Ma Márk, Ányos névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
A színházak lázadoznak, a filmek emlékeztetnek, a regények figyelmeztetnek
Végel László
A hónap szerzője, Végel László Urbán András és Oliver Frljić színházi rendezéseit, Želimir Žilnik filmjeit, Mirko Kovač, Slobodan Šnajder vagy Miljenko Jergović regényeit ajánlja.
Zágrábban a horvát főváros főutcáján, Ilicán a Kerempuh Színház előtti villamosjárat fölötti kifeszített reklámra pillantok. Urbán András: Addíció. Ő rendezte és alkalmazta a horvát helyzethez Alexander Galin orosz író drámáját. Jó volt egy távoli városban egy vajdasági magyar alkotó nevét olvasni.
Természetes nem kell 400 kilométert utazni, hogy találkozzam Urbán András nevével. Belgrádban is hasonló látvány fogad. A Nemzeti Színház repertoárján két Urbán rendezte előadás is szerepel. Az egyik Jovan Sterija Popović, a kétszínű szerb nacionalizmus mindmáig legélesebb szatírája, az 1849-ban írt Hazafiak című dráma. Urbán természetesen ezt is mai körülményekhez igazította, s egyre-másra érdemelte ki a díjakat. A közönség pedig tódult a színházba. A másik előadás ugyancsak a szerb drámairodalom klasszikusának Branislav Nušić Gyanús személy című drámája. Ez is kiváló fogadtatásban részesült. Külön érdességnek számít, hogy a szerb kritika szerint Urbán a klasszikus szerb drámairodalom modern átértelmezője. Az viszont hungarikum, hogy a magyarországi színpadok alig-alig tudnak róla, a kritikusok igen, de a színházigazgatók nemigen.
Annál többet tudnak azonban a horvátok. A Kerempuh hónapok óta telt házzal dicsekedhet. Voltak fenyegető politikai közbeszólások, de a szakma a legnagyobb elismeréssel irt a rendező munkájáról és – ez különösen fontos – a közönség is elégedett. A politikai balhé lekerült a napirendről, mert jött az újabb: Oliver Frljić színre állította Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című drámáját, amelyet Frljić szintén a horvát körülményekre alkalmazott, még a volt horvát kultuszminiszter munkásságát is boncolgatta a színpadon. Az exminiszter megjelent a bemutatón, jót szórakozott, mondta, ám ez nem csillapította a híveit, az igazgató lemondását követelték, a nézők pedig hónapokkal előre megvásárolték a jegyeket.
Az igazgató nem mondott le, de az eset tanulságos: manapság azok a színházak a legizgalmasabbak, amelyeknek az igazgatóját a politikusok le akarják váltani. Szánom azokat az országokat és városokat, amelyekben nincs egyetlen leváltandó igazgató sem. Jugoszlávia utódállamaiban nem győzik a munkát, ebben igazat adok Tamás Gáspár Miklósnak, aki szerint ezekben a tagállamokban izgalmasabb a közéleti légkör, mint Magyarországon. Hol az egyik, hol a másik színházban tör ki a balhé, amely arról szól, hogy igenis történik valami. A színházak lázadoznak.
Újvidéken nyugalom van, ilyen gondok nem gyötrik a városatyákat. Csak egy dolog ejtheti gondba őket: az újvidéki Rajko Mamuzić képtárban 75. születésnapja alkalmából megrendezték a Žilnik-napokat. Igaz, egy kis képtár vállalta, a rangos, vagyis a város által támogatott művelődési intézmények még a születésnapokat is pártfüggővé tették. Želimir Žilnik a hatvanas években tűnt fel, amikor a Berlinalén 1969-ban 27 évesen a Korai művek című filmjével kiérdemelte az Arany Medve-díjat. A film a prágai tavasz és a 68-as egyetemista lázadások után készült, az idealista fiatal baloldaliak tragikus vereségét mutatja be, akik szembeszálltak az államszocialista nomenklatúrával és ideológiával. A mozgalom nem kerülte el Belgrádot sem, s ennek likvidálásával kezdődött a hivatalos baloldal szklerózisa.
Žilnik a következő filmjének tervével foglalkozott, amelynek a Marxra utaló Tőke címet adta. A Korai művek azonban akkora botrányt kavart fel, hogy a Tőke forgatásra nem került sor. Így kezdődött. Žilnik több évig a kaptalista Nyugat-Németországban vendégmunkáskodott, ahol dokufilmeket forgatott, ennél a műfajnál mindmáig kitart, s szinte nem létezik a világon olyan alternatív filmfesztivál, amelyen ne szerepelt volna.
A rendszerváltás után könnyen beépülhetett volna az „új establishmentbe", de ő radikális szociális érzékenységű rebellis baloldali maradt, nem elégedett meg a kilencvenes évek Szerbiájában tomboló nacionalizmus bírálatával, hanem bonckés alá vette az új nemzeti uralkodó osztály eszmekörét is. Erről árulkodik az egyik utolsó filmjének címe: A kapitalizmus régi iskolája. Žilnik művészete mintha azt a horkheimeri tézisre emlékeztetnének, hogy „aki nem akar beszélni a kapitalizmusról, az ne beszéljen a fasizmusról". Örök alternatív maradt, ellentétben azokkal, akik szívesen ékeskednek az alternatív kitűzővel, avantgárdnak tartják magukat, ám már réges-régen a mainstreambe tartoznak. Az avantgárd kimúlásában éppen a hamis prófétái segédkeztek, ők segítették át a hermetikus múzeumokba. Ami a mainstreamet illeti, természetesen akadnak kedves, tehetséges, emberek, közülük többekben ébredezik a lelkiismeret. Lehet, hogy éppen ők képezik az új XXI. századi avantgárdot. Majd meglátjuk.
Zágrábba valójában egy beszélgetés miatt kerültem, Miljenko Jergović horvát íróval (Budapesten pár hónappal ezelőtt jelent meg egy másik regénye, a Diófa házikó Csordás Gábor remek fordításában) Zágrábban folyattuk a beszélgetést, amely Belgrádban, majd Újvidéken kezdődött. Jergović Szarajevóban született, ott kezdte az írói pályafutását, a kilencvenes években, azonban Zágrábba telepedett át. Az egykori sokszínű Szarajevó nem volt többé a régi, Zágrábban azonban nem érzi magát otthon, nyilatkozta s ezt az életérzést a Rokonság című új regényében is megfogalmazta. Ezt olvasva az Exterritórium című egy, még 1999-ben írt regényemet juttatja eszembe, ugyanaz az exterritoriális lét tárulkozik fel. Igaz, ez már a Hontalan esszék egyik vezérmotívuma volt, több évvel ezelőtt Jergović a pólai könyvfesztivál promócióján éppen ebből a könyvből idézett hosszan, aztán mindezt megismételte a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényem promócióján a belgrádi könyvvásáron. Magától értetődő, hogy a párbeszédet Újvidéken, majd Zágrábban folytattuk. Számomra ez a párbeszéd tanulságos volt, mert eltöprenghettem egy rendkívül izgalmas új prózafordulati jelenségen. (Miljenko Jergović esszéjét olvashatják a Literán is – a szerk.)
Szerintem a Rokonság az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb horvát regénye. Igaz, éppen Jergović volt az, aki a Krleža utáni korszak legfontosabb regényének Slobodan Šnajder Vaskorszak című művét tartotta. Pontosan fogalmazott. Šnajdert három fontos díjjal is jutalmazták, egyet Horvátországban, egyet Boszniában, s egyet Szerbiában érdemelt ki. Egészen ritka eset. Szívesen sorolnám ezek közé a regények közé, Mirko Kovač könyvét a Távolodó időt, amelyet a szerző memoár-regénynek nevezett, s ez a megjelölés azért is fontos, mert Šnajder és Jergović regényei is a memoár és a fikció szerencsés ötvözetét képviselik. Ezzel kapcsolatban nem lehet nem említést tenni, hogy a jelenség magyar kontextusban és értelmezhető legyen, Nádas Péter Világló részletek című könyvéről.
Emlékirat? Családtörténet? Fikcióként is jól működő próza? A kritikusi kérdések helytállóak, és éppen ebben rejlik az értékük. Ilyen a kérdések merülnek fel Mirko Kovač, Šnajder és Jergović prózájával kapcsolatban is. Velük kapcsolatban is elmondható az, amit Nádas éppen a Literának adott egyik nyilatkozatában mondott. „A képzelet ereje a képzőművészetben talán jobban látható, mint az irodalomban, mondjuk a szürrealizmus a lecsorgó óraszámlapja, de idáig én nem akarok elmenni az irodalmi képzeletben, a lecsorgó óraszámlap vagy a lángoló zsiráf nagyon érdekes, de engem már nem érdekel, mert egoista énhez kötött, a narcisztikushoz, az infantilishez, a személyes teljesítményen függeszkedik. A magam személye ilyen szempontból érdektelen. Az én magam személye inkább ellenőrző apparátusként működik, lakmuszpapír, eszköz, a legközelebbi eszköz. Nem akarom kiengedni a kezemből, olyan értelemben, hogy nem akarom érvényesíteni, sem hatalmilag, sem esztétikailag, sem sehogy, de használni akarom mint ellenőrző apparátust, mint a tapasztalatok egyetlen ellenőrizhető forrását. Tehát ilyen szempontból nagyon fontos eszköz." Csakhogy délszláv regényekben a kérdések kopárabbak, a senki földjén fogalmazódnak meg, és válasz nélkül a senkiföldjén maradnak. Ennek magyarázatát a balkáni háborúk gyökerében (és nem a külsőségeiben) látom. Nem, nem gondolok azokra a háborús regényekre, amelyekben eluralkodik a viktimológiai narratíva, ez már a háborús próza „dömping-korszakának" terméke, amelyekben mindenki narcisszoid módon tisztára mosta saját szenvedéseit, hanem azokra az első megdöbbenésekben született háborús prózákra, amelyek a kilencvenes években vagy legfeljebb az új évezred első éveiben íródtak. A korai hontalan háborús irodalomról van szó, amelynek a szerzői viszonylag rövid idő alatt felismerték, hogy nem pusztán törzsi háborúról, nem csak arról van szó, hogy az „elmaradott" balkáni népek egymás torkának estek, amit a magyar kultúrfölény birtokában illik kidomborítani, hanem arról, amit Marek Edelman, a varsói felkelés vezetője (1968-ban kiutasították a saját országából, mire ő azt válaszolta, hogy: „Utóvégre valakinek maradnia kell azokkal, akik itt pusztultak el") előrelátóan jelzett a délszláv vallási, etnikai háborúkkal kapcsolatban: valójában Hitler posztumusz győzelmét képviseli. Elegendő széttekinteni a (keleti) régióban, hogy érzékeljük a balkáni jelzéseket: miért kell újra átgondolnunk a múlt századot, a vidám autokratizmus korában. Mirko Kovač, Slobodan Šnajder vagy Miljenko Jergović nem történelmi regényt, hanem a történelem baljós jelzéseiről írtak igencsak polemikus önéletrajzi, de nem narciszoid regényeket.
Színházi bemutatók, filmek, regények, ezek voltak számomra az utóbbi időkben az emlékezetes események: a színházak lázadoznak, a filmek emlékeztetnek, a regények figyelmeztetnek. És most folytatom a meditációt Thomas Mann Doktor Faustusának, kelet-közép-európai hétköznapjaink legidőszerűbb regényének újraolvasásával.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >