2019. november 19. kedd
Ma Erzsébet, Zsóka névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Madárpiszok

Ha a nácizmus madárpiszok, akkor az Ön elpusztítása is az lesz

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Beszéltem Bécsben élő szerb nacionalistával, aki az FPÖ-re szavazott. Azt mondta: tudja, hogy ez neki és közösségének hátrányos, de „mi gyűlöljük a törököket”. Inkább csökkentsék a gyedet és a gyest minden külföldinek, semmint hogy a muzulmánok is kapjanak belőle. Így megy ez. Elvi kérdés, ahogyan bécsi szerb ismerősöm mondotta. Csakugyan elvi kérdés. Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):

Alexander Gauland, a németországi szélsőjobboldali „sikerpárt”, az AfD vezetője, a Bundestag képviselője köztudomásúlag azt nyilatkozta, hogy – noha a Harmadik Birodalom tizenkét esztendeje azért „nem volt rendben” – az ezeréves német történelem egészéhez képest csupán „madárpiszok” (Vogelschiss), nem több. Björn Höcke, a párt egyik vezetője, türingiai pártelnök a berlini holokauszt-emlékjelet „a szégyen emlékművének” nevezte (Denkmal der Schande), ebben az értelemben: szégyen, hogy ott van. Ugyanez a Björn Höcke legutóbb azt javasolta, hogy az esedékes nyugdíjemelésből rekesszék ki a nem német eredetűeket.

Mi régebbről ismerjük az effélét. Még az Antall-kormány idején nevezte jobboldali magyar politikus „epizód”-nak az európai zsidóság kiirtását, aztán jött a „nem értek a focihoz”, az „idegenrendészeti eljárás”, a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő, mert zsidó eredetű országgyűlési képviselők listája és a többi – no és több honfitársunk, hm, „írói munkássága”. (Emlékeznek Antall finom megjegyzésére Csurka „írói munkásságáról”? Úgy értve: Csurka – aki ekkoriban Antall pártjának alelnöke és országgyűlési képviselője volt – antiszemitizmusa nem politika, hanem merőben művészi szeszély.)

Björn Höcke tavaly „180 fokos fordulatot” követelt „az emékezetpolitikában”, Kelet-Európa bizonyos részein ez már régen bekövetkezett, pl. Romániában – a már Ceauşescu idején rehabilitált Antonescu marsall után – megtörtént (szó szerint) a Vasgárda (Szt. Mihály Arkangyal Légió) szentté avatása: a görögkeleti-ortodox egyház kollektívan szentté avatta az elesett vagy (a monarchia által) meggyilkolt vagy (a sztálinista hatalom által) kivégzett vasgárdistákat. Kifogásokat nem nagyon hallottunk.

Robert Habeck, a németországi Zöldek elnöke szerint az AfD útja az euroszkeptikus állásponttól az idegenellenességig, majd a náci szemléletig vezetett meredeken. („Die Kurve der AfD von eurokritisch über ausländerfeindlich zu völkisch ist steil und abschüssig.”)

Nyilván nem mindenki járja végig ezt az utat, különösen azokban az országokban, ahol az antifasizmus a nemzeti történelem és a nemzeti identitás része, habár ez mindig vitatott persze.

Még Görögországban is vannak neonácik, bár mondjuk Spanyolországban és Portugáliában nem nagyon. De az antifasiszta hagyomány a legtöbb európai országban eleven és erős, ha támadják is. A legtöbb ember számára ott a partizán és az usztasa nem ugyanaz, akármit beszélnek némelyek. Ságvárit és Bajcsy-Zsilinszkyt csak elenyészően kevés helyen merészelnék terroristának és közönséges bűnözőnek minősíteni; az ellenállás emléke szent; Párizsban július 14-én a konzervatív elnökök is fölállnak, amikor a hadsereg zenekara és énekkara megszólaltatja a Chant des partisans-t, amelynek a kommunista eredete felől nem lehet semmi kétség, s amely „a munkásokhoz és a parasztokhoz” (Ohé partisans, ouvriers et paysans, c est l alarme!) szól.

Furán hangzik ez, nemde, nyájas magyar olvasóm?

Az is milyen furán hangzott volna Magyarországon, ha valaki el merte volna mondani a nagy nyilvánosság előtt, amit Christian Kern volt szövetségi kancellár, Ausztria Szociáldemokrata Pártjának elnöke minden további nélkül kimondott Bécsben május 1-jén, hogy Heinz-Christian Strache (FPÖ) Budapestről átvett „sorosozása” nem más, mint völkisch antiszemitizmus, a Mauthausen Bizottság meg jól tette, hogy visszavonta Strache hivatalban lévő alkancellár meghívását az idei megemlékezésre.

Mindenütt voltak és vannak hangok az 1945 után kötelezővé vált (ha tetszik: kötelezővé tett) antifasiszta konszenzus ellen. De Németországban – gettóba szorított és megvetett – neonácik kivételével soha nem voltak. (A híres Historikerstreit – minden ellenkező híresztelés ellenére – nem Hitler rehabilitásáról, de még a náci bűnök relativizálásáról se szólt, bár sokan ettől tartottak.)

Hát most vannak ilyen hangok. A tabu megtört. A konszenzus fölbomlott.

Ennek több oka is van, de a legfontosabb: a hidegháború (másik nevén: a „békés egymás mellett élés”) vége 1989-ben, amikor mind a szovjet tömb, mind a nyugati kommunista pártok és kommunista szakszervezetek befolyása megszűnt, ami – „a kölcsönös elrettentés” révén – kompromisszumokra kényszerítette a Nyugatot (részben ennek is köszönhető a népjóléti állam, a welfare state létrejötte és a szociáldemokrácia kelet-nyugati szintézise, az Ostpolitik és így tovább).

Ezt a konszenzust testesítette meg az ENSZ és az emberi jogok alapelvére alapozott nemzetközi jogi konstrukció, amelyet számos nemzetközi szervezet (ezeknek hazánk mind tagja) garantál és véd.

Emögött állt az a históriai helyzet, amelyben 1815 óta az európai egyensúly külső kezese Anglia volt, később az ún. angolszász hatalmak együtt. Európa – ha ezen, mint ma megint, a kontinentális Európát értjük csak – önmaga nem tudta megvédeni magát a fasizmustól és nácizmustól, ehhöz Nagy-Britannia, Amerika és a Szovjetunió kellett. A Szovjetunió megszűnt, a Brexit és Trump után pedig „az angolszász hatalmak” hátat fordítottak Európának, amelyet most magára hagytak démonjaival.

Ez a nagyon is régimódi „európai egyensúly” (inkább szentszövetségi, mintsem vesztfáliai) tette lehetővé Magyarországon a Kádár-korszak lassú fejlődését, szűkös nyugalmát, ma annyira hiányolt létbiztonságát is.

1989 óta kivétel nélkül mindenütt bekövetkezett a reakciós-rasszista („bevándorlóellenes”) fordulat (érdekes módon a magyarországi szélsőjobboldali kormánysajtónak azt kell füllentenie, hogy Nyugaton nincs ilyen fordulat, mert különben nem gyalázhatná az EU-t, pedig ez sajnos nem igaz: Nyugaton is megtörtént ez így vagy úgy).

Európának nincs többé aufklärista „fölöttes énje”, se az amerikaias fogyasztói társadalom, se a posztsztálini-hruscsovi mérsékelt államszocializmus alakjában – mindkettőt mennyire utáltuk ifjúkorunkban!

A sok tekintetben valóban álszent és ellentmondásos „haladó közmegegyezés” (amelynek a tudatából eleinte kimaradtak az európai imperializmus és neokolonializmus pokoli rémtettei, amelyek a második világháború után folytatódtak, s a sztálini Gulag iszonyata is elég hamar kiveszett a történeti emlékezetből) megbukott, de helyette nem lett Thuküdidész és Tacitus szellemében illúziótlan és kíméletlen igazmondás, hanem – a paternalista-elitista, bágyadt jószándék félhumanista frázisai után – a fasiszta és völkisch „eszmekincs” föléledése „demokratikus körülmények között” (ld. erről régebbi, „Posztfasizmus” [2000] c. írásomat). Ez előrelátható volt, előre is láttuk nem kevesen.

Mindennek a belátását megnehezítette az a gyerekesen naiv, „liberálisnak” nevezett elképzelés, amely szerint a piaci kapitalizmus valamiképpen egylényegű a „demokráciával” (Kelet-Európában a szokott műveletlenség folytán „demokráciának” nevezik a képviseleti kormányzat és a jogállamiság, joguralom együttesét, amely egyáltalán nem demokratikus, bár sokak szerint összeegyeztethető lenne a sehol se létező demokratikus formákkal), míg az államkapitalizmus nem vagy kevésbé.

A hét végén olvastam – elképedve – magyar liberális cikket, amelyben a rokonszenves szerző a jelenlegi magyarországi rendszer szabadságellenes aspektusaiért a magas újraelosztási hányadot és az állami alkalmazottak nagy számát teszi felelőssé. Ugyanezt az 1970/80-as évek neokonzervatívjai mint „kommunista veszélyt” perhorreszkálták. Ezek csacsiságok (az Orbán-rezsim nem etatista), de igen jellemzőek. Egyrészt figyelmen kívül hagyják a politika autonómiáját (egyfajta antimarxista vulgáris marxizmussal), másrészt azt kínálják gyógyszerül, ami a kórokozó volt (az ultrapiaci válságpolitikát).

A technikai, gazdasági és foglalkoztatási változások miatti kóros bizonytalanság és a harmadik világ (bizonyára gyógyíthatatlan) válsága egyáltalán nem szükségképpen váltotta ki az egyre jobban elnáculó szélsőjobboldal világsikerét. Ez a baloldal üzemi szervezetekre épülő politikai struktúráinak enyészetét „modernizációnak” és „fejlődésnek” tekintő szociáldemokrácia indolenciája és elméletellenessége nélkül, az eurokommunista aggiornamento rövidlátása nélkül érthetetlen.

A politika (szakszervezet, párt, elmélet, elkötelezett értelmiség, forradalmi kultúra) nélkül maradt munkásosztálynak a szélsőjobboldal mondja meg, hogyan kell védekeznie és ki ellen: ez a faji ellenfél (a bevándorló, a vendégunkás) egyrészt, a kulturális ellenfél (a prekariátus, a munkanélküli, hajléktalan underclass, az idős, a meleg, a kisebbségijog-védő stb.) másrészt. Még a kisebbségek között is faji harcot hirdetnek (főleg) magyarok Európában: „őshonos kisebbségek” és „fajidegen” (sippenfremd, artfremd) kisebbségek megkülönböztetése érdekes apró részlete a mai európai politikának.

A proletariátus megosztása a kvintesszenciális náci taktika, mutatis mutandis, ilyesmit látunk ma is. Walter Benjamint parafrazálva, nincs olyan szélsőjobboldal, amely ne lenne a baloldal bűne. (Baloldalon nem a neokonzervatívokat értve, amint ez Pesten szokás. Mellesleg: önök értik, hogy alakult ki ez a szokás? Számomra fölfoghatatlan. Ez a portál, amelyen önök az én baloldali cikkemet olvassák, jobboldali. Ám toleráns irányomban.)

Mindezek pusztán stratégiai kérdések, miközben a fő kérdés bizony morális természetű.

Ha a náci tizenkét év „madárpiszok”, akkor a kedves olvasó esetleges elpusztítása is az lesz. Ha pedig a kedves olvasó azt gondolja, hogy „a zsidó ügy más ügy”, akkor azt gondolja, hogy az emberi nem faji kasztokra oszlik, amelyek különböző arányban részesülnek emberi mivoltunk határozmányaiból. Ha azt gondolja, hogy nem tartozik rá, akkor nem tartozik rá az emberiség ügye se, és akkor egyetlen szót se szólhat, ha majd rá kerül a sor.

A XVIII. század óta – amióta bebizonyosodott a zsidókérdés „erkölcsi kérdés”, „elvi kérdés” mivolta – ez vízválasztó. Az volt, az maradt. „Európa” többek között azt jelenti, hogy ezt tudjuk.

II. József kora tudta, utókora elfeledte. Az új osztrák kormány már bemutatta, hogy nemcsak az ázsiai muszlimokat, hanem a kelet-európai „keresztyéneket” is másodrendűnek tekinti, akikre a szociális jogok csak korlátozottan érvényesek. Beszéltem Bécsben élő szerb nacionalistával, aki az FPÖ-re szavazott. Azt mondta: tudja, hogy ez neki és közösségének hátrányos, de „mi gyűlöljük a törököket”. Inkább csökkentsék a gyedet és a gyest minden külföldinek, semmint hogy a muzulmánok is kapjanak belőle. Így megy ez.

Elvi kérdés, ahogyan bécsi szerb ismerősöm mondotta.

Csakugyan elvi kérdés.

 

2018. június 5.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Füstbe ment szerv

Azt hiszem elég volt, ezt az egész cudarságot, nekünk, egymást kézen fogva, mindenáron el kell kerülnünk. >

Tovább

Virág a kormányzó úr sírján

Érdektelen, hogy Lázár János (aki Orbán utóda szeretne lenni) miért tette ezt – és hogy miért >

Tovább

Háborús emlékek nyomában

Arra szeretném kérni Önöket, hogy ezt, amit most tőlem hallottak, adják tovább, és meséljék el, hogy >

Tovább

„Mórahalmon egyeztettek”

Mivel a VB következő (hatodik) ülését a társelnökök 2020 februárjára jelezték, a Magyar Nemzeti Tanácsnak (MNT) >

Tovább

Ökomama

Arra nem emlékszem, hogy a „természet” fogalmát úgy általánosságban emlegették volna. Hanem csak konkrétan: kukorica, karfiol, >

Tovább

"Kivérezteti a vajdasági magyarságot a kettős állampolgárság"

„Lehet mellébeszélni, de az az igazság, hogy a vajdasági magyar közösség menthetetlenné vált, s egy évtizeden >

Tovább

„Szerbiának két külügyminisztere...”

A magyar külpolitika tehát a nyugat-balkáni országok integrálását az Európai Unióba stratégiai fontosságúnak tartja, miközben teljesen >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A nemzeti kisebbségek helyzetét egy társadalomban/országban számos tényező együttes létezése alapján lehet csak megállapítani, amelyek közül >

Tovább

A jugoszláv rendszerváltás

Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A gond nem csak a képviselők számával van, hanem, sajnos, azzal is hogyan képviselik a délvidéki/vajdasági >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább