2021. február 25. csütörtök
Ma Géza, Cézár, Vanda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

“Hát, Mit Lehet Tenni?”

Sejtelmes és lehangoló világ ez, ahol a Béres Attila által igazgatott darab egészen új tónusait lesz képes megmutatni. Csatádi Gábor (Pótszékfoglaló):

Főleg akkor, ha tehetség híján kell kormányozni, ügyeket intézni, zeneszerzőnek lenni, komponálni! A Szabadkai Népszínház Városmajori Színházi Szemlére beválogatott Amadeusa, Béres Attila rendezésében keserűen fanyar, e fanyarságában azonban mégis magasra szárnyalni képes válaszokat ad a XVIII. század végén a bécsi udvar két egymásnak feszülő zenefejedelmének mindennapjain keresztül.

Antonio Salieri (Balázs Áron m.v.) mesél összetörten, tolószékében gubbasztva, mint egy elárvult, szárnyát tört galamb. Mondja, fűzi, egyre fűzi önmagába csavarodó vízióját Mozart meggyilkolásáról – amelyet szent meggyőződése szerint ő, saját maga vitt véghez. Béres Attila ebbe a nyomasztóan sötét, retardált kerettörténetbe ágyazza, keretezi bele ezt a drámát. Avíttnak és konvenciózusnak hat ez a fajta vonalvezetése, dramaturgiai beágyazása a történetnek – azon tipródom a székemben ülve: mi a csudát lehet ilyen felütés után kezdeni majd ezzel a darabbal?

Sötét itt minden, sötét kárpittal, drapériával telítődik a színpad (díszlet: Horesnyik Balázs). Ez a nagy fekete “semmi” az ide-oda tologatott zongorával mégis tökéletesen megtölti a színpadot. Ritkán tapasztalni ilyet: a maximális lecsupaszítás az ábrázolás felerősítéseként a lehető legtöbbet képes adni. Főként úgy, hogy ebben a tetőtől talpig feketébe bújtatott térben a keretjáték alatti túlvilági kékes fény, illetve a történet egyéb részeiben a rizsporos parókák vakító fehérje vagy éppen Amadeus (Pálfi Ervin) és Constanze (Pámer Csilla) mind-mind beszél, üzen, rendez, vezet. Sejtelmes és lehangoló világ ez, ahol a Béres Attila által igazgatott darab egészen új tónusait lesz képes megmutatni.

Érzelmi giccsbe oldott lenne ez az olvasat így? Minden valószínűség szerint igen. Ám nehéz nem észre venni a fények és árnyak, a Nap-Hold páros finoman, éterien a színpadra hozott játékát. Azt, amely képes igényesen feljebb emelni azt az érzelmi síkot, mely enélkül a megemelés nélkül csak középszerű hatásvadászat lenne. Senki sem középszerű, talán még Salieri sem, ehhez azonban el kellene fogadnia, hogy a tehetség a visszatükröződés során születik.

Lélektani rétegek ezek, a fény és az árnyék, a Nap és a Hold egymással ellentétes, egymást kölcsönösen feltételező rétegei. Amadeus Mozart a “Nap”, aki csak süt, süt önkéntelenül, nem nézi, hogy hova, minek, miért. Nem latolgat, nem mérlegel, csak a belülről vezérelt világa mozgatja. Mindez persze egy cseppet sem akadályozza meg abban, hogy képességeinek tudatában, egy úthenger magabiztosságával törjön előre, ösztönösen sejtve: ha ezt maga meg nem teszi önmagáért, akkor más senki sem teszi majd meg érte. Pálfi Ervin örök gyerekként, lángoló lélekként küzd, persze nem tudja igazán, hogy Salieri az igazi ellenfele. Nem tudja, mert zseni-játéka, a játszó zsenijét hozza közénk, és mint ilyen ösztönös, elemi erejű a “harca”. Efféle harcoknak pedig sosincs igazi ellenfele, mert Pálfi Ervin Amadeusa a mindenség egésze és önmaga ellen vívja küzdelmét.

Ebben a csatában nincsen igazi ellenpontja. A Holdat a Nap világítja meg. Balázs Áron küzdelmének okot és értelmet is csak Amadeus ad. Salierijének középszerűségében nem kételkedünk – középszerűt játszani, hogy kitapinthatóan süssön, sugározzon felénk az efféle középszerűség, ehhez kell az igazi alázattal jól összegyúrt profizmus, amelyet a keretjátékban emel igazán magasra, ekkor látni meg igazán “Holdjának” égitest mértékű erejét – megérezni a visszatükröztetésre képes nagyságot.

Constanze szívét a homlokán hordó, naiv feleségként csak tovább erősíti ezt a Nap-Hold párharcot. Mintha Béres Attila az érzelmi tónusokat nem csökkenteni, átírni, mellőzni, hanem magasabb, elvontabb síkra kívánta volna helyezni. Megtartja minden külsődleges elemét, paravánját ennek az érzelmekre hatni akaró fegyverzetnek, és e fegyverzet elemei által mégis eggyel magasabb spirálban mondja el az érzelmek tudatalattijában ugyanezt.

Ritkán tapasztalni ilyet: a maximális lecsupaszítás az ábrázolás felerősítéseként a lehető legtöbbet képes adni. Főként úgy, hogy ebben a tetőtől talpig feketébe bújtatott térben a keretjáték alatti túlvilági kékes fény, illetve a történet egyéb részeiben a rizsporos parókák vakító fehérje vagy éppen Amadeus és Constanze mind-mind beszél, üzen, rendez, vezet. Sejtelmes és lehangoló világ ez, ahol a Béres Attila által igazgatott darab egészen új tónusait lesz képes megmutatni.

Ehhez tehetséges szereplőként “asszisztál” mindenki más. Egy egész császári udvar sereglete. Franz Orsini-Rosenberg gróf, az opera főintendánsa (Ralbovszki Csaba), kérlelhetetlen, kutyanyelveket meghazudtoló hosszban lihegtetni képes szervilizmusával, Gottfried van Swieten báró, a könyvtári főintendáns (Hajdú Tamás) szolgalelkűségét levetkőzni képtelen szabadkőművesként, vagy a két Venticello-Szellőcske (G. Erdélyi Hermina és Körmöci Petronella) pénzért őszinte és elvhű, önmagukban is komikusan hatni képes sertepertélői. És persze, eme tehetséges középszerűeket, a patópáloskodásával megkoronázó II. József császár (Csernik Árpád), aki egyetlen, kezeit széttáró gesztusával: “Hát, mit lehet tenni?”- képes ezt az uralkodói állóvizet, a minden tehetséget csírájában megölni kész szervilizmust szétgurítani a színpadon. (...)

 

2017. június 29.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Nesze semmi, fogd meg jól!”

Aki csak teheti, továbbra is tartson ki az elvett ingatlanok természetben való visszakövetelése mellett, ne fogadja >

Tovább

A közéleti vákuum depresszív hatása

A covid19 befagyasztotta az állapotokat, ami nem jelenti azt, hogy a társadalmi feszültségek nem növekszenek. Ezt >

Tovább

A harmincas évek újra meg újra felbukkanak

Az antifasiszta Európa kerekedett felül, az képviselte a többséget, és rossz érzéseim ellenére elégedett vagyok azzal, >

Tovább

Haiku és kapitalizmus

Inkább azon csodálkoztam, hogy ezek az államkapitalista kommunista milliárdosok verseket írnak. Mégpedig haikukat! Környezetünkben ilyesmi nem >

Tovább

Független sajtó

Aki saját eszmei értékrendjéhez ragaszkodik, legyen az akár szocialista, konzervatív vagy liberális, az Arthur Koestlerrel elmondhatja, >

Tovább

Bűn

Lehet, hogy a legnagyobb bűn a bűnhődéstől való menekülés. Azokra gondolok, akik Pilátusként nem akartak hallani >

Tovább

Kamberi: „Így még Milošević uralkodása idején sem volt”

A képviselők nem éltek/élnek az anyanyelv használatának jogával a szerb parlamenti felszólalásaik alkalmával. Kovács Elvira, a >

Tovább

Ami az embert igazából feszíti, azzal kéne foglalkozni

„Hogy az irodalom csak irodalom. Ennek vége van. Ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene fordulni, >

Tovább

Pásztor Bálint és a szabadkaiak folyamatos átverése

Pásztor Bálintnak a hatalmi koalícióban ülve nem most kellene ellenzékit játszania utólag, hanem még a tervek >

Tovább

Az Utolsó Vajdasági

Nem csak tőle, a most már halhatatlan énekes-költőtől búcsúzunk, hanem egy kicsit Vajdaságtól is. Attól a >

Tovább

A demokrata jelszavakkal sáfárkodók

Továbbra is rejtély előttem, hogy azok, akik húsz-harminc évvel ezelőtt tisztességgel kiálltak a szabadság mellett, miért >

Tovább

Sinkó, Herceg és Tito

Az a pár mondat mélyebben ragadta meg az összefüggéseket, mint azok a kaméleonok, akik versben továbbá >

Tovább