2020. október 1. csütörtök
Ma Malvin, Teréz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Vakság és balsors

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

A jelenlegi magyar kormány harca „Brüsszellel” lassacskán fölöslegessé válik; már nem nagyon várnak tőlünk semmit, túl a gazdasági haszonszerzésen, amelyhez „szövetkezett, egységes Európára” (a korábbi fogalmak szerint) nincs nagy szükség. Nyugatról nézve Kelet-Európa mindig elmaradott volt, antidemokratikus és civilizálatlan, no meg szegény. Tamás Gáspár Miklós (Magyar Nemzet):

(...) Jugoszlávia és Csehszlovákia ugyan már régen fölbomlott, de Magyarország homályos és bizonytalan nemzeti törekvései (a „határokon átívelő nemzetegyesítés”) épp olyan illuzórikusak, mint az összeomláskor, az első világháború végén. Szemben az akkori helyzettel, ezt a mai politikusok sejtik, de az érzelmi beállítottság és a Trianon-retorika szinte semmit sem változott, a kelet-közép-európai összefüggések ismeretének – számtalan magas színvonalú szakmai publikáció ellenére – semmi nyoma. A budapesti sajtó olvasóinak szomszédjaink közéletéről fogalmuk sem lehet, a számunkra életfontosságú politikai-gazdasági-kulturális környezet Magyarországon ismeretlennek tekinthető.

Ez még az utódállami magyar kisebbségek esetében sincs nagyon másképp; némely erdélyi magyar lapok sok esetben a budapesti MTI híranyagait közlik – Romániáról!

Még rosszabb a pozíciónk „Európa”, azaz Nyugat-Európa tekintetében.

A mai magyarországi értelmiség csak angolul tud, ha tud, miközben a két „angolszász” nagyhatalom, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hátat fordított Európának, és jelenleg egyikük sem tényezője a bennünket érintő világpolitikának – ám a kirajzás, a kivándorlás-kitelepülés, a sok ezer ösztöndíjas, az utazgató üzletemberek és hivatalnokok százai-ezrei sem érték el, hogy a ma mindent eldöntő német és francia politika alapelemeinek akár a legkezdetlegesebb fölfogásáról beszélhessünk. Aki olvassa a berlini, müncheni, frankfurti, bécsi lapokat, és belehallgat a párizsi vitákba, kétségbeesetten konstatálja, hogy Budapesten (kivéve a magyar kormányzatot bíráló, különböző értékű cikkek sokaságát, de ezek végül is Magyarországról szólnak, tehát nekünk nem kínálnak új információt, tudást) a nyilvánosság, a közvélemény nem is sejti, mi megy végbe. A tragikomikus Trump-történet hazánkban a kommersz népszórakoztatás része, erről még csak-csak hallani keveset. Franciaországról viszont egyetlen (jellegzetes módon „Franciaország-szakértőnek” nevezett – mintha Európa közepén ma a francia lapok áttekintéséhez különösebb szakértelem szükségeltetnék!) újságíró számol be, történetesen rosszul, majdnem mindig tévesen. Régebben megbízhatóbb és részletesebb tudósítások jelentek meg a távoli Uruguayról.

A mai Magyarország szigetszerűsége – a szó szoros értelmében vett szellemi „elszigeteltsége” – megdöbbentő. Még a talán nem túl fontos intellektuális koráramlatok (vagy akár divatok) sem szivárognak át.

Legmélyebb sajnálatomra azt kell mondanom, hogy a legeurópaibb jelenség itt ma a kormányzó jobboldal Európa-ellenessége még akkor is, ha félreértésen alapszik – hiszen a honi közhiedelemmel ellentétben Európa nem a menekültek (ha tetszik, „migránsok”) beengedésén, hanem a menekültek és a bevándorlók áradatának az elhárításán, elterelésén dolgozik. (Elég ügyetlenül és számomra ellenszenvesen.) Ám ez az Európa-ellenesség – amelyet a magyartalan és ostoba „brüsszelezés” terminussal ír le az elbulvárosodott és elsivatagosodott magyarországi sajtó – legalább valahogy kapcsolódik a külföldhöz, szemben az ellenzék inszuláris Orbán-mániájával (vagy Orbán-fóbiájával), ami a „magyar finitizmus” legújabb és legsilányabb alakváltozata.

De a legfontosabb jelenségnek nem az elemzése, hanem a puszta szemügyre vétele is hiányzik.

Ez pedig a következő.

A Kelet-Európa és Nyugat-Európa közötti szociális, kulturális, közjogi és politikai különbség okának sokáig a szovjet megszállást tartották. Elismerve a régi elmaradottság jelentőségét, az 1989 előtti rendszerrel elégedetlen, útkereső csoportok minden irányzata úgy vélte, hogy a szovjet függőség és a vele összefüggő diktatúrás államberendezkedés az oka a különválásnak és a leszakadásnak – ennek pedig majd véget vet az egyébként helytelenül „államszocialistának” nevezett rendszer összeroskadása, a függetlenség és a piaci kapitalista meg jogállami fejlődés („szabad” választásokkal, többpártrendszerrel, alkotmányossággal, a nyugati szövetségekhez való demonstratív csatlakozással).

Több mint negyedszázaddal a rendszerváltások után, mindenfajta szovjet megszállás nélkül a mai Kelet-Európa ellenségesebben áll szemben a Nyugattal, mint Kádár, Honecker, Husák, Gierek idején. „Az uralkodó eszmék” különböznek, épp annyira, mint Tisza István vagy Rákosi Mátyás korában. (Ebben a két periódusban is a Nyugat elfajzásáról, hanyatlásáról, válságáról szónokoltak az akkori kormányrendszerek hívei. Tisza István kirohant Rippl-Rónai kiállításáról, „nehogy elrókázza magát”, mint mondta. Ma is ilyesfajta a hivatalos vélemény a modern nyugatias kultúráról Magyarországon.) (...)

Kelet-Európában azonban a jelenlegi hatalmi szerkezetben az „állam” és a „politika” területéről is ki akarják küszöbölni az egyenlőség jellemzőit (Szalai Erzsébet szerint ez „refeudalizáció”, amiben nem vagyok teljesen biztos; mindenesetre megfontolandó). Ebbe Nyugat-Európa – minden bűnével együtt – soha nem lesz hajlandó belenyugodni.

A „szocializációnak” nevezett státuszfüggőség, a „vezetéssel” azonosított politika azt jelenti: a politika a hatalom meghódítása és gyakorlása a szolgák vállán nyugvó társadalmi piramis fölött. A racionális nyilvánossággal, azaz a fölvilágosodással szembeszögezett „etnikai ihlet” és „identitás” (ez is nyugatról átvett és reakciós irányba fordított romantikus metafora), vagyis „a nemzeti lényeg” reprezentációja, nem pedig a népakarat képviselete: mindez egyenes tagadása a modern nyugati rendnek, az 1945, illetve a helsinki egyezmény utáni, 1989-ben kiteljesített konszenzusnak, amely világszerte inog, gyöngül.

Erről a rendről mindenféléket lehet gondolni (bár „a korlátlan szabadosság” népi vagy bulvárhipotézise szamárság), de az kétségtelen, hogy a kortárs Kelet-Európa szakított vele.

Ennek az a következménye, hogy Nyugat-Európa már megint „leírta” Kelet-Európát, sajnálkozva ugyan, de lemondott az „egységes Európa” gondolatáról, és régen megbánta az Európai Unió kibővítését. „Reálpolitikai” értelemben Nyugat-Európa vezető államai (Németország, Franciaország, Benelux, Skandinávia) még nem döntöttek ugyan, de megvető bírálattal vegyített föltűnő engedékenységük jelzi, hogy pozitív érdeklődésük megszűnt irányunkban.

„Ezek, úgy látszik, ilyenek” – gondolják a nyugat-európai vezetők (és a vezető médiák). A Kelet-Európáról szóló beszámolók legfőbb műfaja egyre inkább a kesernyés szatíra. Az Európai Unió Nyugat és Kelet elszakadása miatt többé nem szövetségi rendszer. Megmaradnak a gazdasági kapcsolatok (meg a NATO-ban a katonai együttműködés), de ez csak technikai értelemben különbözik az 1989 előtti alapszituációtól. Van érintkezés és van munkamegosztás (és van profitérdek), de nincs szövetség, nincs egyetértés, nincs barátság.

Amit nálunk nyugatbarát liberálisok, szociáldemokraták, nyugatos konzervatívok, jogvédők és régimódi „haladók” Európának hisznek, megszűnt vagy megszűnőben van. Mi, kelet-európaiak szüntettük meg, és nem tudni, hogy ez elkerülhetetlen volt-e vagy sem; én legalábbis ebben bizonytalan vagyok.

Mindenesetre evvel kell számolnunk ezentúl. A jelenlegi magyar kormány harca „Brüsszellel” lassacskán fölöslegessé válik; már nem nagyon várnak tőlünk semmit, túl a gazdasági haszonszerzésen, amelyhez „szövetkezett, egységes Európára” (a korábbi fogalmak szerint) nincs nagy szükség. Nyugatról nézve Kelet-Európa mindig elmaradott volt, antidemokratikus és civilizálatlan, no meg szegény. Kár, hogy a kelet-európaiak ezen láthatólag nemigen akarnak változtatni – noha a szegénység terhükre van –, no meg gyűlölnek bennünket, Isten tudja, miért (gondolják a nyugati fővárosokban), hát jó, bíbelődjünk mással, van gondunk magunknak is elég, őnélkülük is.

Aki még foglalkozik közügyekkel Kelet-Európában, jól teszi, ha tudomásul veszi: magunkra maradtunk.

 

 

2017. július 31.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„A vajdasági magyarság lapja”?

A Magyar Szó és a Hét Nap akkor lesz a vajdasági magyarság napilapja, amikor majd a >

Tovább

A rossz közérzet lázadása

Az unokák elégedetlenek az középnemzedéki apák konformizmusával¬; ez még nem rendszerváltás a „szelíd tüntetések” még csupán >

Tovább

Új szintézis?

Azon töprengve, hogy a memoárokban és a regényekben sokat írtak azokról a hontalanokról, emigránsokról, száműzöttekről, kozmopolitákról, >

Tovább

„Sajnálatos, hogy templomainkban helyt nyer a választási kampány.”

A véemeszes magyar érdekvédelem – a Szerb Haladó Párttal kötött elvtelen szövetség miatt – semmi eredményt >

Tovább

A nemzetállam keblére öleli még a „tékozló fiait” is

Ezért nem nevezhető hontalannak az, aki egyik várost felcseréli egy másikkal, mert ott jobban érzi magát. >

Tovább

Szerbia egyetlen csatlakozási fejezetet sem nyitott az idén

A dokumentum hangoztatja, hogy „a nemzeti kisebbségek védelmét Vajdaság AT-on kívül fejleszteni kell”. Mintha a Vajdaságban >

Tovább

Azt hallom, csoda történt Washingtonban

Ez történik most is, és így marad időtlen-időkig, ha időközben nem tör ki egy regionális háború. >

Tovább

Osztozkodás a lőporos hordón

A Nyugat-Balkán – leánykori nevén Jugoszlávia plusz Albánia – befolyásolásáért többen vetekednek: az EU, az USA, >

Tovább

Botrány Újvidéken

Szerbia ezúttal kiállította saját igazolványát, az osztályzaton nem csodálkozom. Ellenben miért hallgatnak a polgárok? Félnek? Tudják, >

Tovább

Menekülés a magányból a forradalomba

A Menj és szenvedj te is, című, a Nyugatban megjelent naplójegyzetei elárulják, hogy semmiképpen sem az >

Tovább

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább