Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Ezek az urizáló magyarok, az újdonsült nagypolgárok manapság lopott történelemmel, lopott múlttal grasszálnak, és csámcsogva ejtik ki a szót, hogy „uram”, azt csámcsogják, hogy „nemzeti érdek” és „nemzeti érték”, „magyar jövő”, öntelten hivatkoznak a családfájukra, miközben „magyar bizniszre”, „guruló forintokra” gondolnak. Az újgazdag magyarnak holtbiztosan az Árpád-házból származik valamelyik őse. Végel László:

Nem csak az apám idegenkedett az ünnepi öltönytől, hanem a többi utcabéli családapa is. Nagy ritkán láttam közülük valakit sötétkék vagy fekete öltönyben, legtöbbször esküvőkor vagy temetéskor, lakodalomban már sokkal ritkábban. Csak ha nagyon muszáj volt, csak akkor, ha úri lakodalomba invitálta őket a rokon, akinek jobban ment a sora. Megengedhették volna maguknak, s életük végén biztosan volt pénzük új öltönyre, hiszen akkoriban már kölcsönre vásárolták a frizsidert, a televíziót, gyerekeiket pedig az Adriára küldték nyaralni, de ünnepi öltönyre nem pazarolták a pénzt. Nem tudtak vagy nem akartak urak lenni, ünnepelni sem tudtak igazából, életüket nyomasztó egyhangúság uralta. De jó lenne, ha apám mozgalmas, eseménydús életéről írhatnék, a nagypolgári felmenőimről, a párizsi kalapokat hordozó tantikról, Bécsbe látogató nagybácsikról meg a nagyanyámtól örökölt ezüst étkészletről, amelyben vasárnaponként anyám feltálalta a húslevest. Jó lenne írni egy polgári családról, mert mostanság ez a divat és ez a menő, közben diszkréten utalni arra, hogy a gaz kommunisták üldözték a szüleimet, kiforgatták őket a vagyonukból, a véreskezű szerb nacionalisták pedig egészen Pestig kergették őket, mert harcoltak a nemzeti igazságért. De nem harcoltak, nem emlékszem rájuk, bizonyára nem is léteztek ilyen harcosok, hiszen Trianon után a kisebbségben soha nem volt semmiféle felkelés, lázadás, ellenállás. Egy puska sem dördült el kisebbségi magyar kézben. Voltak, akiket teljesen feleslegesen vagy valamilyen feljelentés alapján Tito rendőrei, nyomozói meghurcoltak, berendeltek a rendőrségre, kihallgattak. Megfenyítették őket, és figyelmeztették, hogy már megint járt a szájuk, de a vallatáskor kiderült, hogy a titkos feljelentő magyar volt, ezért a vallatás végén a nyomozók a vállukat vonogatták, ezek a magyarok mindig bemószerolják egymást, nem kell őket komolyan venni. Utólag azok lettek a legnagyobb hősök, akik ittasan letépték a jugoszláv zászlót, maguk sem tudták, miért.

De jó lenne emlékezni a lázadó magyar polgárra a barbár Balkánon! De jó lenne ábrázolni azt a harcot, amellyel ma olyan sokan kérkednek a pesti politikai zsöllyék előtt, ahol eljátsszák a szenvedő és üldözött magyart. Ez a cifra emlékezet nem vesz tudomást arról, hogy a nép nem emlékezik semmire, csupán túlélő akar lenni, és buzgóan tanulja a tűrést. Nem gúnyolódom, hiszen mélységesen tisztelem ezt a plebejusi szívósságot, és boldogan emlékszem anyám elégedett arcára, aki nem siránkozott, ahogy a pesti zsöllyék előtt szokás, hanem minden vasárnap délben boldogan feltálalta a tyúkhúslevest, a főtt húst paradicsomszósszal, nyaranta meggyszósszal, amit különösen kedveltem, utána kirántott mellehúsát és combot tett az asztalra. Az enyém volt mindig a mellehúsa, és természetesen örömmel faltam a franciakrémest is. Boldogok voltunk.

Sóvárogva gondolok azokra, akik a szüleik örökölt ezüst étkészletére emlékeznek, erre a kitalált polgári világra, amelyről Márai Sándornál olvastam hiteles mondatokat, de aminek az én Bácskámban híre-hamva sem volt. Nem, se apám, se anyám nem örökölt ezüst étkészletet, mégis róluk írok, mert ki más írna azokról az apákról és anyákról, akik nem tudtak, vagy nem akartak ünnepelni. Akiknek nincs helyük a nemzeti történelemben és emlékezetben. Apám azok közé tartozott, akik néha kimulatták magukat a kocsmában, részegen vagy kapatosan tántorogtak haza, ez volt a legnagyobb kaland, aztán borgőzös fejjel szidták a sorsukat, s másnap, mintha mi sem történt volna, csendben meghúzódtak. Úgy is mondhatnám, hogy apám a többi utcabélivel szófogadó, lojális poszttrianoni magyar volt, azok közé tartozott, akik nem öltözködtek ünneplőbe, nem öltöttek magukra Bocskai-öltönyt, nem ebédeltek ezüst étkészlettel.

Nagyobb számban csak egyszer láttam a történelemből kieső apám kortársait szép sorban ülni az egyik lepukkant óbecsei moziban ünneplőben, fekete öltönyben, fehér ingben. A mozi elhanyagolt volt, a levegő dohos, a tető beázott, a plafonon penészes foltok éktelenkedtek. A kilencvenes évek közepén történt a boszniai és a horvátországi háborúknak véget vető daytoni békekötés után, a poszttrianoni magyarok megnyugodtak, a magyarországi politikusok is végre elmerészkedtek a Vajdaságba, hogy népszerűsítsék pártjukat és hirdessék a nemzeti eszmét. Velük szállingóztak „haza” azok a magyar értelmiségiek is, akik pár évvel ezelőtt eliszkoltak, mert mint mondták, kíméletlenül üldözte őket a szerb hatalom. Ha nem üldözte volna őket, akkor kitartóan harcoltak volna tovább, de „nem kockáztatták az életüket”, nem bírták elviselni az „éjszakai zaklatásokat”, mivelhogy telefonon szidalmazták, az utcán pedig leállították és halálosan megfenyegették őket, tehát mi mást tehettek, „engedtek a kényszernek”, eladták ingatlanjaikat, és Budapesten találtak maguknak új hazát. Közülük néhányan egyik-másik pesti kormányhivatalban kiérdemelték az üldözötteknek kijáró posztot, aminek birtokában vendégségbe hazatérve anyaországi „tájszólásban” magabiztosan oktatták ki a helyi nemzetárulókat a nemzet és a kisebbségi közösség iránti hűségből. A helyiek felnéztek rájuk, hogyisne, hiszen végre a pesti nagyurak leereszkedtek közéjük, öntudatosan szónokoltak, és lelkesen ecsetelték, hogy mit jelent magyarnak lenni, miért legyenek büszkék a magyarságukra, tehát folytatódott ugyanaz az átnevelés, amely már 1941-ben elkezdődött, mivelhogy akkor is fel kellett ébreszteni a helyi elkorcsosult magyarokban a szunnyadozó nemzeti érzést.

Az óbecsei mozi termében egy kisgazda politikus szónokolt arról, hogy miért legyünk büszkék a magyarságunkra. Az idős, hetven év körüli emberek az első sorokban megilletődve foglaltak helyet, és figyelmesen hallgatták a szónokot. A szemük káprázott, végre nem csak a tévé képernyőjén láttak anyaországi politikust, hanem élőben is. A nevére nem emlékszem, de mondataira igen. Harciasan ismételgette, hogy pártja szívén viseli a szenvedő magyar kisebbség ügyét, és annyira belemelegedett a beszédbe, hogy a zakóját a székre dobta. Harsány hangon szónokolt, sokat gesztikulált, és kezét néha teátrálisan a szívé fölé emelte. Pontosan olyan volt, mint a nagy népszerűségnek örvendő vidéki dilettáns színészek. Szidalmazta a liberálisokat, a szocialistákat és a felelőtlen a Nyugat-imádó magyar ifjúságot, mármint a Fideszt, mert akkoriban a Fidesz is nemzetárulónak számított.

Az ünneplőbe öltözött bácsikák megilletődve hallgatták a szónokot, aki a végén annyira fellelkesedett, hogy a mellényét is a székre vetette és bejelentette, hogy választási győzelme után pártja gyógyítani fogja a „trianoni sebeket”. Nem ejtett ki a száján egyetlen irredenta mondatot sem, határmódosításra sem célzott, óvatos duhaj volt, ki tudja, meglehet, a szerb rendőrségtől tartott, az óvatosság sosem árt, gondolta a nagy hazafi. Ezért csak annyit mondott, hogy sebekről van szó, igen, ezeket a sebeket gyógyítják majd, mondta, s akkor hirtelen abbahagyta a mondatot, megállt az emelvény közepén, és diadalittasan várta a tapsot, de szavait halálos csend követte. A jelenlevők nem mertek tapsolni, de kimenetkor több idős férfi szemében könnycseppeket pillantottam meg.

Apám nemzedéke ünneplőben, fehér ingben és sötét öltönyben siratta Trianont.

Jó lenne tudni, hogy miért könnyeztek ezek az emberek, akik csak ritkán sírnak, mert azt a gyengeség jelének tartják. Csak akkor sírtak, ha valamelyik családtagjukat temették, de akkor is magányosan és titokban. Kétlem, hogy a politikus szónoklata csalta szemükbe a könnyeket, hiszen a legtöbbjük a kilencvenes években végleg leszámolt azzal, hogy valaha is „gyógyítani lehet a sebeket”. Nem, ők jól tudták, hogy ezekkel a sebekkel kell élni, alaposan elsajátították a leckét, hiszen ez a nemzedék élénken emlékezett az 1941-es magyar bevonulásra. Akkor is jöttek azok, akik „Trianon sebeit gyógyították” volna, csakhogy 1944-ben éppen a leghangosabbak mentették az irhájukat. Akik széles gesztusokkal szónokoltak a nemzet nagyságáról és egységéről, miközben fölényesen ismételgették, hogy „visszajöttünk, miként megígértük”, mármint megígérték 1918-ban, ám csak pár évig maradtak, mert 1944-ben elsőként menekültek. Megfeledkezve a lőszerraktárakról és a titkosrendőrségi iratokról, a párttagok listájáról, a nemzeti nagyságról és bátorságról, úgyhogy a bevonuló partizánoknak a városházán csak ki kellett nyitniuk az íróasztalok fiókjait, nem kellett kútászniuk, hogy felfedezzék a nyilas pártlistát, hanem elégedetten olvasgatták ezt az előre elkészített halállistát. Nem volt szükségük külön bizonyítékokra; ekkora slendriánok voltak a nyilasok, mert annyira be voltak rezelve, hogy cserben hagyták a szeretőiket, a csinos bácskai lányokat, akik mindenáron budapesti menyecskék akartak lenni, cserben hagyták saját szerencsétlen tagságukat, akiknek egyetlen bűne a hiszékenység volt. Gyávák voltak, elárulták az ünneplőbe öltözött könnyező nemzedéket. Az idős bácsikák emlékeztek erre, mégis ellentmondásos érzelmek hullámoztak szívükben.

Miféle ellentmondásokról lehet szó? Több éven át erre voltam kíváncsi, ugyan mit érez apám nemzedéke ilyen ünnepélyes alkalomkor, de nem mertem, nem akartam az idős embereket faggatni. Nem szándékoztam megbántani őket, mert bizonyára tolakodásnak és neveletlenségnek vélték volna, biztos azt gondolták volna, hogy mi jogon szimatolok a magánügyeikben, mert abban biztos voltam, hogy csak azért könnyeztek, mert sok-sok év alatt magán- és nem közügyet láttak ezekben az úgynevezett sebekben. És most egyszerre, egészen váratlanul, egy pókhálós mozi termében szónokol róla valaki. Persze, könnyű neki, a luxusautó sofőrje ajtót nyit előtte, ő elveti magát az ülésen, és megy tovább, ők pedig magukra hagyatva, keserűen nyelnek egyet, mert kénytelenek elismerni, hogy ez az egész trianonozás az ő privát ügyük, amelyről illetlenség faggatózni.

Évekkel később, mivel kíváncsiságom nem hagyott nyugton, valahol az ezredfordulón, arra várva, hogy beavassanak titkaikba, a megboldogult apám nemzedéktársainak óvatosan felidéztem az óbecsei jelenetet. Naiv voltam és tudatlan, választ vártam arra a kérdésre, amelyre nincs válasz, mert a parasztok, a faluvégi emberek szemérmesek, sokkal szemérmesebbek és zárkózottabbak, mint ahogy a róluk szóló bácskai irodalomban olvastam; nem szívesen veszik, ha a sebeiket vakargatják, s még kevésbé hajlandók arra, hogy mutogassák őket. A legintimebb titkaikat nagy gyanakvással védik azoktól is, akik közéjük tartoznak, és eközben azt sem tartom kizártnak, hogy engem többé nem is tartottak közéjük valónak.

Úgy van, biztos voltam benne, hogy azt hitték, elhagytam a földet és a tanyát, elhagytam a szülőházat, tehát elárultam őket is, s elegük van azokból a nagyokosokból, akik „leereszkednek a néphez”, érdemeikkel dicsekedve fitogtatják a „sorskeresztet”. Belátom, keményebb fából faragták őket. A trianoni sebeket és traumákat sem emlegették, miként érzelmi életüket sem tárták szívesen a nagyvilág elé, hiszen még a rokonság körében sem illett a személyes érzésekről beszélgetni. Ha néha-néha, egészen különös alkalmakkor, merem állítani, nagyon ritkán, felcsendül egy népdal, akkor is csak azért nótáznak, hogy a dalok mögé rejtőzzenek. Azok keseregnek, akikről a dal szól, és nem ők. Ha netán mégis róluk lenne szó, akkor azt ne tessék komolyan venni. Rájuk emlékezem, akiknél a népdal is a szemérmes rejtezkedést biztosítja. Haragot tartani, veszekedni, gyűlölni azonban megengedett, a magyar rokonok és magyar szomszédok között sokszor, örökségi perek előtt és után legtöbbször valóságos állóháború dúlt, az ellenségeskedés néha egészen irracionális volt. Mivelhogy egyszerűen nem bírták az egyik vagy a másik rokont, minden ok nélkül megvetették az egyik vagy a másik szomszédot, mindezek ellenére a magyar széthúzásra panaszkodtak, ugyanakkor az ügyvédek nagy örömére elkeseredetten pereskedtek egymással; magyar a magyarral, rokon a rokonnal, akinek, úgymond, nem volt igaza. Ez volt az állandó beszédtéma, a haragról lehetett, de a szeretetről vallani nemigen volt ildomos. Szerelemről még kevésbé.

Az apám például sohasem kérdezte, hogy udvarolok-e valamelyik lánynak, nem csak azért, mert efféle bizalmaskodást nem engedett meg magának, hanem azért sem, mert a gyöngéd érzelmekről nem szokás beszélni, úgyhogy csak a hatvanas évek végén jegyezte meg néhányszor, hogy ideje lenne megnősülni, de a választ már be sem várta, másra terelte a szót. Soha egy szóval sem árulta el, hogyan kérte meg anyám kezét, hogyan udvarolt neki, pedig ezt nagyon szerettem volna tudni. Azt sem tudom, hol és hogyan ismerkedtek össze.

Ezzel a szemérmes attitűddel különbözik a néhány holdon gazdálkodó magyar paraszt, a béres, a napszámos, a kétkezi munkás a kisvárosi magyar kispolgártól. A kispolgárnak van múltja, ha nincs, akkor kitalálja, családfát talál ki, ha kell, akár csalókát is, csak hogy a felmenők között minél több jómódú úriemberrel dicsekedjen, mert ő is úriembernek, igai magyar úrnak szeretne látszani. Ezek az urizáló magyarok, az újdonsült nagypolgárok manapság lopott történelemmel, lopott múlttal grasszálnak, és csámcsogva ejtik ki a szót, hogy „uram”, azt csámcsogják, hogy „nemzeti érdek” és „nemzeti érték”, „magyar jövő”, öntelten hivatkoznak a családfájukra, miközben „magyar bizniszre”, „guruló forintokra” gondolnak. Az újgazdag magyarnak holtbiztosan az Árpád-házból származik valamelyik őse.

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk

Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik.  Az értelmiségi filiszter távol >

A demagóg lojalitás jutalma

Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >

VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK

Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >

Torontáltordára kéne menni

Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >

Folytatódik a kis bácskai sárdobálás

Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >

RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA

A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >

Ismét

Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >

Mikor tévesztettünk utat és miért?

Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >

SZEREPZAVARBAN

Az írásokból az is jól kivehető, hogy Pásztor Bálint tisztségek halmozásával él vissza, fellépései szerepzavarosak: pártelnöki, >

Újvidék elvesztette a régi identitását, és nem talált újat

Tudom, felesleges nosztalgiázni, hiszen a nagyvárosokat a szüntelen változás jellemzi. Újvidéknek is változni kell. A változás >

A VMSZ-ES PROPAGANDA TÁMOGATÁSA KÖZPÉNZBŐL

A VMSZ és az MNT vezetői a médiába visszahozták a szocialista időkből ismert demagóg beszédet, a >

Aki tanú akar lenni, pokolba kell annak menni

Ráadásul vannak tévedések, amelyek csak a mai szemmel nézve tűnnek tévedéseknek, holnap esetleg kiderül, pontosak voltak. >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |