Ma Márk, Ányos névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Elszabadul a szövegkócoló
Tolnai Ottó verseit és prózai szövegeit olvasva feltűnhet a bennük megszólaló naiv hang és őszinte érdeklődés, amely a jelentéktelennek tűnő apróságok alázatos számbevételében nyilvánul meg. Az enciklopédikus tudás általában poétikán kívüli érték, Tolnai Ottó mégis poétikai erénnyé teszi. Förköli Gábor (kulter.hu):
Így van ez vaskos, új verseskönyvében, a Nem könnyűben is.
Tolnai Ottó költészetét a szerző kultúrafelfogása alapján lehet megérteni, noha távol áll szövegeitől mindenfajta kultúrsznobság. Sőt sajátos csapongó stílusának egyik velejárója, hogy egy lapon említi a világszínvonalú művészt a vidéki kismesterrel és a falusi kézművessel. Aki olvassa művészeti és irodalmi tárgyú esszéit – ezekbe végső soron szabálytalan műfajú versei és szépprózai alkotásai is beletartoznak –, annak feltűnhet, hogy szerzőjük mennyire tartózkodik az egyes életművek értékük szerinti rangsorolásától. Negatív minősítéssel éppenséggel sehol sem találkozunk nála. A művészet ugyanis Tolnai Ottó szerint nem jó vagy rossz, sikerült vagy sikerületlen, erős vagy gyenge, hanem egyszerűen fontos. Elemi szükséglet. Éppen ezért a magyar irodalomban – Tandori Dezsőt kivéve – senki sem dolgozik nála erőteljesebben azon, hogy lebontsa azt a modernista karámot, amelybe a költészetet mint fikciót, szublimált tapasztalatot és esztétikai tárgyat az olvasás intézményesített formái közé igyekeznek beterelni. Tolnai nemcsak eszerint ír, hanem eszerint is olvas, kommentál. Tolnai Ottó a művészetről a szerelmes ember nyelvén szól. Valahogy úgy, ahogy Roland Barthes Beszédtöredékek a szerelemről című műve is, amely témáját olvasmányélményeken, idézeteken keresztül mutatja be. A szerelmes ember nyelvén szól, amely Barthes előszava szerint önkényesen, kuszán és naivan kezeli a kulturális utalásokat, és amely nincs tekintettel arra, hogy mi a tudás helyes és elfogadott használata.
Az irodalmi jólfésültségnek, a szövegek kategorizálhatóságának és lezártságának az érzetét Tolnai Ottó asszociatív, kusza gondolatmenetekkel és szokatlan bőbeszédűséggel kerüli el. A költészet berögzült elvárásaink szerint azzal éri el hatását, hogy a nyelvi, érzéki vagy gondolati matériát összesűríti. Tolnai Ottó költészete azonban jó néhány évtizede már nem sűrít. Vannak persze nagyon gazdag és változatos jelentésrétegeket megmozgató motívumai. Ezeket ő maga „kategóriáknak” nevezi. Amennyiben ezek a kategóriák mégis olyan csomópontoknak bizonyulnak, amelyekben a szövegeken belül rengeteg asszociáció, történet, valamint komplex és szimbolikus jelentés összesűrűsödik, annak nem feltétlenül az az oka, hogy az adott szöveg mívessége egyfajta expresszív erőt szavatol a motívum számára. Inkább az, hogy ezek a motívumok sok versben felbukkannak, és az olvasó egy idő után rájuk ismer, átérzi jelentőségüket, és kapcsolatot létesít előfordulásuk között. Az ember memóriája persze véges, de minél több Tolnai Ottó-szöveget olvasunk, annál jobban érzékeljük metaforáinak erejét. Ha viszont a Tolnai-szöveguniverzum ennyi olvasásra szánt időt és ennyi feltétlen szimpátiát követel tőlünk, akkor bizony könnyen lehet, hogy a Tolnai-olvasás valóságos kultusz, amelynek vak hívekként kell áldoznunk. Kérdés, hogy ezek után lehet-e arról szó, hogy Tolnai Ottó egy-egy szövege kritikai értékelés tárgya legyen. Nem sértenénk-e meg ezzel azt a művészetfelfogást, amely a sikerültség szempontját minimum másodlagosnak gondolja ahhoz az extázishoz képest, amelyet az írás mint egy lezárhatatlan kulturális párbeszédben való részvétel, mint játék és mint életforma okoz?
A legújabb verseskötet, a Nem könnyű még akkor is feltűnően terjedelmes, ha tudjuk, hogy több mint másfél évtized verstermését gyűjtötte benne össze a költő. A jórészt amúgy is hosszú költeményekből építkező könyv tökéletes példája a Tolnai-féle poétikának. Nemcsak abban a tekintetben tipikus, hogy a fent kifejtett olvasói stratégiát követeli meg a befogadótól, hanem abban is, hogy – és ez nem értékítélet – nagyobb tematikus és poétikai újdonság és meglepetés nélkül építi tovább a költő szövegvilágát. (A versek egy jelentős része különféle folyóiratokban is napvilágot látott már.)
A megejtő szövegbőség ellenére két dologba kapaszkodhatunk. Elsőként Tolnai Ottó kanonikus státuszába, amelyet szerencsére egyre többen ismernek fel. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy sok nagy költőéhez hasonlóan Tolnai életműve is önálló univerzumot képez, valamint ennek az autonóm világnak az enciklopédikus bemutatását és leltárazását is elvégzi. A költő ismert szójátéka szerint ez lenne a Tolnai-világlexikon. Így minden költemény a nagy egészre vonatkoztatva olvasandó. Tegyük fel magunknak most a kérdést: Vannak-e gyengébb versei Arany Jánosnak? Persze hogy vannak. Vannak-e mármost érdektelen Arany-versek? Ugye, hogy nincsenek? Ez így, tudom, túlságosan tekintélyelvű – bár meggyőződésem szerint érvényes – válasz. Így nem marad más hátra, mint amit valószínűleg amúgy is tennénk: kiemelni néhány olyan sajátosságot a kötet alapján, amely Tolnai Ottó komolyan vehető teljesítményét és nagyságát mutatja.
Az egyik ilyen téma a hagyományos költői szerepekkel kapcsolatos. Ezek a romantikától örökölt magatartásminták a magyar irodalom történetében a népi és az urbánus vitában csiszolódtak, és alakítottak rajtuk a diktatúrák nyilvánosságában létrejött olvasási módok, a határainkon túli magyar irodalom esetén pedig azok a kihívások is, amelyeket a kisebbségi nyelvhasználat és identitás vetett fel. Az így létrejött költői szerepfelfogásra súlyos etikai imperatívuszok nehezednek. Még csak azt sem lehet mondani, hogy ezek az elvárások irodalmon kívüliek lennének, és ne érintenénk közelről mindazt, amiért magyar nyelven olvasni fontos. Mégis felmerülnek velük kapcsolatban problémák. Egyrészt ideológiai gyanakvásról beszélhetünk, amennyiben egyesek például a kisebbségi magyar irodalommal kapcsolatban az áldozatszerep terméketlenségére hívják fel a figyelmet. Másrészt felmerülhet esztétikai természetű gyanakvás is, amennyiben a téma történeti-morális fontossága mellett a poétikai megfontolások másodlagossá válásától félnek, vagy azt az újszerűséget, egyediséget hiányolják a kérdéses művekből, amelyet a modernitás óta az esztétikai élmény egyik fő mozgatójának szokás tekinteni.
Ha figyelmesen olvassuk Tolnai Ottót, akkor feltűnő lehet, hogy milyen fontosak számára az olyan etikai kategóriák, mint a felelősség. A költő számára őrálló, egy fenyegetett világ krónikása és átörökítője. Ezt a régi toposzt viszont sikerül neki minden patetikus és elhasznált kelléktől megszabadítania, miközben ebből a hagyományos költői szerepből nem vész el sem az individuális, sem a közösségi-lokális, sem pedig az egyetemes dimenzió. Ha Tőzsér Árpád – a határon túli magyar költészet egy másik nagy öregje – ennek a magatartásnak a lehetetlenségét és elavultságát fájlalja ironikusan elégikus verseiben, akkor Tolnai Ottóban éppen azt a költőt tisztelhetjük, aki igenis képes érvényesen újrafogalmazni ennek a jellegzetes szerepnek a lehetőségét. Olvassunk csak bele a kötetbe: „ugye az ember felelős motívumaiért (metaforáiért) / úgy képzelem a túlvilágon majd azt kérik számon / motívumaimat (metaforáimat) / hogyan sáfárkodtam velük / kitartottál-e mellettük / belehemperedtél-e a rózsaszín rózsába egy-egy rózsaszín rózsatetű mellé” (Belehemperedtél-e a rózsába). A rózsaszirmokon táplálkozó, rózsaszínűvé váló tetű, a flamingótetem, a lepketű, a karfiol, a gipsz, a nullás liszt egy meglepő, különc magánmitológia alkotóelemei, amelyek azonban furcsaságukon túl nemcsak magukon viselik a szűkebb közösség, a vajdasági falu emléknyomait, hanem a költészet archetipikus motívumai – köztük maga az univerzális szépség – is új megvilágításba kerülnek általuk.
Tolnai Ottó költészete sokak szerint azért tud meggyőző választ adni a költői szerepfelfogással kapcsolatban felmerülő kételyekre, mert mind az anyaországitól, mind pedig a volt Jugoszlávián kívüli határon túli magyar irodalmaktól eltérő közegből érkezik, olyan szellemi környezetből, amelyben sok tekintetben felszabadultabban lehetett tájékozódni a különböző világirodalmi, művészeti és filozófiai áramlatok felé. De ez csak részben magyarázza Tolnai különlegességét. Sikerének kulcsa a verseiben megszólaltatott naiv hang és őszinte érdeklődés, amely a jelentéktelennek tűnő apróságok alázatos számbevételében nyilvánul meg.
Az enciklopédikus tudás általában poétikán kívüli érték, Tolnai Ottó mégis poétikai erénnyé teszi. Éppen azért talán az olvasó megbocsátja, ha ennek kapcsán most egyoldalúan a tartalomra koncentrálok, és megelégszem egy korántsem teljes felsorolással. Tolnai emléket állít az eltűnő mesterségeknek – galambász, nyomdász, mozigépész, tapőr (a némafilmes mozi zongoristája) – és azoknak a növényeknek, anyagoknak, eszközöknek, mesterségbeli fogásoknak, amelyek használata az urbanizáció és a sorozatgyártás következtében kiesett a mindennapi tapasztalatunkból: murokrépa, liszt, csipke, napvászon, vulkánfíber bőrönd, zománcozás. Ezek mellett természetesen az egykori Jugoszlávia ikonikus és kevésbé ismert helyszíneit is bejárjuk az Adriától a Délvidékig. Tolnai ezúttal sem feledkezik meg Palicsfürdő és a Vajdaság irodalmi legendáriumáról, Csáth Géza és Kosztolányi emlékezetéről vagy éppen a palicsi állatkert történetéről, amely szinte mikrokozmoszként képezi le a térség viharos történelmét, és mint élő bestiárium, Tolnai csapongó, szinte reneszánsz érdeklődését is szimbolizálja egzotikus vadjaival és a hozzájuk kapcsolódó hihetetlen anekdotákkal.
Ennek a naiv érdeklődésnek és naiv hangnak az enciklopédikus tudásfelhalmozás mellett egy másik következménye is van. Tolnai érzékenysége és szinte már biedermeier vonzódása a finom, zsánerszerű részletekhez, valamint az, hogy számára fontosabbak a jelentéktelen apróságok között az emlékezésben spontán létrejövő kapcsolatok, mint a nagy struktúrák és átfogó narratívák, verseit az őrült beszédhez teszi hasonlóvá. Ráadásul ez az anyagszerű, taktilis érzékenység, a páratlan nyitottság a finoman kidolgozott kézműves munkákra és főleg szövetekhez vagy növényi termékekhez kapcsolható puhaság élményére teljesen váratlan pillanatokban keveredik a kegyetlen, véres tragédiák traumatikus emlékképeivel, amelyek a hús sérülékenységét legalább olyannyira testközelből tudják megmutatni, mint Hermann Nitsch rítusai vagy Francis Bacon festményei. A kötet egyik verse egy vattacukor-készítő gépről szól, és Tolnai a vattacukor kibogozhatatlan szálaihoz legalább három különböző jelentésréteget társít benne: elsőként a látvány és a tapintás keltette érzet kifinomult, esztétikai örömét, másodikként a vér képzetét, amely a vatta egészségügyi használatából következik, és egyaránt utalhat a menstruációra és a bekötözésre váró sebekre, harmadikként pedig az írás mint lezárhatatlan asszociációs folyam metaforikus megjelenítését, amelyet az összekuszált szálak képzete tesz lehetővé: „elszabadul a szövegkócoló / szemünk előtt fullad a túlkócolt véres vattába” (Az a tatai is avagy a szövegkócológép levédése).
Ezt a fajta többszintű érzékenységet át kell venni, ha élvezni akarjuk Tolnai Ottó írásait. Nem arról van szó, hogy – címével ellentétben – ne lenne könnyű olvasmány. Sőt, az anekdotikussága miatt kifejezetten olvasmányos, és ez az, ami elterelheti a figyelmet a Tolnai-féle költészet igazi tétjeiről. Kétségtelenül vannak olyan kötetek az életműben, amelyek több fogódzót nyújtanak, mint a mostani gyűjtemény. Gondolok itt például a Wilhelm-dalokra, amely kulcs lehet a Tolnai-féle őrült beszéd megértéséhez, vagy a színpadon és olvasva is egyaránt magával ragadó szövegre, A kisinyovi rózsára. De kitartó munkával ebben a vaskos könyvben is meg lehet találni azokat a gondolati útkereszteződéseket, amelyektől a szerényen megbújó, ám fontos részletek felé is vezetnek ősvények. Érdemes időt szánni rá.
Tolnai Ottó: Nem könnyű – Versek 2001–2017, Budapest, Jelenkor, 2017.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >
Fake news és post-truth!
Szerinem ez a két szintagma korunk legveszélyesebb kórja. Sokan ebből arra következtetnek, hogy semmi mellett sem >
A fegyverek dörögnek, mi pedig bulizunk
Igaz, a remény csak azokat hagyhatja cserben, akiknek voltak reményeik, illúzióik vagy utópiáik. Az értelmiségi filiszter távol >
A demagóg lojalitás jutalma
Az EP-képviselői jelölése alkalmából Vicsek a Magyar Szó nevű véemeszes napilapnak elmondta, hogy az Európai Parlamentben >
VMSZ-POFONOK A VAJDASÁGI MAGYAROKNAK
Az utóbbi időben többen is rámutattak, köztük jómagam is, hogy a magyar közösség jelenlegi válságán – >
Torontáltordára kéne menni
Az alkalmi nyelvészkedés után a hölgy visszatért az eredeti kérdéséhez: hogy fog eljutni Torontáltordára személygépkocsi nélkül. >
Folytatódik a kis bácskai sárdobálás
Azok, akik hűségesen kiszolgálták Lovas Ildikót, vagy akiket ő helyezett fontos tisztségbe, most majd rá hárítják >
RENDSZERÖSSZEOMLÁS: AZ ÚJVIDÉKI BÖLCSÉSZKAR AUTONÓMIÁJÁNAK BOTRÁNYOS TIPRÁSA
A bölcsészkar blokádja olyan példátlan, mesterségesen generált, megengedhetetlen botrány, amely még véletlenül sem csupán dr. Dinko >
Ismét
Egy harmincnégy évvel ezelőtti Hét Nap harmadik oldala. Sajtótörténeti jelentőségű impresszum, még mindig izmos, jóval negyvenezer >
Mikor tévesztettünk utat és miért?
Mikortól kezdődött a Magyar Nemzeti Tanácsban a VMSZ kétharmados többsége.? Milyen erők marginalizálták a többi kisebbségi >