2019. július 22. hétfő
Ma Magdolna, Mária, Magda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

A szégyen

Együttműködni a Jobbikkal: a magyar cigányság végső elárulása

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Ahogyan a #MeToo ügyben mondta egy angol értelmiségi nő: eljött a pillanat, hogy a férfiak egy kicsit hallgassanak és figyeljenek. A cigánykérdésben is eljött a pillanat, hogy mi, akik nem vagyunk romák, hallgassunk el és figyeljünk. Figyeljünk azokra a roma testvéreinkre, akik még szóhoz jutnak. És közben szégyelljük magunkat. Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):

Két megrendítő interjút olvastam a magyarországi cigányság két vezető alakjával, Setét Jenővel és Orsós Jánossal (Heller Ágnes sem szégyelli magát; Ilyen kasztrendszer Indiában sincs).

Keserű szemrehányást tesznek mindketten a magyarországi ellenzéki értelmiségnek, amelyet eddig a szövetségesüknek tudtak, mert képes volt a Jobbikkal való szövetséget mérlegelni, holott tudhatná, mi történt a romákkal az utóbbi évtizedben (azelőtt se sok jó), s azt is, hogy mi volt ebben a szélsőjobboldal s benne a Jobbik szerepe. (Bár a többi irányzat is megéri a pénzét.)

Én személy szerint többé-kevésbé ártatlan vagyok a dologban, írtam is a Jobbikkal való együttműködés ellen, de sajnos nem elég jól. Egyszerűen meg se említettem éppen ezt, a leglényegesebb elemet: hogy mit élt és él át a magyarországi cigányság. Ennek nem a Jobbik „az oka”, hanem az egész szisztéma – a fajgyűlölő kései kapitalizmus, és ennek a különösen alávaló kelet-európai változata –, de a szélsőjobboldal: a MIÉP, a Jobbik, a Magyar Gárda, a Betyársereg és a többi szimbolikusan is nyilvánvalóvá tette, miről van itt szó. Aki nem hajlandó csöndesen és fegyelmezetten éhen pusztulni negyvenöt éves korára a faluvégi cigánygettókban, azt ki kell irtani, de legalább félig agyonverni, bebörtönözni, deportálni.

Ugyanott az egyik legnagyobb magyar és európai író könnyedén kijelenti, hogy egyenlőségen alapuló társadalmat nem lehet „fölépíteni”, mert az emberek szeretik a tulajdont, és mindenki többet akar birtokolni, mint mindenki más. Ilyen az emberi természet – véli szerző. Szerző korábban mondhatta volna, hogy a jobbágyság vagy a rabszolgaság is természetes (mondták is sokan hajdanán), mert az emberek nem szeretnek fizetni mások munkájáért, és idegesíti őket, ha alárendeltjeik feleselnek. Bizonyos primitív elemek pedig csak testi munkára jók, a türelmes, alacsony homlokú együgyűek. Így beszéltek eleink. Nem lesz demokratikus kultúra, mondja szerző, ameddig nem lesz magyar polgárság, „nemzeti burzsoázia” – márpedig a demokratikus kultúra fölszámolja a kiváltságokat, és a demokrácia megkülönböztető vonása bizonyos (arisztokratikus vagy elitárius) liberális társadalmakkal szemben (amelyek egyike maga is, csak ugyebár nem arisztokratikus, hanem demokratikus) éppen az egyenlőség, beleértve az anyagi, szociális és kulturális egyenlőséget is, amelyet többnyire a nemzeti és nemzetközi burzsoázia szigorú megadóztatásával szoktak elérni.

(Mellesleg még ha föltételeznők is, hogy „a birtoklás vágya” természetes ösztön – aligha az –, szerző nyilván tudja, hogy az egyetemes hagyomány szerint az erény természetes hajlandóságaink visszaszorítása: kordában tartjuk vágyainkat és szükségleteinket, például nem igyekszünk szexuális viszonyt létesíteni minden szemrevaló alannyal, megosztjuk javainkat másokkal, henyélés helyett gondos írói munkát végzünk – a hajlam nem érv, föltéve persze, hogy célunk az erény, és nem a bűn. Áldozatot hozni mindennapos és elkerülhetetlen dolog: nem nagy ügy. És nem „aszkézis”, amint szerző állítja.)

Így például a burzsoázia által a proletariátustól (és a fogyasztóktól) elvont érték egy részét a demokratikus állam elvonja a burzsoáziától, s a maga doktrinér-mesterkélt módján újraosztja a rászorulóknak, hogy kihúzza őket a bajból. Ezt épp úgy ellenzik az olyan kifinomult, szubtilis konzervatív tekintélyek, mint szerző, valamint a csöppet se kifinomult neonáci rohamosztagosok és „nemzeti elkötelezettségű” jobboldali államférfiak és/vagy művelt, bülbülszavú lelkipásztorok.

Egyebekben nézeteik persze eltérnek.

Az én nézeteim is eltérnek Evo Morales és Álvaro García Linera nézeteitől, de abban nem, hogy a demokratikus állam föladata az etnikailag elkülönített, nyomorgó és megvetett populációk megsegítése és egyenlő méltóságuk elismerése, beleértve a büszkeségüket, és beleértve annak a súlyos erkölcsi adósságnak az elismerését, amellyel tartozunk nekik a szenvedéseik miatt.

Ezekben a szenvedésekben bűnrészesek vagyunk, én is, te is, ő is.

És roppantul feszélyez, hogy az Orbán-rezsim és az egész magyarországi jobboldal rossz szellemének, Boross Péter szkv. miniszterelnök úrnak sajnos igaza van a fő-fő kormányszócső hasábjain, amidőn azt mondja: „megszólalnak semmihez sem értő filozófusok, írók, a köpönyeget fordító televíziókban a levitézlett, hiteltelenné vált médiaszemélyiségek. Kiderült: még arra is képesek lennének, hogy az eddig zsidózó, cigányozó, vagdalkozó, most pedig hozzájuk dörgölőző szélsőjobboldali párttal is összeadják magukat, csak hogy el tudják söpörni a gyűlölt konzervatív kormánykoalíciót.” A rossz szándék tapintható, de – ahogy mondani szokás – van benne valami. Nem mintha a volt konzervatív miniszterelnöknek, Horthy korábbi újratemettetőjének komoly tartalmi kifogásai lettek volna Csurka István, hogy is mondjam csak, állambölcseleti nézeteivel szemben. De igaza van: tőle nem lenne olyan groteszk a Magyar Gárdával szövetkezni, mint némely liberálisoktól.

A valamennyiünk által – ha másképp nem, hát passzivitásunk és meghunyászkodásunk révén – fönntartott magyar állam furfangos módszerekkel nyomja a romák arcát a sárba, kényszeríti őket éhezésre-fázásra, zárja el őket a testi élvezetektől és a szellemi tudástól. Aki ennek a politikának a cinkosa, az szégyellheti magát. (És ugyan ki nem az?)

És meg kell értenünk, amint Setét Jenő és Orsós János megértette velem, hogy a szélsőjobboldalnak a szokásos fajüldöző rutint fenyegetésekkel, bántalmazásokkal, ijesztgetéssel, szimbolikus és fizikai erőszakkal tetéző gyalázatos közelmúltja nem elfelejthető, nem megbocsátható, nem törölhető, ameddig jelen van a megbántott cigányság traumatizált, fölhorzsolt lelkében. Azt csak a romák mondhatják majd egyszer: a viszonyok annyira megjavultak, hogy elérkezett a kiengesztelődés pillanata. De nem mi, akik nem voltunk és nem vagyunk ezeknek a borzalmaknak az elszenvedői, és nem most – nem korábban, mint a romák. Nekünk ehhöz nincs jogunk. Nekünk, fehéreknek. Ezt majd a romák mondhatják: ha lesz egyenlőség, befogadás, szeretet, jólét és béke.

De mi nem.

Pillanatig se kételkedem benne, hogy a Jobbikkal való együttműködés indítványozói nem akarnak kiegyezni a rasszizmussal, és szándékaik általánosságban a lehető legjobbak. Kitűnő emberekről van szó, akik ebben tévednek – bár látható, hogy napjaink legerősebb indulata, az egyenlőtlenség szenvedélye átragadt rájuk. Ez lett a sztálinista és posztsztálinista diktatúra iránti jogos utálatból: nem a szabadság és egyenlőség szeretete, hanem a félelem attól, hogy a nemes szabadságszeretet eltorzulhat és parancsuralommá fajulhat (elvégre ez a „liberális antikommunizmus” tartalma, egyszerűen összefoglalva). S ezért nem az elfajulás, hanem az egyenlőség válik –  észrevétlenül – legyőzendő ellenséggé. Így nehéz védeni a szenvedőket. Mint látjuk, nem is nagyon lehet.

Ahogyan a #MeToo ügyben mondta egy angol értelmiségi nő: eljött a pillanat, hogy a férfiak egy kicsit hallgassanak és figyeljenek. A cigánykérdésben is eljött a pillanat, hogy mi, akik nem vagyunk romák, hallgassunk el és figyeljünk. Figyeljünk azokra a roma testvéreinkre, akik még szóhoz jutnak.

És közben szégyelljük magunkat.

 

 

2017. december 29.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Nem a smirgli

Oda jutottunk, hogy a kisember annyira kiábrándult már a biztonságáért felelős szervből, valamint az őt – >

Tovább

A szabadkai Houdini

Szemmel látható, hogy Bogdan Laban a szabadkai hatalmi elit (és a szélesebb értelemben vett hatalomgyakorlók) számára >

Tovább

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább

Nemzetközi segédlettel

A nemzetközi és szerbiai jogszabályok ellenére folyamatban van – külföldi és szerbiai támogatással, ingatlanvásárlásra, épületanyag és >

Tovább