2019. december 9. hétfő
Ma Natália, Valéria, Filótea névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

A Vatikán 166. sz. közleménye

Ma tették közé a Szentszék állásfoglalását. >

Tovább

A hűséges Hachiko története

Hachiko 1923 novemberében látta meg a napvilágot Japánban, Odate városában. Alig két hónapos volt, amikor >

Tovább

Amerika felfedezése annak köszönhető, hogy Kolumbusz nőtlen volt

Kolumbusz Kristóf kizárólag azért fedezhette fel Amerikát, mert nőtlen volt – jelenti kanadai tudósítónk. Tudniillik ha >

Tovább

A fasiszták zászlaja alatt

A fasiszták zászlaja alatt1 A filozófus bevásárolt és már majdnem hazaért a lakásába. Fényes nappal, Budapest szívében. >

Tovább

Okosabb vagy, mint egy ötödikes?

– Budapest melyik európai ország fővárosa? – így hangzott az amerikai iskolákban a harmadikos földrajz tananyagnak >

Tovább

Hogyan szaporodnak a rendőrök?

Dublinban elszabadult egy rendőrségi ló. Utóbb a termetes állatból előtört a párzási ösztön, és majdnem >

Tovább

Motivált zsírégetés

Végre egy szellemes hirdetés a reklámok sivárságában: >

Tovább

Úrvezetők Kínában

A felvételek gyűjteménye gyakorlatilag egyetlen sarkon készült. >

Tovább

Mosdók a világ minden tájáról

A leleményesség határtalan. >

Tovább

Előkerült az egyik legijesztőbb felvétel a Japánt sújtó szökőárról

Néhány napja tűnt fel a videómegosztókon a döbbenetes amatőr felvétel. >

Tovább

Távol Nigériától

Közel tíz éve, amikor először jártam Nigériában, ellenállhatatlanul magával ragadott a földrész gyönyörűsége. Megismerni egy másik, >

Tovább

Balla László esete Tito marsallal

Balla László* mérnök, a szabadkai Műszaki Iskola igazgatója, neves sportoló, Szabadka város díszpolgára, az egykori Jugoszlávia >

Tovább

Napi ajánló

A nem létező Norvégia

„Elkerülve az olyan helyi barbárságokat, melyek Magyarországon és Szlovákiában tapasztalhatók a hatóságok részéről.” Slavoj Žižek (London Review of Books/Tiszatáj):

Az Afrikából és a Közel-Keletről Nyugat-Európába áramló menekültek egy sor olyan reakciót váltottak ki, melyek feltűnően hasonlítanak arra, ahogy Elisabeth Kübler-Ross A halál és a hozzá vezető út című könyvében a halálos betegség feldolgozásának fázisait leírja.  Először jön az elutasítás: „Ez nem komoly, ne is vegyünk róla tudomást” (ezt ma már nem igazán halljuk). Aztán ott a düh – „hogyan történhetett ez meg velem?” –, amely akkor tör fel, amikor a tagadás már értelmetlen: „A menekültek az életformánkat fenyegetik! Muszlim fundamentalisták rejtőzködnek közöttük! Meg kell őket állítani!” Majd az alkudozás következik: „Rendben, döntsünk a kvótákról, engedélyezzük a menekülttáborokat az egyes országokban. Ez után jön a depresszió: „Elvesztünk, Európa teljesen iszlamizálódni fog.” Eddig még nem láthattuk Kübler-Ross ötödik fázisát, az elfogadást, mely ebben az esetben egy összeurópai terv felvázolása lenne a menekültkérdés megoldására.

Hogy mit kellene tenni? A közvélemény élesen megosztott. A baloldali liberálisok felháborítónak tartják, hogy Európa ezreket engedett belefulladni a Földközi-tengerbe, miközben azt mondják, Európának szolidaritást kell mutatnia, és ki kell tárnia a kapuit. A bevándorlásellenes populisták szerint ezzel szemben meg kell védenünk a saját életformánkat: a külföldiek oldják meg saját problémáikat! Mindkét megoldás rossz, de melyik a rosszabb? Sztálint parafrazeálva, mindkettő rosszabb.

A legnagyobb képmutatók azok, akik nyílt kapukat követelnek. Nagyon jól tudják ugyanis, hogy ez soha nem fog megtörténni, és azonnal populista lázadást indítana el Európában. Eljátsszák a széplelket és a korrupt világ fölötti felsőbbrendűséget, miközben ugyanúgy részei és mozgatói annak.

A bevándorlásellenes populisták szintén nagyon jól tudják, hogy a Közel-Kelet és Afrika népei – magukra hagyva – nem fogják tudni sikerrel megoldani saját problémáikat, és megváltoztatni társadalmaikat. Hogy miért nem? Mert mi, itt Nyugat-Európában nem engedjük ezt nekik. Líbiában a nyugati intervenció taszította káoszba az országot. Irakban az Egyesült Államok támadása volt az, ami megteremtette a feltételeket az Iszlám Állam felemelkedéséhez. A Közép-afrikai Köztársaságban a keresztény dél és a muszlim észak között zajló polgárháború egyáltalán nem csak az etnikai gyűlölet eredménye. Az északi területeken rejlő olaj felfedezése robbantotta ki ugyanis a konfliktust: Franciaország és Kína harcol a forrásokért a meghatalmazottakon keresztül. A többek között a a koltán, a kobalt, a gyémánt és a réz iránt táplált globális ásványianyag-éhség tette lehetővé az 1990-es években és a 2000-es évek elején a Kongói Demokratikus Köztársaságban a hadurak hatalmát.

Amennyiben valóban meg akarjuk állítani a menekültáradatot, úgy fel kell ismernünk, hogy a többségük olyan „bukott államokból” érkezik, ahol a hatóságok többé-kevésbé működésképtelenek: Szíria, Irak, Líbia, Szomália, Kongói Demokratikus Köztársaság stb.

Az államhatalmak szétesése pedig nem lokális jelenség ezen területeken, hanem a nemzetközi politika és a globális gazdasági rendszer következménye, bizonyos esetekben pedig – mint Líbiában vagy Irakban – a nyugati intervenciók közvetlen eredménye. (Megjegyezhetnénk, hogy a Közel-Kelet „bukott államait” már a britek és franciák által az első világháború alatt kijelölt határok bukásra ítélték.)

Nem kerülte el a figyelmet, hogy a Közel-Kelet leggazdagabb országai (Szaúd-Arábia, Kuvait, az Egyesült Arab Emírségek, Katar) sokkal kevesebb menekültet fogadtak be, mint a kevésbé gazdag államok (Törökország, Irán, Egyiptom stb.). Szaúd-Arábia még vissza is fordított „muszlim” menekülteket Szomáliába. Azért tették volna, mert Szaúd-Arábia egy fundamentalista teokrácia, amely nem viseli el a külföldi betolakodókat? Igen, de Szaúd-Arábia olajfüggősége a Nyugat teljesen integrált gazdasági partnerévé teszi az országot. Gond nélkül lehetne határozott nemzetközi nyomást helyezni Szaúd-Arábiára (valamint Kuvaitra, Katarra és az Emírségekre), hogy jelentős számú menekültet fogadjon be, különösen azután, hogy támogatta az Aszad-ellenes felkelőket, és így komoly felelősséggel bír a Szíriában fennálló helyzetben.

Az említett gazdag országokat mindemellett a rabszolgaság egy új fajtája fémjelzi. Bevándorlók milliói dolgoznak az Arab-félszigeten, megfosztva alapvető emberi jogaiktól és szabadságuktól. Ázsiában pedig szintén milliók élnek úgynevezett sweatshopokban, melyek lényegében úgy vannak megszervezve, mint a koncentrációs táborok. De vannak az otthonainkhoz közelebbi példák is. 2013. december 1-jén leégett egy kínai tulajdonban lévő textilüzem a Firenzéhez közeli Pratóban, melynek következtében hét ember meghalt, akik bennragadtak a kartonpapírból összeeszkábált gyári szálláshelyükön. „Senki nem lepődött meg ezen” – mondta Roberto Pistonina, egy helyi szakszervezet képviselője. Megjegyezte, „mindenki tudta már évek óta, hogy Firenze és Prato régiójában százak, ha nem ezrek, élnek és dolgoznak rabszolgasághoz közeli körülmények között.” Több mint négyezer kínai tulajdonú vállalkozás üzemel Pratóban, és kínai bevándorlók ezrei élnek a városban illegálisan, napi 16 órákat dolgozva egy termelőkből és kereskedőkből álló hálózatnak.

Az új rabszolgaság nem korlátozódik Sanghaj, Dubaj vagy Katar külvárosaira. Itt van közöttünk, csak vagy nem látjuk, vagy úgy teszünk, mintha nem látnánk. Az így dolgoztatott munkaerő napjaink globális kapitalizmusának rendszerszinten szükségszerű velejárója. Számos Európába érkező menekült is része lesz majd ennek a kétes és bizonytalan (prekárius) munkaerőnek, sok esetben a helyi munkaerő kárára, melynek tagjai úgy reagálnak majd a fenyegetésre, hogy csatlakoznak a bevándorlásellenes populizmus legújabb hullámához.

Miközben a menekültek háború sújtotta hazájuktól távolodnak, egy álom vezeti őket. Megérkezve Dél-Olaszország partjaihoz, nem akarnak ott maradni, sokan közülük Skandinávia felé igyekeznek. Migránsok ezrei vannak Calais-ben, akik nem elégedettek Franciaországgal, és akár az életüket is kockáztatják, hogy beléphessenek az Egyesült Királyságba. A Balkánon menekültek tízezrei igyekeznek kétségbeesetten Németország felé. Az álmukat feltétel nélküli joguknak tekintik, és azt követelik az európai hatóságoktól, hogy ne csak megfelelő élelmiszert és orvosi ellátást biztosítsanak számukra, de szállítsák is el őket a választott célállomásra. Van valami rejtélyesen utópikus ebben a követelésben. Mintha az volna Európa kötelessége, hogy megvalósítsa az álmaikat. Az álmokat, melyek egyébként a legtöbb európai számára elérhetetlenek – jóllehet az is kérdés, hogy jó néhány dél- és kelet-európai szintén jobban szeretne-e Norvégiában élni. Az emberek utópizmusa éppen akkor nem ismer megalkuvást, amikor szegénységben, nyomorban és veszélyben találják magukat – és amikor azt gondolnánk, hogy beérnék a minimális biztonsággal és jóléttel. Azonban a menekülteknek szembe kell nézniük a durva igazsággal, hogy „nem létezik Norvégia”, még Norvégiában sem.

El kell hagyni azt az állítást, hogy eredendően rasszista vagy protofasiszta a befogadó lakosság részéről, amikor az „életformájuk” megőrzéséről beszélnek.

Máskülönben megnyílik az út a bevándorlásellenes hangulat további erősödése előtt, melyre a legutóbbi példát Svédországban láthattuk, ahol a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a Svéd Demokraták népszerűségben megelőzték a Szociáldemokratákat. A bevett balliberális értelmezést itt az arrogáns moralizálás jelenti: abban a pillanatban, amikor hitelt adunk az „életforma védelme” eszméjének, kockáztatjuk a pozíciónkat, mivel csak egy sokkal szerényebb verzióját propagáljuk annak, amely mellett a bevándorlásellenes populisták nyíltan lándzsát törnek. És ezt az óvatos megközelítést az elmúlt években kétségkívül a centrista pártok is elfogadtak. Elutasítják a bevándorlásellenes populizmus nyílt rasszizmusát, de ezzel egy időben kijelentik, hogy „megértik az átlagemberek aggodalmait”, ez által sokkal „racionálisabb” bevándorlásellenes politikát folytatva.

Mindazonáltal vissza kellene utasítanunk a balliberális attitűdöt. A panaszok, amelyek moralizálnak a helyzettel kapcsolatban – „Európa közömbös mások szenvedése iránt” stb. – csupán a bevándorlásellenes brutalitás másik oldalát jelentik. Mindkettő osztja ugyanis a feltevést, amely egyáltalán nem magától értetődő, hogy valaki életformájának védelme összeegyeztethetetlen az etikai univerzalizmussal. El kellene kerülnünk a liberális önvallatás csapdáját: „Mennyi toleranciát engedhetünk meg magunknak?” Tolerálnunk kellene a bevándorlókat, akik megakadályozzák, hogy a gyerekeik állami iskolába járhassanak, akik arra kényszerítik a nőket, hogy csak egy bizonyos módon öltözködjenek és viselkedjenek, akik kiházasítják a gyerekeiket, akik diszkriminálják a homoszexuálisokat? Soha nem lehetünk elég toleránsak, vagy mindig túlságosan toleránsak vagyunk.

Az egyetlen módja, hogy megtörjük ezt a patthelyzetet, ha túllépünk a puszta tolerancián: amit másoknak ajánlanunk kellene, az nem csupán a tiszteletünk, hanem annak lehetősége, hogy csatlakozunk egy közös harchoz – mert ma közösen osztozunk a problémáinkon.

A menekültek az ára annak a globalizált gazdaságnak, amelyben az áruk – de nem az emberek – szabadon áramolhatnak. A porózus határok gondolata, melyet elárasztanak a külföldiek, a globális kapitalizmus immanens részét képezi. Az európai migráció nem egyedi. Dél-Afrikában több mint egymillió szomszédos országokból érkezett menekült került a helyi szegények támadásának célkeresztjébe áprilisban, mivel azzal vádolták őket, hogy elvették a munkáikat. A jövőben pedig egyre több ilyen történet fog felbukkanni nemcsak a fegyveres konfliktusok, de a gazdasági válságok, a természeti katasztrófák, a klímaváltozás és egyéb hasonló okok miatt. Volt egy pillanat a fukusimai katasztrófa kezdetén, amikor a japán hatóságok előkészítették a teljes tokiói körzet – több mint húszmillió ember – evakuálását. Amennyiben ez megtörtént volna, vajon hova mentek volna ezek az emberek? Adni kellett volna nekik egy fejleszthető földterületet Japánban, vagy szét kellett volna szórni őket a világban? Mi lesz akkor, ha a klímaváltozás következtében Szibéria északi része egyre inkább lakható és mezőgazdasági termelésre alkalmas terület lesz, miközben Afrika szubszaharai része túlságosan szárazzá válik ahhoz, hogy ellásson egy ilyen nagy populációt? Hogyan szervezik majd meg az emberek újraelosztását? Amikor a múltban ilyen jellegű események történtek, a társadalmi változások vadul és spontán érkeztek, erőszak és pusztítás kíséretében.

Az emberiségnek fel kellene készülnie rá, hogy sokkal „plasztikusabb” és nomádabb módon éljen. Egy dolog világos: a nemzeti szuverenitást radikálisan újra kell definiálni, valamint a globális együttműködés és irányítás új formáit kell kialakítani.

Mindenekelőtt, jelenleg, Európának meg kell erősítenie az elkötelezettséget, hogy méltóságteljesen bánik a menekültekkel. Ezen a ponton nem lehet kompromisszumot kötni: a nagyszámú migráció a jövőnk, és egy ilyen elkötelezettség egyetlen alternatívája egy megújult barbárság (melyet egyesek a „civilizációk összecsapásának” neveznek).

Másodszor, ezen elkötelezettség szükséges következményeként Európának világos szabályokat és előírásokat kell lefektetnie. A menekültáradat kontrollját egy olyan adminisztratív hálózaton keresztül kellene megvalósítani, melynek részese az Európai Unió minden tagállama (elkerülve az olyan helyi barbárságokat, melyek Magyarországon és Szlovákiában tapasztalhatók a hatóságok részéről). A menekültek épségét biztosítani kell, de azt is világossá kell tenni számukra, hogy el kell fogadniuk az európai hatóságok által kijelölt célállomásokat, valamint, hogy tiszteletben kell tartaniuk az európai államok törvényeit és társadalmi normáit. Nincs tolerancia a vallási, szexista vagy etnikai erőszakkal szemben, senkinek nincs joga ahhoz, hogy a másikra kényszerítse saját vallását vagy életformáját, tiszteletben kell tartani mindenki egyéni szabadságát, hogy felhagyjon a közösségi szokásaival, és így tovább. Ha egy nő úgy dönt, hogy eltakarja az arcát, azt tiszteletben kell tartani. Ha pedig úgy dönt, hogy nem kívánja eltakarni, akkor ehhez biztosítani kell a szabadságát. Az ilyen szabályok előnyben részesítik a nyugat-európai életformát, de ez az ár, amelyet meg kell fizetni az európai vendéglátásért. Ezeket a szabályokat tisztázni és érvényesíteni kell, ha szükséges represszív intézkedések árán is – a külföldi fundamentalistákkal szemben csakúgy, mint saját rasszistáinkkal szemben.

Harmadszor, egy olyan nemzetközi katonai és gazdasági beavatkozási formát kell kitalálni, amely elkerüli a közelmúlt intervencióinak neokolonialista csapdáit. Irak, Szíria és Líbia jól mutatják, hogy a rossz beavatkozás (Irakban és Líbiában), illetve a beavatkozás hiánya (Szíriában, ahol a be nem avatkozásban erősen érintettek olyan külső hatalmak, mint Oroszország vagy Szaúd-Arábia) azonos patthelyzethez vezet.

Negyedszer, és ez a legfontosabb és legnehezebb mind közül, olyan radikális gazdasági változásra van szükség, amely megszünteti azokat a feltételeket, melyek között valaki menekültté válik.

A globális kapitalizmus működésének átalakítása nélkül az Európán kívüli menekülteket hamarosan követik majd a migránsok Görögországból, és az Unió más országaiból. Amikor fiatal voltam, az ilyen szervezett szabályozás kísérletét kommunizmusnak hívták. Talán ezt kellene újraértelmeznünk. Hosszú távon talán ez az egyetlen megoldás.

2015. szeptember 14.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Trump ukránokkal akarta megismételni, amit az oroszokkal megcsinált

Trump szokásos módon boszorkányüldözést emleget, de az ügy kirobbanása után tartott első sajtótájékoztatóján szokatlanul megszeppent, visszafogott >

Tovább

WP: A NATO-nak ideje megválni Törökországtól

A Nyugatnak meg kell határoznia: a NATO sima biztonsági szerveződés, vagy pedig a tagoknak egyben igazodniuk >

Tovább

A nemzetközi sajtó von der Leyen esélyeiről

Elvileg 374 voks elegendő a megválasztáshoz, de ha nem szed össze legalább 400 szavazatot, akkor igencsak >

Tovább

Lendvai: a csúcsjelölti rendszer igazából nem demokratikus

Weber cseppet sem tett volna jót a Bizottságnak, hiszen 2010 óta pátyolgatta Orbánt és lehetővé tette, >

Tovább

Nem rossz, de nem is az igazi

Von der Leyen hatalmas meglepetés, rá senki sem gondolt volna előzőleg Juncker utódjaként. Róla Németországban úgy >

Tovább

Bohócorr

Kezdettől látszott, hogy egy bohóc, de mostanra a saját karikatúrájává vált. Donald Trump oszakai ámokfutásán már >

Tovább

Palotaforradalom a Néppártban

Timmermans-szal szemben nagy az ellenállás az új tagállamok között. Ám ha mégis ő futna be, nos, >

Tovább

Putyin pechje

Tény, hogy a demokrácia egy ideje sok helyütt gyengül, de ez gyorsan változhat, ha az egyre >

Tovább

A nyugati gátlástalanság találkozása a közel-keleti gátlástalansággal

„Kelet-Európában is tanácsos lenne megtanulni: fehérházi perspektívából a térség sem ér többet egy messzi porfészeknél, melyre >

Tovább

Ha nem Weber, akkor ki?

Egyre több hír jön arról, hogy Merkel hiába próbálta keresztülnyomni Webert. Macron kezdettől fogva ellenezte, hogy >

Tovább

Weber helyett Timmermans?

Úgy hírlik, hogy fájdalomdíjként a bajor vezető az Európai Parlament élére kerülne. Ez viszont megnövelné a >

Tovább

Putyin: a liberalizmus ideje lejárt

Nem túl hízelgően nyilatkozott a szexuális sokszínűségről sem, mivel az szerint elhalványítja a lakosság döntő hányadának >

Tovább