A baloldal görög válsága

Mint eső után a gombák szaporodnak a baloldali elméletek a görög válság keletkezéstörténetéről és megoldási lehetőségeiről. Kiindulópontjuk világos: a Szíriza a baloldal megújulásának ígéretével teljes, új modellt jelent a számukra. Ennek ellenfényében értelmezik ugyanakkor az uniós liberális modellnek a lehetetlenségét – sőt embertelenségét –, amely a kapitalizmusa révén szerintük csak a rendszerhibákat képes újrateremteni, ráadásul a tartós túlélés minden esélye nélkül.

A Szírizához fűzött remények e megfontolások képviselőit máris a szélsőbal veszélyes közelségébe sodorták, a kapitalizmus végzetéről és a hálátlan nyugat alkonyáról szőtt vágyálmok pedig a szélsőjobb ihlető eszmeisége felé. Nincs is jobb kezdet egy normális baloldali újjáéledéshez, ugye.

A baloldalnak szüksége volna már valaminő ideológiára, hogy nélkülözhetetlenségét igazolni tudja. ’68 illúziói után befogadta a liberalizmus gyakorlatilag valamennyi kritériumát, így haszonélvezője lehetett a jóléti társadalom minden áldásának. Ez volt a Mitterrand-ok, a Helmut Schmidtek, a Kreiskyk nagy korszaka. A 70-es évektől a liberalizmusnak köszönhetően a jobboldal is magára talált; ez teremtette meg a Giscard d’Estaing-ek, a Chiracok, Sarkozyk, a Kohlok és Merkelek nagy korszakát. (A konzervatív jobboldalnak is elkelne már valamiféle ideológia, hogy ne legyen kénytelen mindig csak a liberalizmusra támaszkodva magyarázni a világot, amelyben és amelyből él.)

Minden bizonnyal ezt ismerték fel néhányan, amikor a Szíriza felkavarta állóvízben a homlokukra csapva most felkiáltanak: a válságból csak a baloldal felé vezet kiút, minthogy az – mármint a válság – nem más, mint a liberális kapitalizmus vége.

Végre, legalább addig már eljutottunk, hogy a baloldal igyekszik békén hagyni, azaz elhagyni a liberalizmust. Ez utóbbinak ugyanis már nagyon a terhére van (az ő nevében is hirdetett) a sok mellébeszélés az egyenlősdiről, meg a jobboldallal összekacsingató individualizmus-ellenesség is. Ha a baloldal tényleg találna valamilyen pótlólagos világmagyarázatot, akkor talán visszakerülhetnének a liberális értékek is azokhoz a pártokhoz, amelyek fenntartások nélkül és nem egyszerűen megélhetési ideológiaként akarják azokat megvalósítani és képviselni.

De tényleg a Szíriza kínálná a megoldást az önmagához visszavágyó baloldal számára? Szó se róla, a Szírizában minden megvan, ami ’68 zajos, színes és javarészt szómágiákban élt párizsi–római–berlini napjait oly mélyen jellemezte. Az akkori baloldaliak is tették volna, de nem tudták, hogyan, akárcsak ma Cipraszék. Ám az akkori utcák fiataljaitól még nem tűnt képtelennek a „legyünk realisták” (Marx), a „követeljük a lehetetlent” (Marcuse) szlogen, mert bár ők is nagyon akarták a papák pénzét (jóléti állam), de nem ingyen, hanem álmaikért cserébe.

A Szírizában viszont semmi sincs abból, ami ’68 következményeit olyannyira maradandóvá tette. Cipraszéknak nincsenek álmaik, ha csak nem tekintjük efféle álomnak a hatalmat, melyhez áthazudták magukat a válságkampányukkal. Cipraszék követelik ugyan a lehetetlent, de ’68-cal szemben azzal ámítják követőiket, hogy realistának lenni nemcsak felesleges luxus, de a kapitalizmus és főként a németek eredendő bűne.

A Szíriza úgy ajánlotta fel Görögországot Moszkvának, hogy közben a szeme sem rebbent. Putyin azonban gyanakvó, és csak visszafogottan él a lehetőséggel, különben a Szírizára építő új európai baloldal iránytűje ismét a Kreml felé lengene ki.

1968 megváltoztatta a jóléti társadalmak nagy generációinak életformáját. A Szíriza azt szeretné, hogy a görögök életformája ne változzon, maradjon minden úgy, ahogy eddig volt.

A görögök és a Balkán ezt már számtalanszor kipróbálták: nem vált be. Jó lenne, ha a baloldal sem a görög modellben keresné a megoldást problémáira. Egyáltalán, mit is keres a baloldal e történetben? Talán csak nem azt, amit Orbán már rég megtalált? Az illiberalizmust?