2019. december 13. péntek
Ma Luca, Otília, Lúcia, Éda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Kit kellene hibáztatni?

Bence Erika
Bence Erika

Kollektív anyagi és lelki nyomorunkat az ezerkétszáz eurós limit mutatja. Úgy röpköd a szám a kisbusz légterében, mintha nem is a külföldi minimálbértől fényévnyire elmaradó – ottani viszonylatban nyomorúságos – összeg volna. Bence Erika:

Hosszú évek óta állandó utasai vagyunk néhányan egy taxivállalatnak. Főleg diákok, tanárok, a közszféra valamely területén, a székvárosban munkát vállalók veszik igénybe nap mint nap, vagy hetente többször (mint jómagam is) a cég szolgáltatásait. Az utasok egy negyedik típusát, a tartományi kórházba, vagy a kamenicai intézetbe igyekvőt figyelmes csend veszi körül. Róluk tudni, hogy legtöbbször nem önálló döntés, nem „jókedv” áll utazási szándékuk mögött. Néma együttérzés lengi őket körül. Csak ritkán nyilatkoznak magukról. Miként mások sem igen beszédesek. Általában csend honol az utastérben.

Többen már úgy-ahogy ismerjük is egymást. A sofőröket is. Alkalmazkodunk az utazás íratlan szabályaihoz. Nem tiltakozunk, ha valamiért nem működik olajozottan, vagy lassan megy az utasfelvétel, mert minden megtörténhet, a közlekedési dugótól a jármű meghibásodásáig. De ez csak ritkán esik meg. Épp ezért türelmesek vagyunk. Tiltakozni az újonnan „belépők” szoktak, akik még nincsenek tisztában azzal, hogy egy „közösség”-hez csatlakoztak, hogy a szolgáltatást nem egyedül vették igénybe, s ezért nem mindig értük megy először a jármű, s nem azonnal őket viszi címre. Többnyire mosolygunk magunkban, amikor – jellemzően: idősebb személyek – kifejtik, ők „soha többet nem utaznak ezzel a céggel”, hiszen „ott van az a másik, majd azzal”. Mi már tudjuk, amit ők nem, hogy a két vállalat között az égvilágon semmi különbség, ha átmennek a másikhoz, ugyanezekkel a feltételekkel találják magukat szemben, sőt, többször ugyanazokkal az utasokkal is – attól függően, hogy melyik cégnél sikerült adott időpontban előbb helyet biztosítani magu(n)knak.

Az utóbbi másfél-két évben megjelent egy új utazói habitus a „fedélzeten”: a Németországban idősek gondozását vállaló (többnyire közép- vagy idősebb korú) családanya. Onnan tudni, nem elsősorban magányos hölgyekről van szó, hogy sokszor a családtól való búcsúzás néma szemlélői is lehetünk. A legszánalmasabb képet a ház előtt szótlan maradó, még csak nem is integető nyugdíjas korú férj látványa jelenti, akiről lerí, hogy egyáltalán nincs elragadtatva neje „hasznos ügyért történő” távozása miatt, s hogy a feleségével még az utca közepéig sem ért a kombi, már beszedte az aznapi antidepresszáns adagot, vagy a feszültségoldó alkoholmennyiséget.

Letaglózóan szomorú látványt nyújt az egy-két-három gyermeket hátra hagyó anya esete; nincs olyan érv, amellyel meg tudna győzni bárkit, még magát sem, hogy a nagyobb gyerekek arcán tükröződő komolyság a „megértő beletörődés” és nem a „sértett hibáztatás” dühét takarja! (Majd évekkel, vagy évtizedekkel később fogják elmondani, mit éreztek – és akkor már nem fog hatni a „de hát értetek tettem!”-érv.)

Az említett taxivállalatok, amelyeknek mi is utasai vagyunk, a székvárosból a határ közeli városba szállítják az „idősgondozó” asszonyokat, ahol (általában külterületeken levő benzinkutaknál) másik, a németországi címre „utaztatás”-t vállaló szolgáltató várja őket. Hasonló kombikkal, furgonokkal, sofőrökkel és hasonszőrű utasokkal. A benzinkutak személyzete is jól ismeri már ezeket a figurákat. Elsőre nehéz magyarázatot találni rá, miért, de ismeretlenül is árad feléjük a megvetés. Olyan érzésünk lehet, hogy ezeket az asszonyokat az égvilágon senki nem veszi emberszámba; hasznot, jövedelmet hozó „személytelen alakok” csupán, akik magukról ezt nem, vagy csak ritkán érzékelik.

„Tele vagyok Németországba tartó asszonyokkal! Nekünk, hazai férfiaknak, már nem is marad belőlük! Egyikük azt se tudja, hol kell kiszállnia! Nézzetek már utána, mit beszéltek meg neki!” – szólt be a diszpécserközpontba mindannyiunk füle hallatára a kisbusz sofőrje. Érezhetően ironikus beszólásából több dolog is kiderülhetett számunkra.

Ezeknek az asszonyoknak „valakik”, feltehetően ügynökségek, társaságok, közvetítők keresnek helyet, mint egy régi világban, amelyről azt hittük már elmúlt, s amelynek legismertebb „irodalmi” hősét Kosztolányi Dezső hívta életre ismert regényében. Miként a „cselédközvetítő” foglalkozásról is azt gondoltuk, már a múlté. Kiderült továbbá, hogy sokszor csak egy valószínűtlenül idegen város, helység nevével, egy címmel indulnak útnak, miközben még a kiindulási helyszínként megjelölt vajdasági városban is eltévednek. Engem az idegeneknek való kiszolgáltatottság e mértéke döbbentett meg, miközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy azt a bűvös és vágyott ezernemtudomhány eurót már az indulás pillanatában legalább ketten (a közvetítő és az utaztató is) „megcsapolták”. (Miközben szó sincs képzettséggel, sem engedéllyel rendelkező utazásszervezőkről. Autós férfiak, akik jobb munka híján ebből próbálnak megélni. Őket is meg lehet érteni. Részben ők is, miként maguk az asszonyok, áldozatai egy élhetetlenné vált társadalomnak.) Kollektív anyagi és lelki nyomorunkat az ezerkétszáz eurós limit mutatja. Úgy röpköd a szám a kisbusz légterében, mintha nem is a külföldi minimálbértől fényévnyire elmaradó – ottani viszonylatban nyomorúságos – összeg volna.

A – jármű férőhelyei számától függően – nyolc-húsz utas között nem nehéz felismerni ezeket az asszonyokat. Hangoskodók. Sorra „tesztelnek” mindenkit. Ki az, aki „egy cipőben jár” velük, ki az, akit érdekel, vagy nem a történetük. Utóbbiakat nem titkolt lenézéssel kezelik. Az ellenérzéseiknek jelét vagy a kételyeiknek hangot adókat látványosan „visszautálják”. A „maga is?”-féle kérdésre legjobb néma fejrázással válaszolni. És ignorálni a tekintetüket. Már megtanultuk, mit nem szabad mondani, s főleg, mit nem szabad kérdezni tőlük. Pl. „Nem, én nem szándékozom kimenni!”, „Nem hagynám itt a családomat!”, „Inkább beosztom…”, „A vállalt áldozathoz (pl. kiskorú gyerekek, újszülött unoka, beteg szülő, családi béke etc.) képest túl kevés az ezerkétszáz euró!”, „Biztos, hogy olyan nagyon jó?”, „Szóba állnak magával azok az idegenek?” A „de hát a parlamenti választások az ön felelősségét is jelentik, nem?!”, vagy a „miért ezekre szavazott!”-féle kérdéseket jobb elhallgatni.

Nők – talán mert empatikusabban közelítik meg a kérdést – általában nem is feszegetik. A fiatalok sem, mert őket a kivándorlás, a távozás más típusa érdekli. Férfiak, akiknek már „kint van” az asszonyuk, ugyancsak hallgatnak. A „provokátorok” stabil egzisztenciájú, patriarkális szemléletű, általában nagyhangú középkorú férfiak. Nekik ordítva, de legalábbis jól megemelt hangon válaszolnak. A válaszok tartalmi elemei között: a „kevés a nyugdíj”, a hazai „privátok” disznóságai, a pártalapú foglalkoztatás (elterjed szóhasználattal: „veza”), a „direktorok”, illetve – valamiért – az értelmiség szerepel, mint elítélendő jelenség. A meggyőzés retorikájában pedig a „Nekem ott nagyon jó!”, „Hamar beilleszkedtem!”, „A legfontosabb német szavakat már megtanultam!”, „Az öregasszony még tud szerbül, a többiekkel meg nem is kellett beszélnem!”, ritkább esetben a „Nem volt mit tennem!”, a „Kilátástalan volt a helyzetem!”-féle felkiáltások, indoklások szerepelnek. De nem is kell az ellenvetést tartalmazó megjegyzés. A legtöbb asszony önszántából, megértő hallgatóságot keresve beszél. Mintha az otthon és a határ menti város között levő százkilóméteres távolság, a kibeszélés lehetősége szublimálná a tettek és a vágyak ellentmondása teremtette feszültséget bennük. Megértő hallgatóságra vágynak. Olyanokra, akik azt mondják, helyükben ők is, vagy már most is ezt szándékozzák tenni. Mert nincs más lehetőség. De általában nem mondja senki. A jelenlevők többsége valójában nem ezeknek az asszonyoknak a történetét utasítja el hallgatásával vagy ellenérzéseivel, hanem a lehetőséget, hogy ez velük is megtörténhet…

 

 

 

 

 

2018. március 8.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább