2021. február 25. csütörtök
Ma Géza, Cézár, Vanda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Magyarországi közélet

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Hogyan lehetséges, hogy választók – az egész világon – a közemberek (azaz saját maguk) átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé? Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):

Budapesten és vidékén azt tapasztalhatjuk, hogy a vezető politikai és médiaszereplők erkölcsileg és értelmileg nem érik el az úgynevezett átlagemberek minőségét – sőt: a saját személyes „színvonaluk” alá zuhantak le. A visszás, groteszk, bizarr, nevetséges és szégyenletes esetek száma légió. Az internetes sajtó szinte teljes elbulvárosodása, a politikai „táborok” primitív káröröme, ha valamelyik vetélytársuk orra bukik, a rágalmak és mendemondák összekeveredése a komoly hírszolgálattal és elemzéssel: mindezek nem látszanak többé egyéni hibának, inkább szegény hazánk (és – hajjaj – szegény Európánk) válsága újabb aggasztó tüneteinek.

A rossz modor és a rossz ízlés orgiája, amely egyszerűen megalázza a közönséget – azaz a honpolgárok közösségét –, s vele jár a magyar nyelv rémületes romlása, amely része az általános hanyatlásnak. (Nemrég mondta a kitűnő zongoraművész a rádióban: „tervünk elfogadásra került a Zeneakadémia részéről”, s akkor most bízzunk a Debussy-interpretációjában? Azt írja az egyik köztiszteletben álló zsurnaliszta: „Ne hidd, hogy különb vagytok.” Ez tragikomikus. Vagy tragikus?) A politikai programok és elképzelések tartalmi vitája, a tendenciák elemzése helyett a hatalom megszerzésére esélytelen politikai csoportok hatalmi esélyeinek összehasonlítása („latolgatása”) folyik, tökéletesen értelmetlenül.

Az Európa-szerte csodált Orbán-rezsim (amelynek a szövetségesei a napokban nyertek választást Ausztriában és Csehországban) szétverte ezt az amúgy is vacak szisztémát. Ami megmaradt belőle, az irracionális gyűlölködés, előítélet, babona, fake news, paranoiás mítosz, fajgyűlölet, körkörös gyanakvás mindenkivel szemben, félművelt okoskodás. A szélsőjobboldali kormánysajtó által meghagyott kicsinyke műveleti területen tombol a gagyitévé, az alig burkolt pornográfia, a kiröhögött „sztárok” parádéja, a bújtatott reklám, az irodalomnak álcázott ponyva- és lektűrbiznisz, a tudománytalanság és tudományellenesség, a filozófiátlanság és művészietlenség, a teljes művelődéstörténet megvetése, az emberhez méltatlan hivatásos sport botránykrónikája, a politikai tudósítás helyét elfoglaló alantas pletyka, a főhivatású interjúalanyok vartyogása, a részvétlen gúnyolódás a lúzereken, az üres és szolgai érdeklődés a hatalom titkai iránt, a pénzkultusz, a vagyonosok irigy csodálata – pfuj!, piszok mindenütt.

És mindenünnen árad a repetitív, idióta posztpop és posztrock, a kultúra helyét átveszik a „rendezvények” és a „fesztiválok”, a kamaszok beszédképtelen, tudatlan, ostoba „vloggerek” amatőr videóit bámulják a YouTube-on (akiknek több százezer „követőjük” van), mert ők legalább autentikusnak tetszenek, szemben „a sajtóval” – ezek a „videósok” egyébként (hitelesen és spontánul!) mindenféle szirszart reklámoznak a plázák ifjú népének.

Valaha elképedve néztük a „kommentelők” őrjöngését a cikkek alatt; ma már alig különböznek a cikkek a „kommentektől” – és nem a „kommentelők” változtak meg, hanem a cikkírók. Ennek az egész örvénylő lármának a hátterében pedig ott van a pusztuló ország, a pusztuló Európa, a szétmángorolt „demokratikus” álmok, a szeméthegyek, az éhező, kábítószeres gettók, a tönkretett állami intézmények és a kizsigerelt népjóléti rendszerek, a bomló családok, a magukra hagyott gyerekek, a zsíros anyagiasság, a pánikos menekülés, a masszív kivándorlás. Kétségbeejtő.

Régi kérdés, bár kezd elavulni a reménytelenség folytán: hogyan lehet bármilyen balkörmű polgári „demokráciában” az állampolgári közösség tagjainak annyira-amennyire észszerű döntéseket hozniuk, ha elméjüket elhomályosítja a valóság- és tényellenes hatalmi propaganda (és a rá úgy-ahogy „reagáló”, szintén irracionális politikai „vita”), illetve a kommersz „tömegkultúra”, „szórakoztatóipar” és az internetes „közösségi médiák” színes és végtelen, szüntelenül változó, mégis egyhangú szennye? Hiszen aki – érthetően és méltányolhatóan viszolyogva – elmenekül belőle Rousseau és Thoreau vadonába, kénytelen lemondani arról, hogy bármin változtasson – kivéve persze önmagát, ami nem csekélység. Ráadásul aki küzdelemre vállalkozik, nyakig a műtrágyában, maga is bemocskolódik, óhatatlanul. Ugyan ki tud tisztán gondolkodni a ricsajban és a bűzben?

Hogyan lehetséges, hogy választók – az egész világon – a közemberek (azaz saját maguk) átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé? Ez már az ókorban is meggondolkoztatta az elmélkedőket. Némelyiküket arra késztette, hogy elvessék – mint illúziót – a demokrácia gondolatát. De mivel a tirannusok is átlagon aluliak, valami mást kerestek. Ez a más pedig mindmáig hiányzik.

Vannak nemes lelkek, akik még próbálkoznak (Isten áldja meg őket), sokakat viszont elnémított a keserűség. Visszahúzódás, kivonulás, szigetek keresése – szakma, kert, hobbik és mániák, jobb esetben gondolkodói enklávék, rosszabb esetben délibábos szekták –: ebben az egészben az egyetlen megmaradt álom a csönd.

A csöndet nem lehet cenzúrázni, nem lehet elárulni, nem lehet promóciós termékbemutatókon ajnározni, nem lehet félremagyarázni, meghamisítani, megrágalmazni, szédelgően földicsérni. Nem is igaz már, hogy honfitársaink semmiben se bíznak. Nem. A semmiben bíznak csak.

 

2017. október 30.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A harmincas évek újra meg újra felbukkanak

Az antifasiszta Európa kerekedett felül, az képviselte a többséget, és rossz érzéseim ellenére elégedett vagyok azzal, >

Tovább

Haiku és kapitalizmus

Inkább azon csodálkoztam, hogy ezek az államkapitalista kommunista milliárdosok verseket írnak. Mégpedig haikukat! Környezetünkben ilyesmi nem >

Tovább

Független sajtó

Aki saját eszmei értékrendjéhez ragaszkodik, legyen az akár szocialista, konzervatív vagy liberális, az Arthur Koestlerrel elmondhatja, >

Tovább

Bűn

Lehet, hogy a legnagyobb bűn a bűnhődéstől való menekülés. Azokra gondolok, akik Pilátusként nem akartak hallani >

Tovább

Kamberi: „Így még Milošević uralkodása idején sem volt”

A képviselők nem éltek/élnek az anyanyelv használatának jogával a szerb parlamenti felszólalásaik alkalmával. Kovács Elvira, a >

Tovább

Ami az embert igazából feszíti, azzal kéne foglalkozni

„Hogy az irodalom csak irodalom. Ennek vége van. Ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene fordulni, >

Tovább

Pásztor Bálint és a szabadkaiak folyamatos átverése

Pásztor Bálintnak a hatalmi koalícióban ülve nem most kellene ellenzékit játszania utólag, hanem még a tervek >

Tovább

Az Utolsó Vajdasági

Nem csak tőle, a most már halhatatlan énekes-költőtől búcsúzunk, hanem egy kicsit Vajdaságtól is. Attól a >

Tovább

A demokrata jelszavakkal sáfárkodók

Továbbra is rejtély előttem, hogy azok, akik húsz-harminc évvel ezelőtt tisztességgel kiálltak a szabadság mellett, miért >

Tovább

Sinkó, Herceg és Tito

Az a pár mondat mélyebben ragadta meg az összefüggéseket, mint azok a kaméleonok, akik versben továbbá >

Tovább

Megkísérelni a váltást!

A magyar közösségnek nincsen sem lehetősége, sem ideje egy újabb választási bojkottra, mivel az csak a >

Tovább

Előléptették, vagy felfelé buktatták?

Nyilas Mihály 2014-től 2020-ig, vagyis hat hosszú éven át a Tartományi Kormány alelnöke, tartományi oktatási, jogalkotási >

Tovább