meg, amelyet a rendkívül provinciális és sekélyes kelet-közép-európai újságírás (még ott is, ahol megmaradt és komoly eszközökkel rendelkezik a sajtó, nemcsak nálunk) észre se vesz, miközben eszét vesztetten európázik.

Az a három külhatalom, amely – maga is sok szenvedést okozván – megmentette Hitlertől Európát (Nagy-Britannia, Oroszország, az Egyesült Államok) ma Európa nyílt ellensége.

Az Európai Unió bővítése teljes kudarc. Nagy-Britannia elszakadt, az egykori szovjet tömbhöz tartozó országok – amelyekről azt mondtuk (tévesen) 1989 körül, hogy csak a Vörös Hadsereg és a KGB fenyegető jelenléte választja el őket Nyugat-Európától – ma ellenségesebbek a Nyugattal, mint bármikor korábban. (Nyugaton ma már elátkozzák a „keleti bővítés” pillanatát, amely rászabadította „a fizetett ellenséget”: bennünket.) A nemesi és kispolgári nacionalizmusok már az első világháború előtt a modernség, a népi (politikai) részvétel, a jogkiterjesztés, a szekularizáció, a nemzetiségi (kulturális) jogok eszméit mint nyugati mételyt támadták, mire válaszul a dacos modernek Nyugat címmel indították meg folyóiratukat. Ez a terv, a „nyugatos” modernek terve vereséget szenvedett.

Az 1970/80-as években a magyar állami sajtó és állami rádió Nyugat-barátabb volt (és a „pártirányítás” ellenére nyugati ügyekben jóval tájékozottabb), mint ma akár az idegenszívű ellenzéki portálok.

„Európa” ügye – azaz az európai gazdasági és politikai együttműködés, ám mindenekelőtt az alapjogi konszenzus, a közös alkotmányos fölfogás ügye – a voltaképpeni, azaz a nyugati Európában se áll sokkal jobban, mint idehaza keleten.

Részleges kivételt az a néhány mediterrán ország jelent, ahol a második világháború után is volt még fasiszta diktatúra, és ahol az antifasizmus a nemzeti hagyomány része, nem úgy, mint errefelé.

A menekültválság, no meg a színes és más vallású (régebbi) kisebbségekkel szemben növekvő intolerancia – természetesen nem függetlenül az iszlám világban és az európai muszlim diaszpórákban elterjedt dzsihádi iszlámizmus elterjedésétől – megmutatta ismét Európa sötét részeit. (Arra is rá kell mutatni, hogy az antimodernista lázadás – hamisan vallásos és hamisan nemzeties – kelet-európai válfaja tipológiailag közeli rokona az általa képmutatóan, álszentül gyalázott radikális iszlámizmusnak: az ikertestvére. Amint a dzsenderbotrány is illusztrálja: a nőellenesség és a homofóbia is közös ezekben a jelenségekben.)

A kelet-európai liberálisok által reménykedőn, az itteni jobboldaliak és szélsőjobboldaliak által utálkozva nézett nyugat-európai establishment csöndben megadta magát az idegengyűlöletnek, az etnicizmusnak, a rasszizmusnak, a legtöbb helyen gyakorolja a vallásfelekezeti és nemzetiségi (etnikai meg nyelvi-kulturális) diszkriminációt, vagy láthatólag mindjárt beadja a derekát.

Orbán Viktor magyar miniszterelnököt és csapatát olyasmikért szidalmazza (és golyózná ki a népszerűtlen klubból), amiket elkövet vagy el szeretne követni a gúnyosan „elit”-nek nevezett, egykor liberális politikai osztály is, méghozzá buzgón.

Merkel németországi kancellár egyre magányosabb kivételével a CDU/CSU politikusai ugyanazt mondják, mint amit Orbán és Kövér, bár nem annyira bolondul őszintén, mint az utóbbi.

Az, ami ellen a fasizmusok elsősorban létrejöttek – az egykor hatalmas szocialista és kommunista munkásmozgalom – már nem létezik, tehát „totalitárius” szélsőjobboldali hatalomátvételekre nem kell számítani. Amint azt majdnem két évtizeddel ezelőtt a posztfasizmus-tanulmányomban kimutattam (s amit most „hibrid rendszer” alakjában újra föltalálnak hideg víz gyanánt), nyugodtan fönn lehet tartani a parlamenti külsőségek egy részét, sőt: a kritikai nyilvánosság csonkolt maradékát is, hiszen a proletariátus mint politikai aktor (szereplő) megszűnt, az ún. önálló egzisztenciákból álló régi polgárság ugyancsak, az egyetemi-akadémiai bürokráciát és a szórakoztatóipar és a médiabiznisz margóján sínylődő művészréteget se nevezhetjük már „értelmiségnek” – emez nem tűnődik, nem töpreng, nem dalol, hanem pályázik. (Impaktfaktorozik, peer review-zik és kreditezik.)

Ki az úristen állna ellen a fajgyűlölő-sovén szélsőjobboldalnak – amelynek az egyik lényeges funkciója, hogy betöltse a mondhatatlan űrt, amely ott tátong a tőkés Európa kellős közepében –, ha a represszió új, nem neoliberális, hanem védővámos-soviniszta-izolacionista változatát úgyszólván mindenki támogatja (az ún. baloldal is megtér a kifelé ellenséges, befelé tekintélyelvű nemzetállamhoz, amelyből persze hiányzik a nemzet)?! Ezek a társadalmak minden saját hibájukat az idegeneknek tulajdonítják – s az idegenek is megérik a pénzüket, ráadásul nem is igazán idegenek –, mintha a bevándorlók távozásával, a nemzetiségek (etnikai kisebbségek) erőszakos beolvasztásával vagy kikergetésével egyszer csak megjavulnánk, s békében (egyben alkotóan s versengően...) élnénk együtt az illatozó rózsakertben, s újra olyasmiket mondhatnánk hitvesünkről, mint a magyar pénzügyminiszter: „jó karcagi menyecske”. (Mit szól ehhöz az excellenciás asszony?)

A változások ellenére fölismerjük a régi csúf hangzatokat. Ahogyan a német értelmiséget 1965-ben még a Magyar Időknél is brutálisabban szidalmazó Ludwig Erhard kancellárról mondta a nagy német filozófus, Ernst Bloch: „A szövetségi kancellár beszédmódja a fölismerhetőségig megváltozott.” („Die Sprache des Bundeskanzlers hat sich bis zur Kenntlichkeit verändert.”) Nincs totalitárius diktatúra, de – elnézést kérek a művelt olvasótól, nem én tehetek róla – amikor mai nemzeti kormányrendszerünk legfőbb világnézeti reprezentánsa „geci liberálisokról és antifákról”, az egész állami médiakonglomerátum „migránssimogatókról”, a kultúrrovat az esztétikaprofesszorok ánuszáról, óvatos humanisták „sivalkodásáról” (amely suttogás) delirál, erről azért ráismerünk az ősfasizmus stílusára, de ebből még a hajdani fasizmus félőrülten energikus és vitális szubsztanciája is hiányzik. Ez csak duma. Üresség. Tehetetlen és – lényegében – tárgytalan, személytelen gyűlölködés, amelyből az öngyűlölet árad.

Meg nem is komoly. Kikandikál belőle az öngúny.

Lehet, hogy van Kelet-Európában antifasiszta értelmiség, de nem nagyon látszik-hallatszik. Van értelmiség, amely antifasiszta értelemben hallgat.

A mai Európában merész mondat az, hogy talán mégse helyes embereket csak úgy vízbe fojtani meg vád és ítélet nélkül gyűjtőtáborokban éheztetni. Bátor, eredeti, újszerű mondat.

Tehát az, hogy az ezen a politikán semmit se változtató Európai Parlament – saját rossz lelkiismeretének megnyugtatása végett – elítéli vagy se Orbán Viktor kormányát (illetve még az ellenzéki sajtó címei szerint is: „Magyarországot”), nem oszt és nem szoroz. Lehet (bár nem annyira valószínű), hogy az Európai Parlament javasolja az Európai Tanácsnak, hogy fossza meg Orbánt a szavazati jogától, az Európai Tanács azonban semmit se tehet. Ahol a magyar miniszterelnök ellenfele a népnyúzó, ősreakciós, sznob ripacs, Emmanuel Macron, ott azért a konfliktus látszólagos.

De még ha nem így lenne, az Európai Unió akkor se  szövetségi állam, a tagállamok szuverén döntéseit csak nagyon kevés területen képes valóságosan befolyásolni. Magyarország és a többi kelet-közép-európai ország meredek politikai és államjogi hanyatlását, szabadságvesztését, zűrzavarát, elbutulását csak a magyar nép s a többi kelet-európai nép akadályozhatná meg. Ha akarná. Nyugat-Európa se képes erre, hisz maga se jobb, bár vannak stiláris kifogásai: Orbán kimondja az egész Európa titkát, ő a mai európai állampoézis legméltóbb kobzosa. „Senki se jöjjön ide, s aki itt van, húzzon el” – valahogy így hangzik ez a költemény, Berzsenyi, Vörösmarty és Kölcsey után. (Miközben a külföldi turisták milliói és az itt lakást vásárló idegenek tízezrei árasztják el Budapestet, ahol a belső kerületekben alig hallani magyar szót.)

A magyarhoni államsajtónak, kormánysajtónak és kormánypárti sajtónak (ez a három fajta tölti ki szellemünk terét) ki kell találnia a baloldalt, hogy gyalázhasson valakit. Evvel a koholt baloldallal győzedelmes csatákat vív. A nem létező nyugat-európai liberalizmussal is csak azokat tévesztheti meg, akik kizárólag a tudatlan magyar médiákból tájékozódnak. (Forrás: „találkoztam stockholmi plázába’ evvel a’ izé, kinn élő magyarral...”)

Az a keresztyénség és a fölvilágosodás kombinált hagyományából származó alapelv, amely szerint az emberek – társadalmi helyzetüktől, vagyonuktól, nemüktől, műveltségüktől, egészségi állapotuktól, életkoruktól, nemzetiségüktől, etnikai eredetüktől, vallásfelekezeti vagy világnézeti hovatartozásuktól, sőt: állampolgárságuktól stb. függetlenül – egyenlők (emberi méltóságukat és jogaikat tekintve), ma már jogilag se megfellebbezhető. A nemzetközi jog szerint – amit nyilvánosan, hivatalosan senki nem von kétségbe – ez tulajdonképpen az államiság előföltétele, mindenfajta jogalkotás és joggyakorlat kötelező bázisa. Semmilyen evvel ellenkező jogszabály és állami rendszabály nem lehet hatályos. Evvel együtt ennek az alapelvnek a társadalmi elismertsége jelenleg csekély. Az Európai Unió legtöbb országában – és másutt is – nyíltan kétségbe vonják, következésképpen az Európai Unió (meg az ENSZ és sok hasonló szervezet) kétszínűségre kényszerül első lépésben, lényegi tartalmát és politikai jelentőségét veszti második lépésben, fölbomlik harmadik lépésben.

Szóval akármi történik most az Európai Parlamentben, nem fog történni semmi. A közmunkások családtagjai ezentúl nem kaphatnak segélyt. Ez viszont megtörténik.

 

 

 

 

2018. szeptember 10.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább

Összefoglaló (2. rész)

Ezekből az esetekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egykori egyenrangú használatból Vajdaságban mostanra joghátrány >

Tovább

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább

Átverve és megalázva

Az illető arról nem írt, hogy a ketrecbe zárt városon kívül az Erdogan látogatás más aspektusait >

Tovább

Orban és Victor

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az, hogy kitartottak >

Tovább

„Elmaradt a bocsánatkérés, elmaradt a vagyon-visszaszármaztatás”!

Az MTI azonban arról, hogy Hajnal Jenő konkrétan mit mondott, egy szót nem közöl. Pedig, a >

Tovább

Miért fontos, hogy mi történik a kurdokkal?

Sajnos hozzá kell tennem, hogy „kormányom”, a magyar kormány még csak nem is képmutató: nyíltan és >

Tovább