Ma Zita, Mariann, Anasztáz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Magyarról magyarra
Radics Viktória
Egyébként ez az egész történet, amelynek most Szentendrén verbális és vizuális és filmes nyoma van, kb. rövid: egy emberöltőnyi. Mi realizálódott? Közel semmi. De ez is van annyi, hogy az elmúlt harminc év alatt is volt, és lesz is még mit gondolkodni róla. – Radics Viktória írását olvashatják a szentendrei Új Symposion-kiállításról. Litera:
Tegnap Újvidéken voltam. HÉV-vel mentem Újvidékre.
Mert Újvidék Szentendrén volt.
Az utóbbi időben, jócskán az utóbbi időben, bocsánat, szidni szoktam szép hazámat, Magyarországot, most azonban mosolyokkal és szavakkal sem fukarkodó elismeréssel tartozom a szentendrei Ferenczy Múzeum két munkatársnőjének, Major Tímeának és Szilágyi Zsófia Júliának, mert igazán alapos munkát végezve rendezték meg az Újvidéki Orfeuszok (1965—1992) című kiállítást, és előtte Tolnai Ottó kiállítását is, sőt tegnap, csütörtökön még egy Vajdaság–Magyarország konferenciára is sor került: [Szét]tördelt hagyományok – Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban. Noha nem vagyok a konferenciák hódolója, mert okoskodásból is megárt a sok, és én inkább a szenvedélyeimnek hódolok, ezúttal nem volt időm unatkozni, ellenben elutaztam álomhéven Újvidékre, vissza a Forum Kiadóba, ahonnét anno kiebrudaltak bennünket; ellátogattam az Ifjúsági Tribünre, ami egy nagyon érdekes szocialista intézmény volt, egy közösségi hely, ahol naponta megfordultunk – erről Csányi Erzsébet beszélt a konferencián. Mielőtt azonban tragikusra hangoltam volna magamban az újvidéki transzavantgárd történetét, Orcsik Roland szerencsésen bevezette a „ludizmus" terminust az előadásával, ezt a fogalmat én meg is fogom tartani, mert ahogy szerbül mondanánk, ludovali smo dosta.
Élvezhetőbb lett volna az egész, ha a Ferenczy Múzeumban lett volna egy épkézláb laptop meg egy vetítővászon, és a falon lévő vastag csík nem tört volna ketté minden diát. Így sikerült valóban széttörni a hagyományokat, a laptopjuk pedig többször kísérletezett a lefagyasztással is. Ez meg kinek az iróniája volt?
Délután Kürti Emese mutatta be angol nyelven készült Ladik Katalin-monográfiáját, és egy bizonyos ponton összenéztünk a drága Major Tímeával: minden nő arra vágyik, hogy ilyen szabad és szép legyen, suttogtuk. Lopva kifényképeztem a vaskos albumból a képet, amit ezen a nőnapon megbámultunk:
Egy pillanatig szép és szabad voltam. Ha úgy nézzük, hogy egy pillanat egy kis örökkévalóság (is lehet), akkor talán mégis...
A szünetben lopva cigiztem egy picit a teraszon, és Szarka Mándity Krisztinával, a zentai múzeum művészettörténészével váltottunk pár szót, aki az elfeledett Ács Józseffel foglalkozik. Ránézek a lányra: de hisz akikről beszélünk: Juhász Erzsébet, Kaszás Angéla és Benes József, halottak. Azt mondja: most élnek. Ezen elgondolkodtam. Most is erről gondolkodom.
Gazsó Hargita, a topolyai múzeum vezetője Juhász Erzsébettel foglalkozik, a hagyatékát dolgozza fel – Erzsi számomra valóban egy vibráló személyiség ma is, ha rágondolok. És mindig Jósvai Lili társaságában látom, aki meg Edinburghban él – egyik messzebb, mint a másik. Érdekes volt (lopva) bepillantani Erzsi jegyzeteibe – hogy ott milyen titkok rejlenek, azt nem tudom, hogyan lehet majd diszkréten közölni.
Nem sorolom most fel az előadásokat, a magamét is mellőzöm, mert Petőcz András szabad beszédét hallgatva megfogadtam, hogy eztán minél ritkábban fogom használni az „én" szót. Visszatérek inkább a kiállításra, mely egy sűrítmény, az Új Symposion cifra történetének képes metaforája, de olyan frappánsan van összerakva, hogy engem egy perc alatt hazaszállít. A másik szép hazámba, mely csöppet sem jutott jobb sorsra, mint emez. Ennek a teremnyi vizuális metaforának volt vonzereje, mert kit nem láttak szemeim a kiállításmegnyitón? Baráth Ferenc, Danyi Zoltán, Dormán László, Utasi Erzsébet, Szombathy Bálint, Balázs Zita, Tolnai Ottó, Jutka, Lea, Szűgyi Zoltán, Fenyvesi Ottó, Bartuc Gabi, Bozsik Péter, DrMáriás...
Sziveri pedig, ahogy a zentai lány mondta, hát-hát: él. Nemrég, a télen volt halálának huszonnyolcadik évfordulója. Amikor a verseit olvasom, állandóan olyan esélyeket, lehetőségeket fedezek fel, amelyek, idő hiányában, nem lettek kibontva. A rövid élet titka című önéletrajzi szövegének első mondatát állandóan idézem, olyan telitalálat szerintem:
„Vadidegen testek csapódnak be életünkbe, és eltűnnek hirtelen, de úgy, hogy még véletlenül se mondhassuk: nyomtalanul!" Egyébként ez az egész történet, amelynek most Szentendrén verbális és vizuális és filmes nyoma van, kib. rövid: egy emberöltőnyi. Mi realizálódott? Közel semmi. De ez is van annyi, hogy az elmúlt harminc év alatt is volt, és lesz is még mit gondolkodni róla.
Ez tegnap volt.
Ma folytatom a fordítói munkámat, a végére járok. Még 13 oldal. Ivo Andrić Znakovi pored puta – Jelek az út mentén című gondolatgyűjteményét fogja kiadni nemsokára – remélem, a Könyvhétre – a Forum, és ez a könyv hosszú fordítói életem kulminációja; nagyon ritkán fordítottam bármit ilyen együttrezgéssel. Ez egy nagyon erős, 550 oldalas könyv, és ha valaki unalmas klasszikusnak hitte volna Andrićot, az meg fog lepődni, ha ezt majd kézbe veszi, mert a szellemi élet olyan hullámvölgyein és hullámhegyein vezet keresztül, hogy az szédítő. Rilke Malte Laurids Briggéjéhez szoktam hasonlítani. Azt szeretem benne, ami az életben elviselhetetlen: a legsötétebb gondolatok és a legderűsebb eksztázisok váltólázát. Egyáltalán nem avantgárdul, hanem szabatosan megírt töprengések, meditációk formájában kifejezve. Nagy lélek volt ez az Andrić, az biztos, és épp a visszafogott stílusa és a polgári mértéktartása, a kerek mondatai teszik naggyá.
Most sem sikerült betartani a fogadalmamat, de már hányszor megfogadtam, hogy többet nem fogadkozom. Mert ez a mondat is „én"-nel kezdődik: tulajdonképpen állandóan fordítok. Nem csak szerbhorvátból magyarra, hanem még többet magyarról magyarra. Vajdasági magyarról pestire és fordítva, de sokszor az egyik nyelvi regiszterből a másikba, és képet szövegre, szöveget képbe. Pont arra jöttem most rá a konferencia kapcsán, hogy nálunk otthon a Sympóban mennyire együtt járt a képzőművészet, a szöveg és a zene meg a filozófia, a különféle nyelvek. (Faragó Kornélia és Novák Anikó beszéltek az Új Symposion képzőművészeti gondolkodásáról.) Tolnai Ottó kezdte el ezt, és azóta leállíthatatlan a folyamat; talán ez a legszebb az egészben: az együttlét.
A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban rendezett, Újvidéki Orfeuszok című kiállítás megnyitószövegét Radics Viktóriától a Jelenkorban olvashatják.
Következő cikk: „Magyarnak lenni kúl” – titokzatos aktivisták járják majd a Vajdaságot
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
„EGY KÖZÖSSÉG, EGY PÁRT, EGY VEZÉR”
Fremond Árpád és Juhász Bálint általában, a különböző eseményeken többnyire úgy jelennek meg, mint a pártelnök >
Magyar, szerb két jó barát?
Együtt harcol? Nem áprilisi 1-i tréfa volt a hír, hogy a magyar és az akkor lemondásban >
SZERB VILÁGOT ÉPÍTŐ KISEBBSÉG(ÜGY)I MINISZTEREK
Demo Beriša is csak az egyik a Đuro Macut bosszúállónak is nevezett kormánya lojalista miniszterei közül. >
A kíméletlen múlt utánunk nyúl
A múlt nem csak szép, hanem sokszor kíméletlen is, utánunk nyúl, akkor is, ha ennek nem >
Az aranykorról szóló narratíva hitelét vesztette
A polgárok érzékenyebbé váltak a baljósan terjedő korrupcióra, amit Vučić elnök is érzékelt, ezért ezekben a >
A vajdasági magyar közösség helyzete és jogainak érvényesítése
A Szerbiában és Vajdaságban kialakult helyzet miatt a magyar közösségben egyre jobban eluralkodik a kiábrándulás, a >
Egy új nemzedéki mítosz
Természetesen ebben a küzdelemben a hatalom az állami erőszak bevetésével elfojtja az egyetemista megmozdulásokat. Ezt Vučić >
MAGYAR TYACIK
Magyarországon és Szerbiában is most valójában a jelenlegi hatalmi elit uralmának a megőrzéséről van szó, amelyik >
A nagytőkések vásárolták meg a maguk Hitlerét
A legkínosabb Trump helyzete, aki Amerikát újra naggyá akarja tenni, miközben a valódi célja az, hogy >
A nagyon rövid időre megcsillanó a csillag
Nagy és felesleges luxusnak számít úgy írni, hogy legalább a lelkemben ne rejtőzködjen a remény, hogy >
AZ EGYETEMI HALLGATÓK KÖVETELÉSEI
Az egyetemisták nem csak követeléseket fogalmaztak meg: március 1-én este Nišben felolvasták a nyolc fejezetből álló >
A kronstadti véres jégmező és a szerbiai egyetemisták
Sokszor megfordult a fejemben a kérdés, hogy hol lett öngyilkos a szocializmus? A választ keresve egyre >