2019. október 23. Szerda
Ma Gyöngyvér, János, Gyöngyi névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Proliknak kuss!

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Márpedig a betegeskedő, holtfáradt roma öregasszony a szabolcsi faluban egyenlő a Nyugaton doktorált „topmenedzserrel” a budai lakóparkjában. Meg nekem rokonszenvesebb is. Tamás Gáspár Miklós (Kettős Mérce):

A Jobbik választójogi javaslata illusztrálja, hogy azok az ötletek, amelyek szerint a Jobbikot is be lehet vagy be kell vonni az Orbán-rezsim megszüntetésére vagy meggyöngítésére szőtt tervekbe, tévesek.

Ezek az ötletek nem voltak rosszhiszeműek, csak naivak. Nem gondolom, hogy Simicska Lajos – aki állítólag a Jobbik és a többi, mondjuk: demokratikus ellenzéki erő összefogására építi politikai és médiastratégiáját, legalábbis a nem túl megbízható kormánysajtó szerint – naiv lenne, de a cinizmus ugyanoda vezet, ahová a naivság: a történelmi, világnézeti és kulturális tényezők elhanyagolásához, ami a politikában (a legtenyeres-talpasabb reálpolitikában is) veszedelmes. Mi több: végzetes.

Tagadhatatlan tény, hogy a Jobbik megváltozott.

Ennek ellenére a Jobbik – természetesen – jobboldali párt maradt (akármit mond a kormánypropaganda), méghozzá a „jobboldal” specifikusan magyar értelmében.

A modern magyar politika kialakulásakor (a tizenkilencedik század utolsó harmadában, a kiegyezés után) a legfontosabb harc a választójog körül folyt. Az establishment nagy pártjai – mind a szabadelvű, mind a függetlenségi, mind a katolikus párt – egyaránt ellenezték az akkor már világviszonylatban is szűknek számító magyarországi választójog kiterjesztését.

Evvel elsősorban az akkori magyarországi lakosság számszerű többségét kitevő nemzetiségeket és a „nemzetidegennek” vélt munkásosztályt, másodsorban a földművelőket – a parasztságot, a féljobbágyi sorban élő zselléreket, cselédeket, agrárproletárokat – akarták távol tartani a politikai döntésektől, akaratformálástól.

Evvel akkor egyértelműen a parlamenten kívüli, a konzervatív és a liberális sajtó által „nemzetközinek”, azaz hazafiatlannak tekintett, rendőrileg üldözött és cenzúrázott szociáldemokrácia és szakszervezeti mozgalom szállt szembe, meg az akkori „civil társadalom” más tényezői, mint a szabadkőművesség egy része, a feministák, később a radikálisok.

Amint a korabeli bírálók cáfolhatatlanul kimutatták, a századfordulón arányosan kevesebben rendelkeztek szavazati joggal, mint az 1848 előtti hűbéri viszonyok között. (S az uralkodó körök még így is széleskörű választási csalásokra, erőszakra és korrumpálásra kényszerültek, hogy megtarthassák hatalmukat.)

Mint mindig, a jogegyenlőség ilyen durva korlátozását avval fogadtatta el (úgy-ahogy) az uralkodó osztály, hogy a problémából etnikai kérdést csinált: általános, egyenlő és titkos választójog esetén – mondta az akkori (nagybirtokos, nagytőkés, főpapi és főhivatalnoki) vezető réteg – többségbe kerülnének a nem magyar, nemzetiségi választók, ami a „történelmi” Magyarország fölbomlását eredményezné.

(Ne feledjük, hogy ekkoriban a nemzetiségi pártok vezetőit be szokták volt börtönözni, az Apponyi-féle iskolatörvény értelmében pedig az állam durva – és eredménytelen – magyarosítási, azaz erőszakos asszimilációra irányuló kampányt indított, ami akkoriban kiváltotta a nemzetközi közvélemény izzó fölháborodását: a huszadik század elején a magyarországi uralkodó rendszer kb. annyira volt népszerű Európában, mint a cárizmus. Vagy mint ma az orbánizmus.)

A szociáldemokráciával is mint „nemzetellenes” (internacionalista) erővel óhajtott leszámolni a nagybirtok és a nagytőke. Így a jogegyenlőség kérdéséről sikerült elterelni a figyelmet; a demokratikus jogfejlődés „magyarellenesnek” számított. Különösen fölerősödött ez a propaganda akkor, amikor kiderült – vö. a „darabontkormány” epizódjával – , hogy Bécs is támogatná a magyarországi választójog kiterjesztését a „demokratikus cézárizmus” jegyében. Ferenc Ferdinánd főherceget – és II. Vilmos német császárt – erősen inspirálta III. Napóleon taktikája. (Ekkoriban a demokratizálást Magyarországon csak alkotmányos puccsal tartották elképzelhetőnek; de ez se járt sikerrel.)

A magyarországi nemzetiségek (amelyek ekkor már egyre inkább az „irredenta”, azaz az elszakadás, önálló államalakítás felé tájékozódtak, mivel a Habsburg-monarchiában – és különösen Magyarországon – jogaik kivívására nem mutatkoztak lehetőségek) egyenjogúsítása, netán kulturális autonómiája, anyanyelvük regionális használata teljesen kilátástalan volt. A nemzetiségek, különösen az erdélyi és bánsági románok elleni uszításban a kor sajtójának minden irányzata részt vett, s e tekintetben még az üldözött szociáldemokrácia is igen félénk volt és óvatos; bár kiadott nemzetiségi lapokat, különösen németül.

A másik érv – s ez a reakció akkori ideológiai győzelmei, a szabadelvűség hanyatlása idején világszerte elterjedt volt – a „civilizációt” féltette a „tudatlan”, „barbár” tömegek betörésétől (holott a régi osztálytudatos, autodidakta munkásság, önnevelés révén, műveltebb volt, mint a dzsentri), Nyugaton meg (Isten őrizz!) a színesek befolyásától, a nivellálástól. Akkor kezdték hangoztatni, hogy a „szám” gépies kultusza, a kormányzásnak, az „államművészetnek” (Staatskunst) leszállítása „a testi munkába belebutult állatemberek” szintjére tönkreteszi a kultúrát – ekkor kezdődött a „tömegek” (a „tömegember”, a „tömegdemokrácia”) prefasiszta vagy protofasiszta démonizálása, amely eredetileg az arisztokratikus (főleg brit és francia) liberalizmus egyik irányzatából származik. A konzervatívok meg mindig ezt gondolták. Ma ilyesmit „haladó” lapokban is olvasunk Magyarországon.

A Jobbik választójogi javaslata (a múlt század elejéről ismerős „műveltségi cenzus”) harmonikusan illeszkedik ebbe a rettenetes hagyományba. Jellemző a demokrácia mai magyarországi presztízsére, hogy evvel a javaslattal csak humoros glosszák foglalkoznak, meg olyan számolgatások, hogy melyik mai pártnak is kedvezne ez a groteszk és bizarr (hehehe) ötletecske.

Ha a választójogot az általános iskola elvégzéshez (mint föltételhez) kötnék, akkor a választók köréből kikerülnének sokan az idősebb munkások és munkásnők (meg egykori „téeszparasztok”) közül: különösen a betanított és segédmunkásokat érintené. Ennyiben ez a cenzus az osztálymegkülönböztetésen túl nemzedéki diszkriminációt eredményezne. Az idősebbek között a nők hamarabb hagyták abba a tanulmányaikat. Tehát ez nemi diszkriminációt eredményezne. Az iskolázatlan személyek többnyire falusiak, vidékiek, elsősorban az ország szegényebb részein. Ez regionális diszkriminációt eredményezne.

És mindenekelőtt nagyon sok cigány nem végezhette el az általános iskolát – tehát ez a korlátozás faji-etnikai-nemzetiségi diszkriminációt eredményezne. Mondanivalója tehát jelentős mértékben rasszista. Lényege pedig: osztályharc fölülről.

A Jobbik választójogi javaslata nemcsak (legrosszabb) hagyományainkhoz illeszkedik, hanem a korszellemhez is.

Az 1989 utáni kapitalizmus világszemléleti középpontjában a szociáldarwinista versenyszellem áll – amit 1945 és 1989 között „a szabad világ” (a Nyugat és a félig-meddig dekolonizált harmadik világ), rajta kívül meg a „szocialista tábor” is formálisan elvetett, és amivel a „népjóléti állam”, a „welfare state” (a thatcherista-reaganista fordulatig) tartalmilag is szembenállt. Ma az oktatás, végzettség, diploma – ami persze az osztályhovatartozás álarca – fetisizálása a BALLIBERÁLIS JOBBOLDALON is elterjedt; az egyenlőség helyettesítése a „mobilitással” (tehát a versennyel, az egyéni előrejutással) jellegzetes fejlemény – mintha „magasabb” végzettséggel nem reprodukálódnának az osztályegyenlőtlenségek, mintha nem lenne egyetemi oklevelük a kizsigerelt digitális proletároknak.

A francia forradalom után a királyi restauráció ideológusai, a konzervatívok (eszmetörténeti közhely, ám igaz, hogy a konzervatizmus a legújabb politikai nézetrendszer, újabb, mint a liberalizmus és a szocializmus) legalább őszintén undorodtak a népuralomtól. És a forradalmi néptől. De az, hogy ma „liberális értelmiségiek” (?!) a tömegektől féltik a demokráciát – a néptől a népuralmat –, az hallatlan. (Elvégre a népet mérgező kommersz „tömegkultúrát” nem a nép találta ki saját magának, hanem a biznisz találta ki a népnek.) Az osztályprivilégiumok (kiváltságok) őrzését jelenleg a „műveltségi” különbségek külszíne takarja. (Aki pedig azt állítaná, hogy a mai oktatás műveltséget nyújt, nevessük ki nyugodtan.)

Rendkívül mulatságos volt, amikor a magyarhoni sajtó azon élcelődött, hogy a Németországi Szociáldemokrata Párt kancellárjelöltjének, az Európai Parlament volt elnökének nincs érettségije (horror!), mi több: az apja egyszerű közrendőr volt (infernó!).

Ebben a légkörben persze nem váltott ki fölháborodást a Jobbik – mondjuk ki: gyalázatos és visszataszító – választójogi javaslata, csak enyhe gúnyt (az érdekelteket, az érintetteket persze senki nem kérdezi). Igaz, a Jobbik csak alkotmányozó többség birtokában – amelyre, hála Istennek, semmi esélye – tudná elképzelését megvalósítani, amely egyben az Európai Unióból való kilépéssel is egyértelmű. Gesztusnak azonban megteszi: brutális egyenességgel fordul a „jó arcú” fiatal, fehér, városi középosztályhoz (leginkább a férfiakhoz), amelyet – akár (burkoltabban) a többi „új párt” – a „civilizáció” letéteményesének tekint.

A melósnak kuss.

Persze ez remekül illik ahhoz a rendszerhez, amely visszaállítja az Országház előtt – ráadásul a Kossuth Lajosról elnevezett téren! – a magyarországi népjogok két nagy ellenségének, gróf Andrássy Gyulának és gróf Tisza Istvánnak a lovasszobrát. A Fidesz-KDNP bírálja vetélytársát, a Jobbikot, annak tudatában, hogy a választási győzelem már a zsebében van; a szegények amúgy se nagyon szavaznak; s ha szavaznak is, ezt nem tehetik a releváns információk birtokában.

Úgyhogy ez a bírálat álszent. Mint ahogyan álszent a „balliberális” establishment gyöngécske bírálata meg iróniája is, hiszen csak az egyenlőség őszinte híveinek van joguk fölháborodni. Ők pedig mintha nem lennének olyan sokan.

Márpedig a betegeskedő, holtfáradt roma öregasszony a szabolcsi faluban egyenlő a Nyugaton doktorált „topmenedzserrel” a budai lakóparkjában. Meg nekem rokonszenvesebb is.

 

2017. augusztus 6.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

1989. október 23. és a republikánus gondolat

Hogy a Népköztársaságban a „nép” előtag fosztóképző, azzal mindenki tisztában volt, aki élt, mozgott abban az >

Tovább

A mi kipcsák vérünk

Azt pedig, hogy Orbán, Szijjártó és a magyarországi kormányzat helyesli és támogatja a török fegyveres erők >

Tovább

Csorbultak az anyanyelvi tájékoztatási jogok!

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

Zárt és nyitott identitás

Ezekről a próbatételekről akartam esszét írni, miközben ösztönösen éreztem, hogy rángatnak ide-oda, egyik oldalon a kozmopolita >

Tovább

„A múlt mérge bűzlik körülöttünk”

Sosem a pesti páholyok „anyásai” előtti eskütétellel bizonyítottam a magyarságomat. Nem „magunk között” kell bizonyítani, hanem >

Tovább

Paskó atya madárbélből jósolt, avagy szavazz a Fideszre

Ami hiányzik Paskó szentbeszédéből, az már csak a hazaárulózás. De így is épp eléggé kizárólagos: aki >

Tovább

A szerb kormány növeli az elköltözést?!

Az létszámstop folyamatos hosszabbításának egyenes következménye az elköltözés, a külföldre vándorlás. Munkahely, vagyis jövedelemforrás hiányában az >

Tovább

„Érvényesülnek vagy csorbulnak a kisebbségi jogok?”[1]

Annak, hogy egy magyar jelentéstevőt választott az EP bizottsága, még örülni is lehetne. Kovács helyzetét – >

Tovább

Tisztelet a magyar népnek

Doktrinális értelemben nem szigorú tisztasággal, egyértelműen, bár passzívan, de a magyar nép nemet mondott a fasizmusra >

Tovább

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább